Valójában nem Pamela Anderson sminktelen arcával, Helen Mirren vagy Andie McDowell ősz hajával, hanem a kencékkel kezdődött az egész. A kozmetikumoknál használt anti-aging kifejezés ellen már jó tíz éve felemelték a szavukat épp elegen ahhoz, hogy a kifejezés szép lassan kikopjon a szépségipari marketingből. Azért nem kell aggódni, a reklámszakemberek kreatív emberek, lett azóta másik, hasonlóan hangzatos verziója az öregedésgátló arclemosóknak, arckrémeknek, miegymásnak: a progresszívabb kencegyárosok termékpalettáján ma már well-aging néven futnak ezek a középkorú és idősebb nőkre célzott, többnyire ránctalanításra és májfoltok halványítására kifejlesztett termékek, amelyek – nevük ígérete szerint – segítenek jól öregedni. Azt pedig, hogy miként kell ezt jól csinálni, megmondják nekünk a kozmetikumok és a reklámosaik: minél kevesebb ránccal és májfolttal, ugye.
Innen már hamar eljutottunk a legújabb jelszóhoz, a pro-aginghez: a gondolathoz, hogy a megöregedést urambocsá szeretni, szépnek látni is lehet. Ezzel együtt az, hogy Pam Anderson úgy érezte, megteheti, hogy az egységnyi ránccal és májfolttal rendelkező arcát ne rejtse korrektor, tökéletesen fedő alapozó, púder, pirosító, highlighter, szemhéj-, szempilla- és szemöldökfesték, rúzs, ajakfény és valami, mindezt az arcára fixáló szuperkozmetikum alá – és igen, a felsorolás szándékosan, üzenetértékűen hosszú és kimerítő –, olyan változást jelez, amit érdemes megjegyezni. Egyrészt, mert egy idol karakterfejlődésének megejtően szép, új fejezetét nyitja meg, másrészt pedig – mivel a hírességek szemléletformálást végeznek a cselekedeteikkel – új utat mutat a nőknek kiszabott lehetőségek terén.
Egy ezüstróka nem csinál nyarat
Anderson, persze, nem az első. Az utóbbi néhány évben azért már jó néhány híres nő kezdett el dolgozni az öregedéssel kapcsolatos gondolkodásunk megváltoztatásán. Hangsúlyozzuk, nem az történt, hogy a középkorú és idősebb színésznők klubot alapítottak, és titkos boszorkánygyűléseken kifundálták, hogy na, csajok, most akkor összefogunk, és kidolgozott aknamunkával elérjük, hogy a nyilvánosság szemében oké legyen a nőknek is megöregedni. (Bár egyébként abszolút érezzük a dolog mögött a munkáló önérdeket, például, hogy az idősebb színésznők is szeretnének még például dolgozni – amiben egyébként nem különböznek más munkakörökben tevékeny nőtársaiktól.)
A dolog ennél organikusabban, a női egyenjogúsági törekvések finomabb rétegeiben munkálódott ki, szinte szándékolatlanul, a feministák évtizedes munkájának kvázi melléktermékeként: a női test patriarchális elvárások alóli felszabadulásának, az önrendelkezés visszaszerzésének része ez. Azaz a munka oroszlánrészét nem kifutókon és filmvásznakon végezték el, a hírességek csak a babért aratják le. Nincs ezzel gond: mindig jól jön, ha egy mozgalom mellé olyan helyeken és olyan emberek állnak, ahol és akikre sokan figyelnek, és akik képesek kihangosítani, sokak számára érthetővé és átérezhetővé tenni fontos állításokat – így például az idei Barbie-film is meglehetősen sokat tett a tömegek feminista neveléséért.
A pro-aging fontos popkulturális hírnöke, Iris Apfel: a százkét éves divatikon elég sok tabut ledöntött, és rengeteget tett az idős nők láthatóságáért még úgy is, hogy az ő öregsége azért messze nem a természetesség, sokkal inkább a divat, az extravagancia, a csúcsra járatott glamúr jegyében jelenik meg. Anderson előtt jár az említett Helen Mirren és Andie MacDowell is. Előbbi nemcsak a vásznon túl, de szerepeivel is jelzi időnként: a nők nem múlnak el nők lenni akkor sem, ha betöltik, mondjuk, a hetvenet, nemrég például kosztümös erotikus sorozatban emlékeztetett erre. (A sorozat mondjuk nem lett jó, de ez az üzenete fontos.) Andie MacDowell ősz hajas kifutó-jelenléte annál fontosabb, ha mellé tesszük, hogy MacDowell az anti-aging termékek egyik legnépszerűbb reklámarca volt sokáig. És természetesen nem maradhat ki ebből a felsorolásból Jamie Lee Curtis sem, nemcsak azért, mert az elsők között ünnepelte Anderson akcióját, enyhe túlzással lázadásnak nevezve azt.
Curtis már évek óta lelkesen terjeszti az igét a témában, a Minden, mindenhol, mindenkor című filmje kapcsán – ahol a legkevésbé sem előnyös arcát mutatja – emlékezetesen írt a kötelező elfedésről: „Létezik a világon egy iparág – egy sokmilliárd dolláros iparág – a dolgok elrejtésére. Korrektorok. Alakformáló ruhadarabok. Feltöltések. Eljárások. Ruhák. Hajkellékek. Hajtermékek. Mindez azért, hogy elfedjük a valóságát annak, hogy kik vagyunk. (…) Azt akarom, hogy ne legyen elfedve semmi.” Szállóigévé vált az is, amikor idén áprilisban – egyébként épp az öregedés radikális átkeretezését célzó Radically Reframing Aging Summit nevű eseményen Jamie Lee Curtis beverte az utolsó szöget az „anti-aging” kifejezés koporsójába.
Az anti-aging szót agyon kell ütni. Én öregedéspárti (pro-aging) vagyok. Intelligensen akarok öregedni, méltóságteljesen, lelkesedve és energikusan
– nyilatkozott.
Fontos része volt az öregedéssel kapcsolatos tabuk döntögetésében az És egyszer csak című Szex és New York-rebootnak is. A főszereplő Sarah Jessica Parker is példásan helyre tette az öregedését minősítőket, a sorozat pedig, bár nekünk is volt vele bajunk, egy fronton mindenképpen forradalmi, éspedig abban, ahogy az ötvenes-hatvanas nők testét ábrázolja. A szokásos klimaxügy mellett teret kapott az ősz haj, mint teljesen oké stílusválasztás, a plasztikai sebészet és annak elutasítása, és – ami a legjobb – az érett női test mint szexuálisan aktív, vágytárgyként megjelenő és nem rommá takargatott valami.
Aki utoljára nevet
Bár ugyanazon a rendezvényen foglaltak állást megjelenésükkel, Mirren és MacDowell szereplése háttérbe szorul Andersoné mögött. Egyrészt, mert az ősz haj elfogadását, megszeretését már jó ideje elkezdte a divatvilág. Másrészt azért, mert a smink ereje egészen elsöprő tud lenni a hajszínhez képest – hisz egy ügyes sminkmester gyakorlatilag új arcot tud rajzolni bárkire, aki nem hiszi, nézzen meg egy tetszőleges epizódot a RuPaul’s Drag Race-ből. Harmadrészt – és talán ez a legerősebb érv – Pamela Anderson kiállása a lehető legváratlanabb helyről jött.
Hisz Pamela Andersonnál jobban senki nem volt tárgyiasítva ebben a szakmában, megkockáztatom, ezen a világon sem. Pamela Andersonnál jobban nem volt kitéve és nem felelt meg senki a filmes férfitekintet elvárásainak. Pamela Andersonnál jobb plakátlányt keresni se lehetne, ha azt akarnánk illusztrálni, hogyan módosítják, szabják, torzítják a testüket a nők a szépségipar, a blockbuster-filmek, a (szoft)pornó vizuális ideáljaihoz. Hisz több plasztikai sebész szerint Pamela Anderson egy személyben felel a szakmájuk felvirágzásáért. Pamela Andersonnál jobban senki nem ment bele a játékba – legalábbis a generációjából, mert azért Marilyn Monroe erős versenyző –, más terepet nem hagytak neki, hát játszotta az üresfejű cicababa tőle elvárt szerepét. És akkor ez a nő lép meg egy ilyen szimbolikus kiállást? Erre nem sokan tettek volna komolyabb összeget – még ha érdemes is megjegyezni, hogy Pamela Anderson ön-újradefiniálása azért nem tegnap kezdődött, lásd állatvédelmi munka, doku, memoár.
Pamela Anderson smink nélküli divatbemutatózása változást hozhat abban is, ahogy a média a sminkkérdéshez, a természetes külsőhöz áll. Hiszen nem lehet egyszerre ünnepelni Pamela Anderson sminktelenségét, és készíteni továbbra is a kilónyi festékkel fotózott, hosszan utómunkázott címlapokat. És még valami: a bulvár nem használhatja többé a lesifotósok felvételeit a hírességek civil megjelenéseiről úgy, ahogy évtizedeken át tette: sokkelemként, egyúttal azt implikálva, hogy az illető mentálisan instabil, balhés vagy beteg. Ráadásul Pamela Anderson most nem otthon, nem a nyaralásán, „civilben”, hanem hivatalos minőségében, egy nyilvános, reflektorfény övezte rendezvényen vett részt smink nélkül. Kopik a szenzációfaktor, szokjuk az igazit, normalizálódik a szemeink számára a valódi.
A belső munka diadala
Van szépség az önelfogadásban, a tökéletlenségben és a szeretetben
– írta Anderson az Instagramon a párizsi divatheti szereplése kapcsán, kiegészítve a gondolatot, amit egy pár hónappal korábbi interjúban említett: „mindannyian egy kicsit viccesen kezdünk el kinézni, amikor idősebbek leszünk. Kicsit nevetek is magamon, amikor tükörbe nézek, hogy, wow, tényleg ez történik velem? Ez egy utazás.”
Lépése tehát nemcsak a közbeszédnek fontos – neki magának is önismereti mérföldkő. A bántalmazott gyerekek, a szexuálisan zaklatott nők viszonya a saját testükhöz jellemzően viharos: gyakoriak a testképzavarok, az extrém testmódosítás, a túlszexualizált megjelenés – az, hogy Pamela Anderson sokszor és (látszólag) könnyen vetkőzött meztelenre, korántsem jelenti feltétlenül azt, hogy jóban volt a testével. Innen eljutni a tökéletlenségeinek, a külseje életkorral járó változásainak megszeretéséig óriási belső út, terápiás folyamat. Emellett az is tudható, hogy Anderson számára egy gyászfolyamat része is a smink nélkül mutatkozás: szeretett sminkese és jóbarátja, Alexis Vogel 2019-ben hunyt el mellrákban, Anderson pedig úgy érezte, Alexis nélkül jobb érzés neki, ha nem visel sminket.
Álljon itt egy fontos kitétel: az, hogy Anderson sminktelen divatbemutatózása üdvözlendő, nem jelenti azt, hogy a szépségápolás varázsszerei ördögtől valók lennének, hogy a smink szükségszerűen nőgyűlölő lenne, annak lemosása meg feminista cselekedet. (Pláne, hogy a szépségipari marketingesek már ráfordultak erre az új trendre is, számos olyan terméket lehet kapni már most is, amivel – clean girl makeup (tiszta lány smink), no-makeup (smink nélkül) és glass skin (üvegbőr) jeligére – gyakorolhatjuk a sminkelés önkényeztető funkcióját úgy is, hogy közben látszólag csak arcot mostunk.)
Mert az, ugye, valójában nem egy döntési helyzet, hogy megteheted ugyan, hogy nem sminkelsz/szőrtelenítesz/ősztakarsz, de vaskos bántást, hátrányokat kapsz érte. A változás nem egyik pillanatról a másikra fog történni, ez nyilvánvaló, de Pamela Anderson sokat tett az ügy előre mozdításáért. Még ha tagadhatatlanul vicces is – vagy lesújtó, ízlés dolga –, hogy bátor, lázadó tettnek számít, ha egy nő úgy – azaz „csak” tisztálkodva és felöltöve – mutatkozik nyilvánosan, ahogy egy férfinak alap.
