A magyar régiségpiac fontos, mindenki által megfizethető részét a legkülönbözőbb korú és méretű papírrégiségek adják, hiszen egy-egy évszázados képeslap, egyszerűbb plakát, vagy aprónyomtatvány sokszor akár néhány száz forintért is gazdát vált.
Ezek a tárgyak gyakran nem a legnagyobb aukciós, illetve használtcikk-oldalakon, vagy online árveréseken, hanem egészen apró Facebook-csoportokban cserélnek gazdát – így bukkant fel a lenti képeslap is, amin egy fiatal afrikai fiú képe alatt a következő felirat olvasható:
K. János Ede
az örökbefogadott kis szomalifiu, az urzói misszióból üdvözletét küldi.
Az előlapról sajnos nem derül ki, hogy ki volt K. János Ede, a választ pedig a hátoldal sem adja meg, de máris közelebb visz a megoldáshoz, hiszen az üzenet helye mellett ott áll a kulcsinformáció:
Az 1921. december 30-án írt, majd Kalocsán még ugyanazon a napon postára adott lap kiadójának rejtélyes hátterének kiderítése innen már pofonegyszerű, a Magyar Katolikus Lexikon ugyanis elárulja, hogy a Visszhang Afrikából egy katolikus folyóirat volt, ami 1908 januárja, illetve 1918 decembere közt havi rendszerességgel megjelenő kiadványként az afrikai missziók támogatását tűzte ki célul, így a lap hosszú éveken át hánykolódhatott egy fiókban, mielőtt valaki rendeltetésszerűen használta volna, és úgy döntött, hogy a postára ballag vele.
A kor sajtótermékeiből aztán még több részletre fény derül: a Katholikus Szemle 1909-ben hosszú cikkben számol be a külföldi missziók támogatását célzó társulatok születéséről, így az afroamerikaiak között végzett missziók védőszentjeként tisztelt jezsuita nevét viselő, csak nőket tömörítő Claver Szent Péter Társulatról, ami 1897-es megszületése óta több folyóiratot, egy sor füzetet, illetve naptárakat is kiadott, valamint színdarabokkal próbál pénzt gyűjteni a fekete kontinensen folyó missziókhoz.
A Szemle szerint a Maria Theresia Ledóchowska grófnő (1863-1922) által alapított társulat magyar lapja kezdetben nem volt igazán sikeres, hiszen az 1908 márciusában elindított gyűjtése a következő év júniusáig mindössze 4833 koronát eredményezett – ezt az előfizetők alacsony számával (750-800) magyarázza, pedig az összeg egyáltalán nem volt alacsony, hiszen Budapest olcsó étkezdéi hatezer adag ételt adtak volna annyiért.
A helyzet rövidesen jó eséllyel megváltozott, a Társulat megítélése azonban nem volt egyöntetű – mutat rá a Népszava 1913-as cikke (júl. 11.), ami hosszan ostorozza a hasonló csoportokat.
A katolikus egyház akkor állította ki magáról az első szegénységi bizonyítványt, amikor kiküldte segélycsapatait a messze keletre, exotikus, elhagyatott, vad vidékekre híveket verbuválni Szűz Mária zászlaja alá. Az emberevő pápuáknak igen ízlett a misszionáriusok kövérre hízott húsa. Elképzelhető tehát, hogy mekkora szeretettel és szívélyességgel fogadták ezeket a szerencsétlen vallási házalókat az ősrengetegben, ahol csak megjelentek. A szelídebb indulatú négerek ugyancsak megörültek a missziós csapatok érkezésének, mert az Úr szolgái nem annyira igét, mint inkább apró gyöngyöket, tűket, üvegcserepeket, használt bélyegeket, sztaniollemezeket és egyéb ilyen értéktelen csecsebecséket vittek magukkal, hogy megnyerjék az egyház katonáinak a fekete lelkeket.
– olvashatjuk a cikkben, ami pontosan ilyen stílusban hömpölyög tovább:
A missziós atyák a legrettenetesebb harcot folytatták és folytatják még most is, hogy megszerezhessenek a kereszténységnek egy-egy fekete csecsemőt, elerőtlenedett, haldokló aggot vagy egy kétségbeesett, védekezni sem tudó beteget, ők maguk is nyíltan ismerik be, hogy kíméletlenül betörnek mindenüvé, ahonnan csak ki lehet ragadni egy veszendő lelket a saját táborukba. Ez az önzetlen lélekmentés aztán természetesen jogot ad nekik arra, hogy végigsarcolják az itthonmaradt jámbor hívőket a szent célra.
Valóságos zsaroló szervezetet építettek ki az idők folyamán és ma már nálunk is a „Visszhang Afrikából” cimű sajtótermékük utján ezer meg ezer címen sarcolják végig a bigott lelkeket. A koldulást tökéletes művészetté fejlesztették Ledochowska grófnő vezénylete alatt. A nemes grófnő Rómában trónol, a Vatikán közelében, csápjai azonban elnyúlnak ide is és évente sok százezer koronát sarcolnak ki az országból szent misszionárius célokra. A grófnő találta ki azt az eszmét is, hogy embervásárt rendezzenek be és ki-ki vásárolhat magának négergyereket, erőteljes, fiatal, fekete iskolásgyereket, fekete kispapot, néger hitoktatót, bennszülött nővért, sőt ha úgy tetszik, fehérbőrű hithirdető nővért vagy akár fehérbőrű, pocakosra hizlalt, szépen svájfolt fehér hithirdetőt is.
A szerző ezután állítása szerint magából a Visszhangból idéz, bizonyítva az igazát:
De mivel csak valamely ajándék vagy pedig orvosság nyújtása után bocsátják be haldoklókhoz, ha meg gyermekekről van szó, csak akkor meri bizvást megkeresztelni, ha teljesen elvonhatja a gyermeket pogány környezetétől, ami megint táplálékot, ruhát és nevelést igényel, azért a szegény hithirdetőnek igen jól esik, ha keresztszülői adományokhoz jut. A kegyes adakozók maguk választhatják a keresztelendő gyermek nevét. Keresztszülői adomány fejében átlag 24 koronát szokás küldeni. Aki keresztfiáról vagy kersztleányáról tovább is akar gondoskodni, például évenkint 24 korona adománnyal, annak hírekkel is szolgálhatunk keresztgyermekéről, esetleg annak arcképét is megszerezzük, ha az illető hithirdetőnek módjában áll a gyermeket lefényképezni. A rabszolgák kiváltásához szükséges összeget nem lehet egyszer s mindenkorra megállapítani, mivel az esetről-esetre változik. Így például erőteljes, fiatal rabszolgáért több 100 koronát is elkérnek, míg ellenben a gyermekek, öregek és betegek olcsóbb pénzen is kiszabadithatók. Hogy tehát elejét vegyük annak a folytonos kérdezősködésnek, hogy mi az ára egy kiváltandó rabszolgának, az összes missziókból kapott jelentések alapján, bizonyos átlagösszeget állapítottunk meg, amely legalább 60 korona. — Különös hálával veszünk adományokat leánykák kiváltására, mivel ezeket szüleik rendesen már születésük után adják el jövendő vőlegényüknek. Keresztény leányok nélkül lehetetlen keresztény családokat alapítani, pedig utóbbiakba veti az egyház és a missziók minden reményüket.
A cikk későbbi szakaszában egy árlista is feltűnik:
A riporter ezután a végkövetkeztetést is levonja: szerinte a felhívás felháborítóan buta és mulatságos, de egyben erkölcstelen is, mivel megállapítható belőle, hogy
az egyházilag megáldott, szenteltvizes rabszolgakereskedés semmivel sem különbözik attól, amikor a néger anyák csecsemőkorukban eladják leánygyermekeiket leendő vőlegényüknek. Sőt talán az egyház emberhúskereskedése még erkölcstelenebb is, mert a váltságdíjat nem is a szülők, hanem maguk a papok vágják zsebre. Ez az ájtatos embervásár úgyszólván az egyetlen foglalkozásuk és ez jövedelmüknek egyetlen alapja. De erkölcstelen azért is, mert veszedelmesen hasonlít az ajánlatuk a római és nápolyi kerítők csábító kínálkozásaihoz. Náluk is kaphatók gyermekek, szüzek, asszonyok, férfiak, sőt még a kanonokok is. Ledochowska grófnő alighanem a nápolyi piazettán tanulta el az emberhúskereskedés titkait és most nyakában a pápai áldás reklámtáblájával, ilyképpen igyekszik tudását és tapasztalatait érvényesíteni.
A Népszavának köszönhetően a képeslapon olvasható magyar név oka, illetve a fotó létrejöttének körülményei is egyértelművé váltak: a fiút nyilvánvalóan tehát egy magyar keresztszülő mentette meg az élethosszig tartó rabszolgaságtól, vagy épp emelte ki a szegénységből, cserébe pedig azok választották ki a keresztelő után felvett új nevét.
A fotót ezek után valószínűleg a misszionáriusok egyike készítette, ami azt előbb nyilvánvalóan a magyar pártfogóknak juttatta el, később azonban a Visszhang Afrikából – ma már úgy mondanánk: reklámcélból – egy sokszorosított képeslapon is megmutatta a képét a világnak.
A legnagyobb magyar aukciós archívum érdekes módon egyetlen másik magyar nevű fiú, vagy lány portréját sem őrzi, így szinte biztosra vehető, hogy az elmúlt húsz évben azok közül egy sem került kalapács alá a legnagyobb árverezőházaknál, illetve antikváriumoknál, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy más, a magyar nyelvű folyóirat által kiadott képeslap ne került volna elő a feledés homályából.
Ezeket kivétel nélkül a Darabanth Aukciósház kínálta megvételre, ami szokásához híven ezúttal is megosztotta velünk a sorozat az elmúlt években náluk megfordult darabjainak képét, rajtuk reggeliző zulu gyerekekkel, írni és olvasni tanuló fiatalokkal, leendő asztalosokkal, kukoricát daráló nőkkel, egy karácsonyi betlehemes játék egy jelenetével, valamint a lóra termett bazuto nép (1966 óta Lesotho) két tagját mutató lappal:
Az első világháború után már csak néhány hónapon át megjelenő Visszhang Afrikából nem tűnt el nyom nélkül: 1919-ben Afrikai Visszhangra nevezték át, és 1943-ig továbbra is a magyar sajtótörténet része maradt. A maroknyi magyar nevű afrikai kisgyerek története pedig lassan homályba merült.
