Egy nagy bádogfazékban vizet tett a tűzhelyre, odakészítette az ollót, hogy legyen mivel elvágni a gyermek köldök­zsinórját, megszülte a fiát

Titok és reménység

Hirtelen az jut eszembe, hogy Alsórácegresen a karácsony is olyan… hogy is mondjam?… olyan pogány volt. Persze Isten-szerette pogány. Egy kicsit sem hasonlított a karácsonyi képeslapok idilljeire, a fenyőillatba belevegyült a pattogatott kukorica meleg szaga, igazi istállószag, a tömjén lebegő füstje helyett kihűlt télikabátok s hótól átázott cipők párája lengte be. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor a városi kőrengetegbe szorultaktól először hallottam a „természet lágy ölé”-ről. Hogyhogy? Mi abban a lágy? – kaptam fel a fejem, s gondolatban végigszáguldottam a Sió-parti legelő bökős gazcsonkokkal tűzdelt fűcsomói között, égető királydinnye­tüskét bányásztam a talpamból, éreztem a hátamon a Hamarászó galagonyabokrainak hetekig tüzelő karistolásait, a kezem szárán és a combomon sajogtak a megmászott fák kérgeinek tenyérnyi, vöröslő horzsolásai, alattomos mácsonyák, kolokánok, potrohos darazsak, vérszívó bagócsok, szemtelen légyrajok lebbentek föl az emlékezetemben. Meg hát, persze, lepkék, a föld évszakonként változó súlyos illata, foszforeszkáló zöldek, esősuhogás, hóesésbéke. Ilyen pogány a természet is. Ilyen Isten-szerette pogány.

Első betlehemes emlékem is pogány. A gyerekkori emlékezet legtávolabbi, félig-meddig homályba hulló foszlányai közül fénylik elő a kép: öt-hat férfi, ringyes-rongyos, kifordított nagykabátokban, szakadt báránybőrökben, fejükön kupolás kucsma, kezükben dübögő, csörgő szerszámok – láncos botok rémlenek, köcsögdudák –, s csak mondják, éneklik monoton, támadóan síró mondókájukat. Félig anyám mögé bújva állok, a szövegből nem értek egy szót sem, de tudom, hogy ezek itt magyarul beszélnek, s mégis mintha valami távoli, titokzatos világ üzenetét hoznák. Évtizedek múlva nevetve mondja apám: „Nem betlehemesek voltak azok, te, regölők.”

Pedig felcseperedvén, amikor a magunk készítette, deszkából, papundekliből eszkábált betlehemi istállócskával házról házra jártunk, mindig azt gondoltam, ezeknek a szakadt gúnyájú, csörgőbotos embereknek kései utódja vagyok, a járásomat is megpróbáltam olyan súlyossá formálni, mint az övék, s szerettem volna, ha a rám osztott szavak is olyan erővel hullanak, mint a regölők éneke.

Nem tudom, milyen sikerrel, de az biztos, a kócokkal, szöszökkel bélelt jászolból, a csutalovak és kukoricaszár tehenek közül Kisjézuska rám mosolygott.

*

A karácsonyfák is pogányok voltak. Isten-szerette pogányok. Az asszonyok cukrot olvasztottak, kevercöltek-kavarcoltak, s nemsokára a párás üvegű, hűvös ablakokban dermedezett a tepsikben a szaloncukornak való. Fanyelű, éles késekkel vagdosták szét, selyempapírba, sztaniolba csomagolták – kinek mi volt –, cérnafülecskéket kötöttek rájuk, s a fára aggatták, az ezüstpapírruhás diók, sárga-piros cirmos aranyranett almák s a cérnára fűzött pattogatottkukorica-füzérek közé.

*

Ha a csecsemők szemébe néz az ember, úgy érzi, a gyermek tud valami nagyon fontos titkot. Kimondani nem tudja, hiszen még nem tud beszélni. Aztán mire felnő, elfelejti.

*

Alsórácegresen a gyerekek is pogány módra születtek. Isten-­szerette pogány módra. Barta Miska anyja éppen a krumpliföldre igyekezett, amikor megérezte, hogy elérkezett az ideje. Ledobta a vékát meg a kapát, sarkon fordult, hazament. Egy nagy bádogfazékban vizet tett a tűzhelyre, odakészítette az ollót, hogy legyen mivel elvágni a gyermek köldök­zsinórját. Megszülte a fiát. „Mihály leszel, az öregapád után” – mondta neki, és magához szorította, hogy ne bömböljön annyira. Az ágy szélén ülve megfürdette, ráadta a nagyobb gyerekek kinőtt kisréklijét, az apja szétfeslett, darabokra szaggatott ingébe bepelenkázta, bepólyázta.

S gondolom, amikor szoptatta, meleg fény derítette föl a földpadlatú cseléd­szobát, mert egy másik kisgyerek egészen közelről nézte őket.

Ahogy ott állhatott ez a kisgyerek a szomszédban is, amikor Fejér Julianna – félig angyal, félig boszorkány – titokban hideg vízben fürösztötte az unokáját, mert sokallta már a lánya kilenc gyerekét, még egy éhes száj, meg szégyen is. De minden hiába, mert ott állt a fateknő mellett az a kisgyerek, a szeme sugarával melengette Hötölét – így csúfoltuk később –, aki egészséges lett, mint a makk, a betegségek nagy ívben elkerülték. S ahogy azt a teknő mellett álló kisgyereket ismerem, biztos megbocsátott Fejér Juliannának is.

*

Így aztán nem csoda, hogy az alsórácegresi karácsonyt Kis­jézus sohasem bízta az angyalaira, ő maga jött el mindig, sokat tudó szeméből ragyogott a titok, mosolyából a reménység.

A tűznyelő

A cirkusz fény. Visszafojtott lélegzet. Villanó röppenés a szé­­dítő magasban. Harsogó, diadalmas zene. Elnyújtott, szívbe­markoló dobpergés. Oroszlánvicsorgás. Krumpliorr, sütő­lapátcipő, felbuffanó nevetés. És megint csak fény. Szi­vár­ványszínű.

Az én cirkuszomban félhomály van. Ázott nagykabátszag és a kihűlt tűzhely hidege lengi be. A manézs padlata ugyanaz, mint a nézőtéré; döngölt föld. Egy földes cselédszobában vagyunk ugyanis, valamikor az „idők kezdetén”, Alsórácegrespusztán. A közönség laza félkört alkot, többnyire állnak, de néhány öreg széket is hozott magával. A félkör gyújtópontjában ott áll ő maga: a tűznyelő.

Kora délután érkezett, gyalog, Sárszentlőrinc felől. A hátán lottyadt batyu. A kutyák idegennek kijáró harcias ugatásba kezdtek. Jött a Kissarok felől, és még nem lehetett tudni, koldus-e, kujtorgó-e. Valamit tárgyalt az intéző úrral, aztán odajött hozzánk, gyerekekhez. Szorongva-kíván­csian néztük, ahogy minden idegent, súlyos volt, rejtelmes. „Mondjátok meg mindenkinek, hogy este cirkuszi előadás lesz az üres szobában.” Ez a kopott ember? Ezzel a rissz-rossz batyuval? Cirkusz? De azért mintha fények szikráztak volna föl az arcán, avítt ruhájában is finom aranyszálak csillantak. „A bácsi cirkuszos?” „Tűznyelő vagyok” – mondta.

Estefelé gyülekezni kezdett a nép az üres szobában. (Általában egy-egy cselédlakás üresen állt a pusztán – itt rendezték a citerás pusztai bálokat is –, azt neveztük üres szobának.)

Pénz hiányában tojással, szalonnával is lehetett fizetni.

Aztán, ahogy mondtam, ott állt a figyelem félkaréjában a tűznyelő. Elnyűtt kabátja helyett most egy aranyszegélyű köpenyt viselt, mellén virágforma díszek. Batyuját a tűzhely vaslapjára helyezte, s szertartásosan, mintha minden óvatlan mozdulat az életébe kerülhetne, fura tárgyakat rakosgatott maga elé. A szobában csodaváró csend, a petróleum­lámpa fényében átlényegültek a tárgyak, a tűznyelő hatalmas árnyéka óriássá nőtt a fehér falon.

Na, most kezdődik!

De nem, a tűznyelő szigorúan Kobrák Mihályra néz. „Maga nem fizette ki a belépődíjat.” Az öreg zavartan tekergeti a nyakát. „Én-e? Hiszen két tojást adtam magának, mindenki láthatta. Igaz, Mariska?” A tűznyelő hirtelen az öreghez lép, és két tojást emel ki a zsebéből. Feszült csend. „De hiszen a maga zsebe tele van tojással!” És gyors ütemben még hetet kivesz belőle. Felszabadult sóhaj. Ja, ez már a mutatvány. Az öreg is megkönnyebbül, elneveti magát. „Most tojtam űket” – mondja. Nevetés, kiabálás, taps. A tűznyelő a helyzet magaslatán, varázsol, eltüntet, kivesz, betesz. „Ott van a másik kezibe!” – kiabál Kránicz Manci. A tűznyelő lassan, megszégyenülten emeli a másik öklét. Kinyitja. Nincs benne semmi. Azannya!

Aztán szúrós csend, a tűznyelő, mint semmirevaló kacatokat, zsákjába dobálja a bűvész szerszámokat. Tégelyeket vesz elő, üvegcséket. Egy vaspálcát, a végére kócot teker. A lámpához lép, lecsavarja, a lángocska éppen hogy csak kilátszik a rézkupakból, a szoba megtelik rejtelmekkel. Mintha dobok peregnének. A tűznyelő királyi mozdulattal leveti a köpenyét, megfeszíti az izmait, alkarján férfias tetoválások. És kiröppen a szájából a láng. A tűzcsóva lobog, mint egy táltos sörénye, fölcsap a mennyezetig, aztán kihuny, me­gint előtör. Jajok, jujok és húhák. A csóva pörög, örvénylik, ágakra szakad. A tűznyelő nagyokat szusszan, melle, mint a kovácsfújtató. Az arca zsírosan izzik a fényben. Egyszerre arkangyal és egyszerre ördög.

Aztán ott ülünk a fénytől elvakulva, mintha teljes sötétségben.

A tehénistállóban kapott szállást, ott aludt a sarokba hányt alomszalmán. Másnap jókor reggel hátára akasztotta a batyuját, és elindult Felsőrácegres, ahogy mi mondtuk, „Főső” felé. Hosszúkat lépett, súlyosakat, mintha a bakancsa sarkával be akarná szakítani a földet. Megkerülte a magtárt, egy-két percre eltűnt mögötte, aztán újra megláttuk a Paphegyen kanyargó gyalogúton. Egyre kisebbedett.

A hátából szomorúság szivárgott.

Azóta nagyon sokszor voltam cirkuszban. Fényesekben, kopottakban. Láttam a kínaiak káprázatos bambusz­rudas mutatványait, kötéltáncosokat, a hírhedett Kiót, nőket a nyakukban anakondával, Akszt Lászlót, ahogy a sarkával kapja el a trapézt, gömbön egyensúlyozó elefántot, moto­rozó medvét, tányérpörgetőket, erőművészeket. De elég volt az artistalány harisnyáján egy fölfutott szem, egy leszakadt fodor, az állatszelídítő botjának arany bojtjából kivillanó bökős acélhegy, egy parancsot megtagadó kutya, egy hálóba zuhanó légtornász, máris őt keresem. Hol van? Nézem a kötélhúzó embereket, a világítókat, az emelvénycipelőket, a függönyhúzókat. Valahol ott kell lennie. „Odanézz – mondom a fiamnak –, ott van!” „Kicsoda?” „A tűznyelő. Ott, ő fogja a kötelet.” A fiam most már pontosan tudja, ki az a tűznyelő. Mintha maga is látta volna, ahogy jött a Kis­sarok felől. Látta a tetoválásait, a mennyezet felé robbanó tűz­csóvát, látja, ahogy az az ember reggel lesöpri magáról a ruhájára akadt szalmaszálakat. Talán azt is látja, ahogy elmegy a Paphegyen át.

Legutóbb egy külföldi kisvárosban ő szólt: „Papa, odanézz! A tűznyelő.” Lomha városszéli tér hevert előttünk, egy elbontott mutatványosbódé lomjai között egy ember matatott. Deszkaszálakat, fura szerkezeteket, drótokat rakodott egy aprócska, háromkerekű autóra. Megindultunk feléje, de akkor hirtelen beült a vezetőfülkébe, és elhajtott. Az autócska nagyokat zöttyent a hepehupás földúton, könnyed porfelhő lebegett utána. Egyre kisebbedett.

Lázár Ervin: Csillagmajor

Trend Kiadó, 2023