A májusban elhunyt Nobel-díjas írónő lánya, Andrea Robin Skinner a kanadai Toronto Starban megjelent esszéjében hozta nyilvánosságra, hogy mostohaapja 9 éves kora óta szexuálisan bántalmazta őt, Alice Munro azonban azután is a férfival maradt, hogy az beismerte tettét. Azt mondta, „túlságosan szereti” ahhoz, hogy elhagyja.
Skinner arról ír, hogy kilenc éves volt 1976-ban, mikor az akkor ötvenes éveiben járó Gerald Fremlin zaklatni kezdte: Munro otthonában bemászott az ágyba a kislány mellé, és szexuálisan bántalmazta. Skinner elmondta a történteket vér szerinti apjának, James Munrónak, aki azonban nem szólt Alice Munrónak. A következő években Fremlin ajánlatokat tett neki, mutogatta magát és „mesélt nekem a környékbeli kislányokról, akik tetszettek neki”. Amikor tinédzser korba ért, abbamaradt a zaklatás, de a Skinner eddigre már bulémiával, álmatlansággal és migrénnel is küzdött – ezeket a bántalmazás következményeinek tulajdonítja.
2005-ben Skinner a rendőrséghez fordult. Az akkor 80 éves Fremlin ellen vádat emeltek szeméremsértés miatt, a férfi pedig bűnösnek vallotta magát. Felfüggesztett büntetést és két év próbaidőt kapott. Munro azonban ennek ellenére is a 2013-ban bekövetkezett haláláig Fremlinnel maradt.
Skinner azt írja, hogy először 1992-ben, a húszas éveiben mesélt a visszaélésekről az édesanyjának: levelet írt neki, miután Munro egy novellájában együttérzően írt egy szereplőjéről, akit mostohaapja szexuálisan zaklatott. Munro ekkor ideiglenesen elhagyta Fremlint, aki levelekben elismerte a visszaélést, de Skinnert hibáztatta. A férfi Skinner szerint azzal fenyegetőzött, hogy ha a helyzet rosszra fordul, akkor a nyilvánossághoz fordul. „Fényképeket teszek közzé, nevezetesen néhányat, amelyek az Ottawa melletti faházamban készültek, és amelyek rendkívül beszédesek … az egyiken Andrea az én alsónadrágomban van.”
Munro ezután azt mondta, túl későn szerzett tudomást a dologról. „Azt mondta, túlságosan szereti őt, és hogy a mi nőgyűlölő kultúránk a hibás, ha elvárom tőle, hogy megtagadja a saját szükségleteit, áldozatot hozzon a gyerekeiért és jóvátegye a férfiak hibáit” – írta Skinner.
Hajthatatlan volt, hogy bármi is történt, az csak rám és a mostohaapámra tartozik. Neki semmi köze hozzá.
Skinnert letaglózta, hogy édesanyja a saját sérelmét hangsúlyozta: azt hitte, hogy lánya és apja azért titkolóztak, hogy megalázzák őt. „Aztán más gyerekekről mesélt nekem, akikkel Fremlin »barátságot« kötött, hangsúlyozva a saját érzését, hogy őt személyesen elárulták. Vajon tisztában volt vele, hogy egy áldozattal beszél, és hogy én az ő gyermeke vagyok? Ha tudta is, nem éreztem.”
Skinner 2002-ben elhatárolódott a családjától, miután közölte Munróval, hogy nem engedi Fremlint a gyermekei közelébe. Mikor azonban elolvasott egy interjút, amelyben Munro pozitívan beszélt a házasságáról, Skinner 2005-ben elvitte Fremlin leveleit a rendőrségre.
Fremlin a kilencéves énemet »családrombolónak« nevezte, és azzal vádolt, hogy szexuális kalandvágyból törtem be a hálószobájukba
– írja Skinner, aki szerint a hallgatás anyja hírneve miatt Fremlin halála után is folytatódott, ő azonban szerette volna, hogy az ő története is része legyen azoknak a történeteknek, amelyeket édesanyjáról mesélnek.
Soha többé nem akartam olyan interjút, életrajzot vagy eseményt látni, amely nem birkózik meg a velem történtek valóságával, és azzal a ténnyel, hogy anyám, szembesülve a történtek igazságával, úgy döntött, hogy a bántalmazómmal marad és megvédi őt
– írja.
