Kultúra sorozatkritika

Mindenki találhat kedvére való őszi sorozatot

Nagy Katalin szerelmei, harlemi gengszterek, tovább mérgesedő közel-keleti konfliktus és rejtélyes időbevándorlók is vannak a palettán. Ha valaki a friss sorozatok közül keresi a neki valót, van miből válogatni.

Nagy Katalin

Ha Dame Helen Mirren akár csak egy teáscsészét emel fel egy fél snittben, arra is érdemes odafigyelni, így aztán eléggé vártuk az HBO kosztümös drámáját Nagy Katalin cárnőről, melyben az orosz gyökerekkel rendelkező Mirren a címszereplőt alakítja. Az HBO jobb szereti a suttogó propagandát, ami az olyan klasszikusoknál, mint a True Detective vagy a Csernobil, már bizonyított, így aztán, ahogy az a csatornánál lenni szokott, nem volt túlhirdetve ez a sorozat sem. Ám a Nagy Katalin aligha számíthat rá, hogy szájról szájra terjedve eléri a kultstátuszt. A sorozat nem Nagy Katalin cárrá válását meséli el, már a történet kezdetén is Oroszország teljhatalmú ura, túl vagyunk a férje hatalmának véget vető puccson, ám Katalin uralma csak annyira stabil, amennyire az őt szolgáló urak hűsége, ami, ugye, meglehetősen érdekvezérelt. Ám a Katalin uralkodását ideiglenes időszaknak tekintő urak erős tévedésben vannak, a cárnő ugyanis komolyan veszi az uralkodást, és komoly tervei is vannak Oroszország modernizálásával kapcsolatban, ezeket azonban nem könnyű átverni az ország hűbérurain, akiknek már eleve azzal is baja van, hogy egy nő ül a trónon. Katalin ráadásul egy alacsony rangú katonát, bizonyos Patyomkint tüntet ki figyelmével, úgy emberileg, mint szakmailag.

A sztori e románc és az ettől egyáltalán nem független bel- és külpolitikai csatározások körül forog, luxussal, pompával, szédítő terekkel és jelmezekkel, erotikával és melodrámával, ám hiába a látványosan elköltött büdzsé, a mélység és a relevancia csak-csak hiányzik. Mirren bármennyire is gyönyörű és fiatalos, azért így túl a hetvenen nehéz komolyan venni lángoló szenvedélyű negyvenes asszonyként, és kettejük kémiája a Patyomkint alakító Jason Clarke-kal sem az igazi. Nincs is sok mozgásterük, mivel a forgatókönyv is csapong intrika, politika és románc között, túl nagy falat ez, főleg egy mindössze négy részes sorozatnak. Ráadásul az írók stílus- és arányérzéke sem áll a helyzet magaslatán, suta, minden életszerűséget nélkülöző helyzetek és dialógusok, melyekben hogy, hogy nem, mindig helyet kap egy teljességgel helyzetidegen szexuális aktus, sehová sem vezető, tisztázatlan motivációk zavarják össze a nézőt, akinek épp azt kellene megértenie, ki volt ez a nő, mit vitt véghez és miért volt fontos. Ehelyett Katalint szinte korrupcióig elfogult és csapongó vezetőnek, és szeszélyes, instabil nőnek látjuk, ami aligha volt cél. Az HBO sorozatában az összes külsőség makulátlanul a helyén van, lélegzetelállítók a díszletek, a jelmezek, az atmoszféra, de ezt a csodás keretet nem sikerült tartalommal megtölteni.

Nagy Katalin (Catherine The Great), 4 rész, 2019, 55 perces epizódokkal, HBO. 24.hu: 6/10 (Bodnár Judit Lola)

A mi fiaink (Our Boys)

A mi fiaink ugyanarra a sorsra jutott, mint a legtöbb izraeli-palesztin konfliktusról szóló film vagy sorozat: nem szabad megnézni az értékeléseit egyik filmadatbázisban sem, ugyanis az ellentétes oldalon állók egymás ellen értékelik le az e témában készült tartalmakat attól függően, hogy melyik irányba elfogultak. A mi fiaink pedig éppen azzal idézte magára az elfogultság vádját, hogy nem elég elfogult. Bár az alkotója egy izraeli filmes, a Terápia eredetijét is jegyző Hagai Levi, így a palesztin oldal tagjai az ő személye miatt utálják a sorozatot, A mi fiaink nem átallja gondolkodó, érző, hús-vér emberekként ábrázolni a palesztinokat, ami pedig az elvakultabb izraelieket bosszantotta fel. A sorozat körül komoly botrány bontakozott ki a régióban, az alkotók fenyegetéseket, az HBO felháborodott leveleket kapott mindkét oldalról, a miniszterelnök, Benjamin Netanjahu bojkottra szólította fel a közönséget, mondván, a sorozat árt Izrael reputációjának. Hogy mi az igazság, azt döntse el a néző, miközben elgondolkodik, ebből a politikai oldalak által megosztott országból azon, hogy milyen irdatlanul nehéz lehet egy, a mienknél százszor megosztottabb országban élni.

Fotó: HBO

Ugyanakkor érteni vélem, mi akasztotta ki Netanjahut és az izraeli nézőket: bár a sorozattal szembeni véd, hogy antiszemita lenne, messze nem áll meg, de tény, hogy szokatlanul direkten ábrázolja az izraeliek hibáit az üggyel kapcsolatban, az indulataik és bűneik nincsenek finomítva, becsomagolva. Eleve az, hogy a három megölt izraeli fiúról az első rész után szinte nem is esik szó, és a bosszúból megölt palesztin fiúra koncentrál a sorozat, már magára vonhatja az izraeliek haragját. Pedig A mi fiaink nem a vizes lepedőt akarja ráhúzni senkire, mint ahogy csak első ránézésre szól a 2014-es, ötven napos gázai háború kirobbanásának körülményeiről, valójában sokkal mélyebbre megy, leásva ennek a konfliktusnak a lüktető, forró szívéig. A sorozat lassan indul (az első részekről itt írtunk külön), és később sem gyorsul fel, talán kevesebb epizódba is bele lehetett volna sűríteni, mindazonáltal a történethez, a nyomozás lassúságához, az idegőrlő várakozáshoz nagyon is passzolt ez a megfontolt tempó, és a feszültséghez is hozzátesz, hogy nem kell kapkodnunk a fejünket a záporozó eseményekre. Nem vidám, amit látunk, a dühös tehetetlenség az elsődleges érzés, amit a sorozat kelt, ahogy kívülről nézzük, amint az eleve forrongó, és óvatlan politikusnyilatkozatok által feltüzelt tömeg – oldaltól függetlenül – az állatiasságig süllyedve acsarkodik, szinte megszokásból, megnyugvás pedig nincs, legfeljebb beletörődés és fásultság. És közben mégis végig emberi történet, pontosabban történetek sora marad a sorozat, és egy nyomozás krónikája, és főhajtás az áldozatok előtt – és még sok minden. Megérdemli a figyelmet.

A mi fiaink (Our Boys), 10 rész, 2019, HBO. 24.hu: 9/10 (Bodnár Judit Lola)

Időbevándorlók

Miközben a skandináv krimisorozatok (azaz a skandi-noir) nagy időszaka már múlóban van, a norvégok végre csavartak egyet a zsáneren, és időutazós, társadalomkritikus szatírával bolondították meg azt. Ez az Időbevándorlók (Beforeigners), melyet a kultikus Lilyhammer sorozattal már bizonyító Anne Bjørnstad és Eilif Skodvin jegyeznek, és amely az HBO első saját, norvég sorozata. Már az alapötlet is merész: egyszer csak világszerte különös alakok tűnnek fel a tengerből, méghozzá a múltból, azon belül is a kőkorszakból, a viking korból és a 19. század végéről. Ráadásul folyamatosan érkeznek, és amikor hét évvel később kezdetét veszi a cselekmény, addigra már több tízezer időbevándorló él Norvégiában, többségük megtartja a régi szokásait és öltözködését, mások viszont próbálnak beilleszkedni a 21. századba. Lars Haaland (Nicolai Cleve Broch) nyomozót felesége például egy pofaszakállas, 19. századi, pipázós férfiért hagyta ott, ő pedig az időutazással járó sokk kezelésére kifejlesztett droggal, a temproxattal vigasztalja magát. Egy időbevándorlókkal kapcsolatos gyilkossági ügy felderítésében pedig az új partnere a rendőrségen Alfhildr Enginnsdottir (Krista Kosonen), aki „pajzsszűzből”, azaz viking harcosnőből lett rendőr az új életében, mivel a kormány támogatja az időbevándorlók átképzését és foglalkoztatását.

Ezekből már nyilvánvaló lehet, hogy az Időbevándorlók egy kicsit sem rejtett parabola, ahol a migrációt helyezik időutazós köntösbe, a párhuzamok pedig a hülyének is egyértelműek: van itt időbevándorlókkal szembeni hátrányos megkülönböztetés (temporalizmus), multitemporális társadalom, túltolt politikai korrektség (a viking helyett az északi megnevezést illik csak használni stb.), drogot terítő időbevándorló bandák és még ezer más. Ez módfelett találékony ugyan, de önmagában kicsit túl átlátszó ötlet, kész szerencse, hogy ez csak a módszeresen kidolgozott háttér, mert közben valódi bűnügyi történetet követhetünk. Ráadásul tele meglepő fordulatokkal, és ugyan nehéz elhinni, hogy mondjuk a jelenbe pottyan vikingek évek elmúltával is farkasprém cuccokban tenyésztenének kecskét az oslói belváros parkjaiban, az alkotók elég rendesen kihasználják a szituációkban rejlő poénforrásokat. A fordulatos sztori mellett a színészeknek is jár a plusz pont: a folyton nyúzottnak tűnő Broch és a pajzsszűzi mivoltát csak részben levedlő Kosonen párosa remek, sőt, utóbbit akár más nemzetközi produkcióban is el lehet képzelni a jövőben (hiszen ő finn, míg a másik viking pajzsszüzet, Urðrt izlandi színésznő alakítja). Látszik, hogy a sorozatra volt pénz is, így nem kellett kompromisszumokat sem kötniük az alkotóknak. Az Időbevándorlók kiszámítottan őrült világa nem mindenkit győz meg persze, de dicséretes módon nem ragad le korunk szatirikus, de kicsit szájbarágós parodizálásán, hanem az elgondolkodtatás mellett szórakoztató és izgalmas sorozat, melynek lesz második évada is.

Időbevándorlók (Beforeigners), 6 rész, 2019, HBO. 24.hu: 8/10 (Inkei Bence)

Temple

Nem kapott túlságosan nagy csinnadrattát a Sky nyolcrészes sorozata, mely nálunk az HBO GO-n nézhető, talán mert nehéz kategóriákba sorolni: első ránézésre kórházsorozat némi csavarral, de közelebbről megvizsgálva a Temple sztorija annyi csavart tartalmaz, hogy az némiképp túlzásnak érződik. Egy kiégett, depressziós orvos, Dr. Daniel Milton (Mark Strong) körül forognak az események, aki egy föld alatti, s ennek megfelelően illegális klinikát működtet, ahol olyan betegeket kezel, akik nem mernek, vagy nem tudnak a hagyományos egészségügyi rendszerhez fordulni, mert, mondjuk, azonnal börtönbe kerülnének. Ez már önmagában is érdekes helyzet lenne, de – szóltam előre – van még csavar: a klinikára azért van szükség, mert az ottani betegek készpénzes vásárlók, és jól fizetnek. A készpénzre nagy szükség van, mert Milton doktor épp egy súlyosan illegális kutatást végez, melynek célja, hogy megtalálja a gyógyszert egy gyógyíthatatlan betegségre, mely elvette tőle a feleségét, aki szintén ezen betegség gyógyszerét kereste kolléganőjével, akivel nem mellesleg főhősünknek viszonya volt.

Nem tudom, hol tart a csavar-számláló, de ez még nem minden. A Temple, mely a Valkyrien című norvég sorozat brit remake-je, ugyanis nagy mennyiségben adagolja a fordulatokat, hol valós időben, hol a múlt egy-egy kulcsfontosságú pillanatának felvillantásával. Ezzel együtt a tempó mégis képes visszafogott maradni, néhol túlontúl is, és ez a hatásvadászat annál is inkább visszás, ha hozzáadjuk a karakterek és helyzetek között is fel-felbukkanó groteszk jelleget. (A világvégeváró metródolgozó, aki a föld alatti helyszínt biztosítja, például egészen briliánsan fura.) A sötét, skandináv hangulatú képi világ és a száraz brit humor, valamint a dráma olyan különös keveréket alkot, hogy nehéz hova tenni, enyhén megosztó a végeredmény: akik a klasszikus zsánerfilmes stílusjegyeket kedvelik, azokat alighanem halálra fogja idegesíteni, a furcsa mixek rajongói azonban titkos kedvencet avathatnak. Nálam megállt valamivel a középszer fölött, főként, mert hiába a válogatott színészgárda – több egykori Trónok harca-színésszel –, a történet érzelmi mélységeit nem sikerült hitelesre és átélhetőre formázni.

Temple, 8 rész, 45 perces epizódokkal, 2019, HBO-GO. 24.hu: 7/10 (Bodnár Judit Lola)

Lángoló világ (World on Fire)

A BBC nagyszabású, második világháborús drámasorozata borzasztó nagy csalódás. Pedig látszólag minden együtt van: Peter Bowker ünnepelt dráma- és forgatókönyvíró, aki arra vállalkozott, hogy „a hétköznapi emberek” sorsát mutassa be a háború poklában. Ráadásul korántsem csak britekről van szó, hiszen a World on Fire (Lángoló világ) egy része Lengyelországban játszódik, de van berlini és párizsi szál is, no meg amerikai szereplők. Sőt, a lengyel szál már csak azért is izgalmasnak tűnt, mert rendkívül jó helyi színészek szerepelnek benne: Tomasz Kot (Hidegháború), Zofia Wichłacz (1983) vagy Agata Kulesza (Ida), miközben Lesley Manville, Helen Hunt vagy Sean Bean sem akárkik. És mégis, már a legelső jelenet hamis pátosza arcul csapja a nézőt (egy ifjú szerelmespár egyetlen dallal belefojtja a szót egy teremnyi feketeinges fasisztába), és sajnos a továbbiakban is inkább ez jellemzi a sorozatot.

Nehéz dönteni, mi a legnagyobb hiba itt: Bowker túl sokat akar egyszerre, túl sok karaktert mozgat ahhoz, hogy bármelyikhez is közel kerülhessünk; még nagyobb baj, hogy bármilyen komoly történelmi kutatást is végzett a sorozathoz, egyszerűen egyik karakter sem tűnik hitelesnek, még azok sem, akiket létező személyekről mintáztak (főleg, hogy a legendás brit haditudósító Clare Hollingworth-ből itt a sorozatban amerikai újságíró lesz). A párbeszédek leginkább egy szappanopera szintjén mozognak, hozzá jön a melodráma a köbön, és semmi olyat nem tudunk meg a sorozatból, amivel eddig ne lettünk volna tisztában (a háború és a fasizmus rossz dolgok!). Különösen bosszantó, hogy bekerül a sztoriba egy elnagyolt párizsi szál egy meleg fekete jazzszaxofonosról, amely indokolt esetben, rendesen kifejtve akár még érdekes is lehetne, itt azonban semmi más funkciója nincs, minthogy kipipáljuk a kvótát, két legyet üssünk egy csapásra, és legyen egy meleg ÉS fekete szereplő is. Egydimenziós, kidolgozatlan karaktereket látunk a történelem vérzivatarában, akikkel történhet bármilyen szörnyűség, egy idő után a kisujjunkat sem mozdítanánk értük, olyannyira nem hiszünk bennük. Tetejébe még a sorozat képi megjelenítése is hol közhelyes, hol pedig szimplán szegényes (szinte minden európai várost Prága alakít a filmben, nem túl meggyőzően). Vannak sorozatok, amelyekben benne van a lehetőség, hogy két rész után nagyot javulnak, itt viszont annyi mindennek kellene, hogy az csodaszámba menne.

Lángoló világ (World on Fire), 2019, 7 rész. 24.hu: 4/10. A sorozat Magyarországon az Epic Dramán lesz látható, november 10-től. (Inkei Bence)

A Confession

A brit ITV sorozata szépen illeszkedik a valós történeteket bemutató sorozattrendhez, már csak azért is, mert alkotója, Jeff Pope az elmúlt két évtizedben számos megtörtént bűnügyre épülő film és sorozat forgatókönyvírójaként dolgozott már, az A Confession viszont azok közül is az egyik legsikeresebb lett. Az igaz történet, amin a sorozat alapul, 2011-ben indult a délnyugat-angliai Swindon városában, ahol a 22 éves Sian O’Callaghant egy este hiába várta haza a vőlegénye, és pár nap után már csak a holtteste került elő. Az eset összekapcsolódott egy csaknem egy évtizeddel korábban eltűnt prostituált, Becky Godden meggyilkolásával is, ám utóbbi felderítését a nyomozást vezető Steve Fulcher a rendőrségi protokollt megsértve érte el, ezért az ügy később a karrierjébe került. A dokumentarista igényű sorozat azonban távolról sem csak a nyomozást és az utána következő eseményeket mutatja be, hanem azt is, ami a hasonló bűnügyi filmekből általában kimarad: az áldozatok hozzátartozói szemszögét és további sorsát is megismerjük.

Az A Confession (magyarul: Egy vallomás) tehát egy torokszorító történetet mesél el, melyben keverednek a bűnügyi, a családi és a tárgyalótermi dráma elemei, ráadásul elég éles kritikát fogalmaz meg a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással szemben, amely a józan ész helyett a saját eljárásrendjéhez ragaszkodott mereven. Pope nem is rejti véka alá, ki mellé áll ebben a konfliktusban, de ettől még nem lesz a sorozat bántóan elfogult, annál is inkább, mert közben tényleg látható a hozzáállás következménye, amely az elkövetők jogait teszi előbbre az áldozatokénál. Fulcher szerepében Martin Freeman kifogástalan, de a megölt lányok anyáit játszó Imelda Staunton és Siobhan Finneran alakítása is nagyon erős, akárcsak a hol értelmi fogyatékosnak, hol sátánian gonosznak tűnő elkövetőt alakító Joe Absolom. A sorozatot eleinte sokan kritizálták az állítólag zavaró kézikamerás stílus miatt, amely egyáltalán nem feltűnő, a kifejezetten drámai hatást keltő sztori is leköt. Az igaz, hogy a képi világ kicsit talán túlságosan is puritán, de az elbeszélt történethez, a számos egyéni drámához és tragédiához is passzol. És ami a legjobb, hogyha végignézzük, mégsem fogjuk rosszabbul érezni magunkat tőle, inkább csak jobban megbecsüljük, amink van.

A Confession, 6 rész, 2019. 24.hu: 8/10. A sorozat egyelőre nem férhető hozzá magyarul. (Inkei Bence)

Godfather of Harlem

A minőségi sorozatok áradatát épp egy lelki válságba került gengszter, Tony Soprano indította el az ezredforduló táján, amikor úgy döntött, hogy belépett egy pszichiáter rendelőjébe. És a hat évad után lezárult Maffiózók ugyan nagy űrt hagyott maga után, de komplett városnegyedeket behálózó bűnszervezetekből és azokat terelgető keresztapákból azóta sincs hiány a képernyőn. A legfrissebb trónkövetelő a Godfather of Harlem, amelyik egy valóban létezett bandavezér, Bumpy Johnson életén alapszik. Johnson a hatvanas években vált a New York-i alvilág egyik meghatározó figurájává, együttműködve a polgárjogi mozgalom több ismert arcával, például a később meggyilkolt Malcolm X-szel.

Johnsonnak jó sokszor meggyűlt a baja a törvénnyel, több mint negyvenszer tartóztatták le. Az Epix sorozata is azzal indul, hogy hazatér az Alcatrazból, ahol tíz évig élvezte az állam vendégszeretetét. A hazatérés után azonban egyből beleveti magát a munkába: ekkor csodálkozik rá, hogy már az olasz maffia irányítja Harlemet, így muszáj lesz bandaháborút kirobbantani, ha vissza akarja szerezni az uradalmát. Ebben a műfajban a karizmatikus főszereplő mindig központi kérdés, és a Johnsont alakító Forest Whitaker szerencsére ezúttal sem okoz csalódást. Hihetetlen jól hozza a gondterhelt vezetőt, aki a vérengzést is stratégiai hidegvérrel hajtja végre, és pillanatok alatt képes váltani a gyengédség és a kíméletlenség között. Megkapjuk a 60-as évek New York-i hangulatát is, és feltűnik Malcolm X is, aki Johnson régi barátja, és azt is láthatjuk, hogy használják fel kölcsönösen egymást a saját céljaik elérésére. Mindezt egy kis anakronisztikus hip-hoppal megspékelve tálalja a sorozat, ami jelzi, hogy a Godfather of Harlem inkább az agyonstilizált, szuperkúl Peaky Blinders nyomdokain jár, nem pedig az olyan realistább és komplexebb elődökén, mint a Maffiózók vagy a Drót. De ha valaki csak igényes szórakozásra, és nem tűpontos társadalomkritikára vágyik, akkor tökéletes választás.

Godfather of Harlem, 8 rész, 2019. 24.hu: 7/10 A sorozat egyelőre nem férhető hozzá magyarul. (Jankovics Márton)

Kiemelt kép: HBO

Ajánlott videó mutasd mind

Borkai-ügy: Póczik miatt célkeresztben a DK

A volt futballista gyanúsításával felerősödtek azok a hangok, hogy a DK áll az orgiabotrány kirobbantása mögött. A Fideszben úgy tudják, Póczik József könnyen kapcsolatba hozható azzal a férfival, aki prostituáltakat szállított a horvátországi szexpartira.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.