Edzőteremben szökkent szárba a szerelmük, de pisztolyra cserélték a súlyzót

Amióta az Alkonyat-sorozatnak bealkonyult, Kristen Stewart sokkal izgalmasabban tudja alakítani a színészi pályáját. Ennek azért már jó ideje. A vámpíros tinimelodráma lezárása óta tizenkét év telt el. Ennyi idő alatt Hollywoodban komplett karrierek vesznek reményteljes rajtot, majd merülnek feledésbe (ha már Alkonyat: merre lehet most Taylor Lautner? úgy tűnik, a Jacob-csapat vereséget szenvedett).

A még mindig csak harmincnégy éves Stewart viszont nemcsak arra volt képes, hogy az Alkonyattól teljesen eloldódó, változatos stílusú filmekben – köztük több rangos szerzői rendező munkájában – álljon helyt, hanem arra is, hogy szerepein keresztül maga is elmondjon egy történetet.

A gátlásos, érzékeny, visszahúzódó nő történetét, aki férfiak uralta, hierarchikus és tekintélyelvű közösségekben igyekszik kivívni az önállóságát úgy, hogy nem adja fel a saját személyiségét.

Lehet ez a környezet a hatvanas évekbeli amerikai filmipar, amelyre rátelepszik a politika (az életrajzi Sebergben, amelyben Stewart a szomorú sorsú Jean Seberget alakította), vagy éppen a Diana hercegnét megbetegítő, lelkierejét felmorzsoló angol királyi család (Spencer) – a sebezhető Stewart-hősnő itt is, ott is kétségbeesetten igyekszik kiharcolni az autonómiáját.

Hogy miért Kristen Stewart szerzői törekvéseivel kezdtük a Kivérző szerelem kritikáját? Azért, mert Rose Glass rendezése újabb, ráadásul igen fontos darabja a szerepek sorából összeálló kirakósnak, amely Stewart alkotói önarcképét mutatja meg. Lou, a film hősnője egy edzőterem mindeneseként dolgozik az amerikai Délen, Új-Mexikóban, tehát ennél több izzadó férfi akkor sem tolakodhatna be az aurájába, ha szaunát takarítana Helsinkiben. A nyolcvanas évek legvégén járunk, amikor a #MeToo mind térben és időben, mind gondolatilag meglehetősen távoli jelenség. Lou ezen felül leszbikus, amivel errefelé megint csak nem szerez magának új barátokat.

Kivéve egyet, az edzőteremben egyik nap felbukkanó Jackie-t, aki átutazóban van a Las Vegas-i testépítő versenyre, az útiköltségre és a napi fehérjebevitelre elegendő pénzt pedig megalázó alkalmi munkákkal igyekszik megkeresni (őt a feketeöves harcművész és exrendőr Katy O’Brien játssza). Lou és Jackie – a másik nő Jacknek becézi, talán azért, mert itt férfinévvel könnyebb boldogulni – hamar egymásra találnak, kapcsolatukkal viszont szinte törvényszerűen hívják ki maguk ellen a helyi rosszarcúak haragját. Pláne, hogy Lou apja a környék legkegyetlenebb gengsztere, akinek hivatalosan lőtere van, nem hivatalosan fegyverekkel kereskedik.

Lou sógora meg agresszív, Bundesliga-frizurás nőverő, úgyhogy akad itt néhány díszpéldány az „erősebbik” nemből, akinek kijárna, hogy a mindenkinél izmosabb Jackie és a mindenkinél furfangosabb Lou begyömöszöljék a csomagtartóba, és legurítsák valami távoli sziklaszirtről.

Ez az ígéretes alaphelyzet azokat a menekülő szerelmesekről szóló filmeket idézi, amelyek címében két név van, és a nevek tulajdonosai nem szokták megérni a végefőcímet. Bonnie-nak és Clyde-nak a géppuskasortűz jut, Thelmának és Louise-nak egy kimerevített kép a szakadék fölött. Mire megy Lou és Jackie?

Milyen messzire hajlandó eltávolodni Glass az edzőtermi vécépucolás szürke (vagy inkább barna) rögrealizmusától, hogy beteljesítse a két nő szerelmét és a közönség vágyát, hogy Lou-tól és Jackie-től épségben vehessünk búcsút? A válasz az, hogy jó messzire.

Ezt már akkor megsejtjük, amikor az első képek alatt meghalljuk Clint Mansell sötéten lüktető szintetizátorát, ami a Drive-nak, ennek a nagyszerű, de a valósággal ugyancsak laza kapcsolatot ápoló gengszterfantáziának a hangulatát ígéri. A realisztikus jeleneteket – Lou fenékbe szúrja Jackie-t szteroidinjekcióval – egyre-másra törik meg a vérvörös szűrőkbe áztatott, lázálomszerű víziók, középpontjukban Lou apjával, akinek szerepében a nevetséges varkocsaival és árokszerű ráncaival igazi rémpofává maszkírozott Ed Harris ijesztget.

Elmozdulunk a brutális erőszakkitörésekkel tarkított, bűnügyi groteszk irányába. Abba a stílusminőségbe, ahova a Coen testvérek fészkelték be magukat a nyolcvanas évek közepén első nagyjátékfilmjükkel, a Véresen egyszerűvel, hogy aztán tíz évvel később a Fargóval nagyszabású és a mai napig felülmúlhatatlan összefoglalását adják ennek a típusú szatírának.

Rose Glass filmjével kapcsolatban is sűrű coenezésbe kezdtek az amerikai kritikusok, feltehetően nemcsak a merész bűnügyi műfajkeverés tőlük ismerős megoldásai miatt, hanem azért is, mert a Sundance fesztiválon bemutatott Kivérző szerelem szerzőjétől is az amerikai független film új hangját remélik.

Ez még nem az. Glass egyrészt angol, aki a messziről jött, előkelő idegen kíváncsiságával válogat idézhető alapanyagot az európai és amerikai szerzői műfajfilm klasszikusai közül. Első filmjéhez, az öt évvel ezelőtti Saint Maudhoz saját bevallása szerint az Iszonyatot, a Rosemary gyermekét és az Ördögöket vette alapul, a Kivérző szerelemhez pedig láthatóan a menekülő szerelmesekről szóló gengszterfilmes lexikonszócikket meg a Coen-enciklopédiát olvasta ki. Ha ez nem lenne elég, a befejezés felé közeledve Jackie karakterének valószerűségét is elbizonytalanítja, amivel talán a szerelmes Lou nézőpontját szeretné érvényesíteni. Hol van ebben Rose Glass? Milyen a rendező saját hangja?

Válaszokat nem a Kivérző szerelemtől kapunk. Innen kell visszakanyarodnunk Kristen Stewarthoz, mert ez a film sokkal inkább az ő pályaívébe illeszkedve találja meg a saját helyét, mint Glass csekély téttel bíró utalásainak és stílusjátékának eredményeként. Az a jellegzetes, Stewart-féle motyogós neurózis, amelyet a színésznő már Olivier Assayas két rendezésében, a Sils Maria felhőiben és A stylistban is mozgósított, A jövő bűneiben pedig szinte a paródiáig fokozott, ebben a macsó világban olyan különccé teszi a hősnőt, ami már életveszélyes.

Ám ahogy Lou, úgy Kristen Stewart is szereti a kihívásokat. Még ha neki nem is áll az oldalán egy dagadó izmú angyal, hogy segítsen megvívni a férfiakkal folytatott harcait.

Kivérző szerelem (Love Lies Bleeding), 2024, 104 perc. 24.hu: 6/10.