Ő Momó, és az övé a világ legcsodálatosabb, leghasznosabb tulajdonsága: képes meghallgatni másokat

Valamikor réges-régen, amikor az emberek még egész más nyelveken beszéltek, a melegebb országokban már nagy és pompás városok épültek. Ezekben királyi és császári paloták emelkedtek, széles utak, keskeny utcák és girbegurba sikátorok hálózták be őket, arany és márvány istenszobrokkal díszített, pompás templomok álltak bennük, a tarka piacokon a világ legkülönbözőbb tájairól érkezett portékáikat kínálták az árusok, és voltak szép, tágas terek is, ahol az emberek összegyűltek, hogy meg­beszéljék a legfrissebb híreket, és szónokoljanak, vagy meghallgassák mások szónoklatait. Mindenekelőtt pedig voltak ott nagy színházak is.

Ezek úgy festettek, mint a mai cirkuszok, csak éppen kő­tömbökből épültek. A nézőtér széksorai hatalmas tölcsért képezve, lépcsőzetesen, egymás fölött helyezkedtek el. Felül­nézet­­ből az építmények némelyike kör alakú volt, de voltak köztük oválisak és olyanok is, amelyek széles félkört formáztak. Amfiteátrumoknak hívták őket.

Akadtak köztük akkorák, mint egy futballstadion, és kisebbek, amelyekbe csak néhány százan fértek be. Voltak pompás szobrokkal és oszlopokkal díszítettek, és egyszerűek, dísz­tele­nek. Tetejük nem volt, az amfiteátrumokban minden a ­szabad ég alatt zajlott. Az előkelő színházakban ezért arannyal átszőtt szőnyegeket feszítettek az üléssorok fölé, hogy megvédjék a né­zőket a perzselő napsütéstől vagy a futó záporoktól. Az egyszerűbb színházakban ugyanerre a célra gyékények és szalmaszőnyegek szolgáltak. Egy szó mint száz: az emberek olyan színházba jártak, amilyet megengedhettek maguknak. De szín­házba járni mindenki akart, mert szenvedélyesen szerették hallgatni és nézni az előadásokat.

És ahogy a színpadon megjelenített megható vagy akár komikus történésekre figyeltek, úgy érezték, mintha az eljátszott élet rejtélyes módon valóságosabb volna saját hétköznapi életüknél. És imádtak belefülelni és belekukkantani ebbe a másik valóságba.

Évezredek teltek el azóta. Az egykori nagyvárosok elpusztultak, a templomok és paloták romba dőltek. A köveket szél és eső, fagy és hőség koptatta le és vájta üregessé, és mára már a nagy színházaknak is csak a romjai állnak. Omladozó fa­laik között csak a kabócák éneklik egyhangú dalukat, amely úgy hangzik, mintha a föld szuszogna álmában.

De a régi nagyvárosok némelyike mindmáig megmaradt nagyvárosnak. Az élet persze megváltozott bennük. Az emberek ma már autóval és villamossal közlekednek, van telefonjuk, és villannyal világítanak. De az új házak között itt-ott még áll néhány oszlop, egy kapu, egy darab fal vagy akár egy amfiteátrum is azokból a régi időkből.

Nos, egy ilyen városban esett meg Momo története.

*

Kívül, a nagyváros déli peremén, ahol már az első szántó­földek kezdődnek, és ahol a házak és a kunyhók egyre szegényesebbek, egy pínealigetben kis amfiteátrum romjai bújnak meg. Azokban a régi időkben sem tartozott az elegáns színházak közé, már akkoriban is javarészt szegényebb emberek látogatták. Napjaink­ban, vagyis amikor Momo története elkezdődött, a romok szinte teljesen feledésbe merültek.

A színházról csupán néhány ókortudós professzor tudott, de ők sem foglalkoztak vele, mert nem volt már mit kutatni rajta. Olyan látványosságnak sem számított, ami a nagyváros többi látnivalójával vetekedhetett volna. Turisták is csak nagy ritkán vetődtek arra, a fűvel benőtt sorokon mászkáltak, zajongtak, emlékül fényképet készítettek, majd távoztak. Ilyenkor visszatért a csönd a kőből épített körbe, a kabócák pedig rázendítettek végtelen daluk következő strófájára, amely egyébiránt semmiben sem különbözött az előzőtől.

A különös, kerek építményt igazából csak a közvetlen köze­lében lakók ismerték. Ott legeltették kecskéiket, gyerekeik a közepén lévő, kör alakú térre jártak labdázni, esténként pedig néha ott találkoztak a szerelmespárok.

Egy napon azonban híre ment, hogy újabban lakik valaki a romok között. Azt mondták, hogy egy gyerek, valószínűleg egy kislány.

Egészen pontosan nem lehet tudni, mert elég furcsa göncökben jár. Momo a neve, vagy valami hasonló.

Momo külsőre valóban furcsa volt egy kicsit, az sem kizárt, hogy a tisztaság és a rend megszállottjaira némileg riasztóan hatott.

Kicsi volt, meglehetősen sovány, úgyhogy a legjobb szándékkal sem lehetett megmondani, vajon hány éves lehet, még csak nyolc, vagy már tizenkettő. Vad, koromfekete fürtjei mintha soha nem kerültek volna közelebbi ismeretségbe fésűvel vagy ollóval.

Hatalmas, gyönyörű, koromfekete szeme volt, és ugyanilyen színű lába, mivel szinte mindig mezítláb járt. Csak télen viselt nagy néha cipőt, de akkor sem két összeillőt, és ráadásul nagy is volt a lábára mindkettő.

Ennek az volt az oka, hogy Momónak semmije sem volt, csak amit talált, vagy ajándékba kapott valakitől.

A szoknyája különféle tarka rongyokból lett összevarrva, és a bokáját verdeste. Felette régi, túlságosan bő férfikabátot viselt, amelynek ujját csuklóban feltűrte. Levágni nem akarta, mert előrelátóan arra gondolt, hogy még nőni fog. Márpedig ki tudja, mikor talál még egy ilyen szép és praktikus kabátot, amelynek ilyen sok zsebe van.

A színházrom fűvel benőtt színpada alatt volt egypár félig beomlott kamra, amelyekbe a külső falon lévő lyukon át lehetett bejutni. Momo itt rendezte be otthonát.

Egy napon, déltájban néhány környékbeli férfi és nő kereste fel, hogy megpróbálja szóra bírni. Momo ott állt velük szemben, rémült tekintettel nézte őket, mert attól félt, hogy elkergetik. De hamar rájött, hogy ezek kedves emberek. Ők maguk is szegények voltak, és ismerték az életet.

– Szóval – mondta az egyik férfi –, jól érzed itt magad?

– Igen – válaszolta Momo.

– És itt akarsz maradni?

– Igen, szeretnék.

– És nem várnak sehol?

– Nem.

– Tehát nem kell hazamenned?

– Nekem ez az otthonom – vágta rá gyorsan Momo.

– Honnan jössz, gyermekem?

Momo kezével bizonytalan mozdulatot tett, mintha vala­hová a távolba mutatna.

– Kik a szüleid? – faggatta tovább a férfi.

A gyermek tanácstalanul nézett rá és a többi felnőttre, aztán egy kicsit megvonta a vállát.

Az emberek nagyokat sóhajtva pillantottak egymásra.

– Ne félj – folytatta a férfi –, nem akarunk elkergetni. Segí­­teni akarunk neked.

Momo némán bólintott, de még mindig nem győzték meg.

– Azt mondod, Momónak hívnak, ugye?

– Igen.

– Szép név, bár még soha nem hallottam. Ki adta neked ezt a nevet?

– Én – felelte Momo.

– Te magad nevezted el így magad?

– Igen.

– És mondd csak, mikor születtél?

Momo eltöprengett, végül így válaszolt:

– Amennyire vissza tudok emlékezni, én mindig is voltam.

– Nincs egy nénikéd, egy bácsikád vagy egy nagymamád, egyáltalán, nincs családod, akikhez vissza tudnál menni?

Momo csak nézte a férfit, és egy darabig hallgatott. Aztán az orra alatt dünnyögve így felelt:

– Nekem ez az otthonom.

– Hát persze – mondta a férfi –, de azért mégiscsak gyerek vagy még. Tulajdonképpen hány éves vagy?

– Száz – mondta Momo némi habozás után.

Az emberek nevettek, azt hitték, Momo tréfál.

– De most komolyan, hány éves vagy?

– Százkettő – felelte Momo, egy kicsit még bizonytala­nabbul.

Eltartott egy darabig, amíg az emberek rájöttek, hogy a gyermek csak pár számot ismer, amit felszedett valahol, de semmilyen határozott elképzelése nincs a jelentésükről, mert senki sem tanította meg számolni.

– Figyelj – mondta a férfi, miután a többiekkel megtanácskozta a helyzetet –, mit szólnál, ha megmondanánk a rendőrségnek, hogy itt vagy? Akkor egy otthonba kerülhetnél, ahol enni kapnál, lenne saját ágyad, és megtanítanának számolni, írni, olvasni, meg még sok minden másra is. Mit szólsz hozzá?

Momo rémülten nézett rá.

– Nem – dünnyögte –, oda nem megyek. Ott már voltam. Más gyerekekkel együtt. Az ablakokon rács volt. Mindennap verést kaptunk, és mindig igazságtalanul. Úgyhogy egy éjszaka átmásztam a falon, és megszöktem. Oda nem akarok visszamenni.

– Megértelek – mondta egy öregember, és bólogatott. És a töb­bi ember is megértette, és bólogatott.

– Jó – mondta egy asszony –, de hát még olyan kicsi vagy. Valakinek gondoskodnia kell rólad.

– Gondoskodom én magamról – felelte Momo megkönnyebbülten.

– Tudsz magadról gondoskodni? – kérdezte az asszony.

Momo hallgatott egy sort, aztán halkan így szólt:

– Kevéssel is beérem.

Az emberek megint összenéztek, felsóhajtottak, és bólogattak.

– Tudod mit, Momo? – ragadta ismét magához a szót az a férfi, aki elsőként szólította meg a kislányt. – Szerintünk vala­melyikünknél ellakhatnál. Bár mi is mind elég szűkösen vagyunk, és legtöbbünknek még egy szekérderék gyereke is van, sok az éhes száj, de úgy véljük, egy gyerekkel több már nem oszt, nem szoroz. Mit szólnál hozzá, hm?

– Köszönöm – mondta Momo, és most először elmosolyodott –, köszönöm szépen! De nem lehetne, hogy egyszerűen csak hagyjátok, hogy itt maradjak?

Az emberek sokáig tanakodtak, végül belementek. Végtére is, gondolták, a gyermek itt éppúgy ellakhat, mint valamelyikük otthonában, gondoskodni pedig együtt is gondoskodhatnak róla, hiszen amúgy is egyszerűbb, ha közösen gyámolítják, mintha csak egyvalaki tenné.

Mindjárt munkához is láttak, kitakarították, és amennyire lehetett, rendbe tették a félig beomlott kőkamrát, amelyben Momo tanyázott. Egyikük, aki mesterségére nézve kőműves volt, kőből még egy kis kemencét is rakott. Egy rozsdás kályha­csövet is kerítettek valahonnan. Egy idős asztalos néhány láda­deszkából még egy kis asztalt és két széket is összekalapált neki. Végül pedig az asszonyok egy kiszolgált, cikornyás vas­ágyat hoztak egy alig rongyos matraccal és két takaróval. A színpad alatti kőüregből takaros szobácska lett. A kőműves, aki a művészi tehetségnek sem volt híján, a végén még egy csinos, virágot ábrázoló képet is festett a falra. Még keretet is pingált hozzá, sőt szöget is, amelyen a kép lógott. Aztán a környék­beliek gyerekei is eljöttek, és hoztak ennivalót, amit nélkülözni tudtak, az egyik egy darab sajtot, a másik egy kis vekni kenyeret, a harmadik némi gyümölcsöt és így tovább. És mivel a gyerekek nagyon sokan voltak, azon az estén olyan sok étel gyűlt össze, hogy az amfiteátrumban valóságos lakomával ünnepelhették Momo beköltözését.

Olyan vidáman mulattak, ahogy csak szegény em­berek tudnak.

Így kezdődött a kis Momo és a környékbeliek barátsága.

*

Akkortól fogva Momónak jól ment a sora, legalábbis ő így gondolta. Most már mindig volt mit ennie, hol több, hol kevesebb, aszerint, hogy az emberek éppen mit tudtak nélkülözni. Tető volt a feje felett, volt ágya, ahol álomra hajthatta a kobakját, és kemencéje, amibe be tudott fűteni, ha hideg volt. De ami a legfontosabb: sok jó barátja lett.

Azt gondolhatnánk, Momónak egész egyszerűen nagy szerencséje volt, hogy ilyen kedves emberek közé csöppent, és ­erről maga Momo is meg volt győződve. De az emberek is hamar rájöttek, hogy nekik is legalább akkora szerencséjük van. Szükségük volt Momóra, és nem is értették, hogyan lehettek meg addig Momo nélkül. És minél régebb óta élt körükben a kislány, annál nélkülözhetetlenebbnek érezték őt, olyannyira nélkülözhetetlennek, hogy tartottak tőle, mi lesz, ha egy napon történetesen elhagyja őket.

Momót ezért rengetegen látogatták. Szinte állandóan ott ült nála valaki, akivel beszélgetett.

Akinek meg szüksége volt a társaságára, de nem tudott elmenni hozzá, az érte küldött. Aki pedig még nem jött rá, hogy Momóra van szüksége, annak mások javasolták: „Menj, keresd fel Momót!”

A környékbeliek között ez a mondat lassanként állandó szófordulattá vált. Ahogy az emberek „Minden jót!” vagy „Jó ét­vágyat!” kívánnak egymásnak, vagy azt mondják, hogy „A jó ég tudja”, a „Menj el Momóhoz!” felszólítás is minden lehetséges alkalommal elhangzott.

De vajon miért? Netán mert olyan hihetetlenül bölcs volt, és mindenkit el tudott látni jó tanácsokkal? Vagy mert mindig megtalálta a megfelelő szavakat, ha valakinek vigasztalásra volt szüksége? Vagy mert olyan okosan és igazságosan ítélte meg a világot?

Nem, minderre Momo éppúgy nem volt képes, mint ahogy a többi gyerek sem.

Netán olyasvalamit tudott, ami felvidította az embereket? Szépen énekelt? Játszott valami hangszeren? Netán – végeredményben mégiscsak valami cirkuszfélében lakott – jól táncolt, esetleg tudott néhány akrobataszámot?

Nem, semmi ilyet nem tudott.

Netán tudott varázsolni? Tudott valami titokzatos varázs­igét, amivel el tudta űzni az élet minden gondját és baját? Tenyérből jósolt, vagy más módon jövendölt?

Nem, semmi ilyesmit sem tudott.

Egy dologhoz viszont mindenki másnál jobban értett:

úgy tudott meghallgatni másokat, ahogy senki más a világon.

Némely olvasó most biztosan azt mondja: ugyan már, nincs ebben semmi különös, hallgatni mindenki tud.

Csakhogy ez tévedés. Arra, hogy igazán meghallgassanak másokat, nagyon kevesen képesek. Az pedig, ahogy Momo értett mások meghallgatásához, egészen egyedülálló volt.

Momo úgy tudott hallgatni, hogy attól a legbutább embereknek is okos gondolataik támadtak.

Nem mintha olyasvalamit mondott vagy kérdezett volna, amitől a másik ilyen gondolatokra jutott, nem: csak ült, és egyszerűen hallgatta a másikat, figyelmesen és együttérzőn.

Nagy, sötét szemével úgy nézett a beszélőre, hogy az egyszer csak úgy érezte, olyan gondolatok ötlenek az eszébe, amelyekről soha nem is sejtette, hogy ott szunnyadnak benne.

Úgy tudott hallgatni, hogy egyszerre a legtanácstalanabb és legbizonytalanabb ember is pontosan tudta, mit akar. Hirtelen a legfélénkebb is szabadnak és bátornak érezte magát. A boldog­talanok és szomorúak bizakodóvá és derűssé váltak. Aki pedig egész életét elhibázottnak és értelmetlennek érezte, saját magáról meg azt gondolta, ő csupán egy a sok millióból, személye egyáltalán nem számít, és ugyanúgy pótolható, mint valami törött edény – nos, annak elég volt elmennie a kis Momó­hoz, és még mielőtt mondandójának a végére ért volna, rejtélyes módon rájött, mekkorát tévedett, és hogy úgy, ahogy van, belőle is csak egy létezik, éppen ezért a maga különleges módján fontos a világnak.

Így tudott Momo másokra figyelni!

Egy nap két férfi jött hozzá az amfiteátrumba, akik úgy összevesztek, hogy szóba sem álltak egymással, pedig szomszédok voltak. Mások tanácsára keresték fel Momót, mivel mégsem járja, hogy szomszédok ellenségeskedjenek. A két férfi kezdetben ellenállt, ám végül kelletlenül bár, de engedett a rábeszélésnek.

Ott ültek tehát az amfiteátrumban, némán és ellenségesen, a kő üléssorok két végén, és komoran meredtek maguk elé.

Egyikük az a kőműves volt, aki a kemencét és a „nappali” falát díszítő virágos képet készítette Momónak. Nicolának hívták, jó erős fickó volt, fekete, hegyesre pödört bajusszal. A másiknak Nino volt a neve. Ösztövér volt, és valahogy mindig fáradtnak tűnt egy kicsit. Nino egy városszéli vendéglőt bérelt, ahol többnyire csak néhány öregember ücsörgött, akik egész este egyetlen pohár bor mellett beszélgettek emlékeikről. Nino és kövér felesége barátságban állt Momóval, ők ketten gyakran hoztak neki finom ételeket.

Ahogy Momo észrevette, hogy a két férfi haragszik egymásra, hamarjában nem is tudta, melyikükhöz menjen oda. Végül, hogy meg ne bántsa őket, egyenlő távolságra tőlük leült a kőszínpad szélére, és felváltva hol egyikükre, hol másikukra ­nézett.

Várt, hogy mi fog történni. Vannak dolgok, amikhez idő kell – márpedig az idő volt az egyetlen, amiből Momónak annyi volt, mint a pelyva.

Miután a férfiak egy darabig elüldögéltek így, Nicola hirtelen felállt, és azt mondta:

– Hát akkor én most megyek. Azzal, hogy egyáltalán eljöttem, kimutattam a jó szándékomat. De ugye te is látod, Momo, hogy csökönyös, mint egy öszvér. Mire várjak még?

Sarkon fordult, és tényleg útnak indult.

– Persze, menj csak! – kiabált utána Nino. – Jobban tetted volna, ha el se jössz. Gonosztevőkkel nem békülök!

Nicola visszafordult. Arca pulykavörösben játszott.

– Mit mondtál, ki a gonosztevő? – kérdezte fenyegetőn, és tett néhány lépést Nino felé. – Na, mondd még egyszer!

– Ahányszor csak akarod! – ordította Nino. – Azt hiszed, hogy csak azért, mert ilyen drabális, brutális alak vagy, senki sem meri a szemedbe mondani az igazságot? Hát én megmondom neked, és mindenkinek, aki kíváncsi rá! Csak rajta, gyere, ölj meg, ahogy korábban akartál!

– Bárcsak megtettem volna! – üvöltötte Nicola ökölbe szorított kézzel. – Ugye látod, Momo, hogy hazudik és rágalmaz! Csak megragadtam a gallérjánál, és a lebuj mögött belevágtam a kiöntött mosogatóvízbe. Abba egy patkány sem tudna belefulladni. – Aztán megint Nino felé fordult, és ezt ordította: – És mint azt a mellékelt ábra mutatja, sajnos még élsz!

Egy ideig a legvadabb szitkokat szórták egymásra, és ezekből Momo képtelen volt rájönni, hogy egyáltalán miről is van szó, ez a két ember miért haragszik ilyen engesztelhetetlenül egymásra. Ám aztán lassacskán kiderült, hogy Nicola ezt a gyalázatot csak azért követte el, mert Nino előzőleg néhány vendég jelenlétében lekevert neki egy pofont. De persze a pofonnak is megvolt a maga előzménye, Nicola ugyanis megpróbálta széttörni Nino összes edényét.

– Egy szó sem igaz az egészből! – tiltakozott Nicola elkeseredetten. – Mindössze egy korsót vágtam a falhoz, az meg már úgyis ki volt csorbulva!

– Igen, de nem érted, hogy az a korsó az enyém volt? – riposztozott Nino. – És különben sincs jogod hozzá, hogy edényeket hajigálj.

Nicola viszont teljes meggyőződéssel vallotta, hogy ­jogosan cselekedett, mert Nino a szakmai, a kőművesi becsületébe ­gázolt.

– Tudod, mit mondott rólam? – kiáltotta oda Momónak. – Azt mondta, nem tudok egy egyenes falat felhúzni, mert éjjel-­nappal részeg vagyok. És hogy már a dédapám is ilyen volt, részt vett a pisai ferde torony építésében!

– Ugyan már, Nicola – felelte Nino –, csak vicceltem!

– Mondhatom, jó vicc! – dühöngött Nicola. – Én az ilyesmin egyáltalán nem tudok nevetni.

De aztán kiderült, hogy Nino ezzel csak Nicola egy korábbi tréfáját torolta meg. Egy reggel ugyanis Nino ajtaján tulipiros betűkkel ez állt: „Nem kell iskolába járnod, kocsmárosnak így is jó leszel!” Ezt viszont Nino nem találta igazán viccesnek.

Egy darabig még halálosan komolyan elvitatkoztak, hogy melyikük tréfája volt jobb, és közben még inkább dühbe gurultak. Aztán hirtelen elhallgattak.

Momo szeme elkerekedett, Nicola és Nino pedig nem igazán tudták, mire véljék a kislány tekintetét. Lehet, hogy magában rajtuk nevet? Vagy elszomorodott? Az arca nem árulta el.

Ők ketten viszont hirtelen úgy érezték, mintha kívülről látnák magukat, és elszégyellték magukat.

– Jól van, na – mondta Nicola –, lehet, hogy ezt tényleg nem kellett volna kiírnom az ajtódra, Nino. Nem is írtam volna ki, ha hajlandó lettél volna kiszolgálni, de egy pohár bort sem ihattam nálad. És ez törvényellenes, érted? Én mindig kifizettem a cechet, semmi okod nem volt rá, hogy így bánj velem.

– Még hogy nem volt okom? – vágott vissza Nino. – És arra már nem emlékszel, hogy mi volt a Szent Antal-képpel? Akkor annak rendje és módja szerint lóvá tettél, márpedig az ilyet nem tűröm.

– Még hogy én téged? – kiabálta Nicola dühödten. – Pont fordítva történt! Te akartál engem rászedni, csak éppenséggel nem sikerült!

A dolog úgy esett, hogy Nino kis kocsmájában egy Szent Antalt ábrázoló kép lógott a falon. Színes nyomat, amelyet Nino valamikor egy képes újságból vágott ki és kereteztetett be. Egy napon Nicola közölte, hogy meg akarja venni a képet, mert olyan szépnek találja. Nino ügyesen alkudozott, így aztán végül rávette Nicolát, hogy a képért cserébe ajánlja föl a rádiókészülékét. Nino kuncogott a markába, mert Nicola meglehetősen rosszul járt a cserével. Megkötötték az üzletet.

Ekkor azonban kiderült, hogy a kép és a keret hátoldala között egy bankó lapult, amiről Nino mit sem tudott. Hirtelen rájött, hogy ő az, akinek túljártak az eszén, és ez bosszantotta. Nem teketóriázott, visszakövetelte a papírpénzt, mondván, hogy az nem volt benne az alkuban. Nicola hallani sem akart erről, amiért is Nino nem volt hajlandó többé kiszolgálni őt.

Így kezdődött kettejük viszálya.

Miután közösen elejétől a végéig fölgombolyították a tör­ténteket, egy ideig hallgattak.

Nino szólalt meg először:

– Áruld el becsületedre, Nicola, tudtál már a csere előtt is a pénzről? Igen vagy nem?

– Hát persze, hogy tudtam, különben nem mentem volna bele a cserébe.

– Tehát beismered, hogy becsaptál!

– Miért csaptalak volna be? Te talán tényleg nem tudtál a pénzről?

– Becsületszavamra nem!

– Na ugye, akkor tehát te akartál engem átverni. Különben hogyan kérhetted el egy értéktelen újságpapírért a rádiómat, he?

– És hogyhogy te tudtál a pénzről?

– Láttam, amikor két nappal korábban az egyik vendéged úgy adott hálát Szent Antalnak, hogy pénzt rejtett a kép mögé.

Nino az ajkába harapott:

– Sokat?

– Nem többet és nem kevesebbet, mint amennyit a rádióm ért – felelte Nicola.

– Akkor tehát az egész vitánk tulajdonképpen csak a Szent Antal-kép körül zajlott, amit kivágtam az újságból.

Nicola megvakarta a fejét.

– Tulajdonképpen igen – dünnyögte –, visszaadhatom, ha aka­rod, Nino.

– Inkább ne! – válaszolta Nino méltóságteljesen. – Ha már egy­szer megalkudtunk, és kezet adtunk rá!

Hirtelen elnevették magukat. Lemásztak a nézőtér lépcsőfokain, és a fűvel benőtt kerek színpadtér közepére érve össze­ölelkeztek, egymás hátát lapogatták.

Aztán karjukba zárták Momót is, és azt mondták:

– Köszönjük szépen!

Amikor kis idő után elvonultak, Momo még sokáig nézett utánuk. Nagyon örült, hogy a két barátja kibékült egymással.

Egy másik alkalommal egy kisfiú toppant be hozzá a kanárijával, mivel a madár sehogy sem akart énekelni. Ez azért már sokkal nehezebb feladat volt Momónak. Egy álló hétig mást sem tett, csak a kanárit hallgatta, mígnem az végre újra trillázni és csicseregni kezdett.

Momo mindenkit meghallgatott, a kutyákat, a macskákat, a tücsköket és a békákat, sőt még az eső kopogását és a szél susogását is a fák közt. És a maga nyelvén mindent és mindenkit szóra bírt.

Esténként, amikor már az összes barátja hazament, ő olykor még sokáig elüldögélt egymagában a régi színház kőkörében, feje fölött a ragyogó, csillagos égbolttal, és csak hallgatta a nagy csöndet.

Ilyenkor úgy érezte, mintha ott ülne egy hatalmas fülkagyló kellős közepén, amely a csillagok világát füleli.

Halk, de mégis hatalmas muzsikát vélt hallani, ami mélyen megérintette a ­szívét.

Az ilyen éjszakákon rendre különösen szépeket álmodott.

Aki pedig még mindig azt gondolja, hogy nem olyan nagy dolog, ha valaki képes másokat meghallgatni, az próbálja csak meg egyszer, vajon sikerül-e neki is.

Michael Ende: Momo

Fordította: Győri László

Móra, 2024