Országépítők a címe az előadásnak, amely kapcsán beszélgetünk, csak éppen itt egy cigány család három generációjáról van szó, a vályogvetőtől az építési vállalkozóig, akik az országot a szó legszorosabb értelmében építik. A darab egy trilógia része – kicsit helyezzük kontextusba.
A trilógia története 2020-ra nyúlik vissza, amikor az OFF-Biennálé keretében bemutattuk a Békameséket. Az is egy punkopera volt, csak ott sokkal erőteljesebb volt a szimfonikusok jelenléte, a dzsessz, a bossanova, és a békametaforán keresztül foglalkozott a cigánykérdéssel: az előadásban a békák voltak a romák, akik a tó széléről érkeztek. Már ott is megmutattunk egy olyan generációt, amelyik kitört: már lehetett egy köztéri művészeti alkotás biztonsági őre, aztán az ő fia még előbbre lépett, ő már lehetett a diszkóban kidobó, a kidobó fia pedig lehetett díszcigány, vagyis díszbéka, aki zenészként érvényesülhetett a nagyvilágban, és benősült a királyi családba.
Ő lett a Békakirályfi?
Így van. És akkor jött a második rész, aminek az idén márciusban volt a bemutatója, Rothadó madarak címmel. Itt egy nagyapának és az unokájának a perét követhettük végig, tudniillik a nagyapa beperelte az unokáját, mert szerinte az unokájának a könyve őt nagyon negatív színben tüntette föl, így becsületsértés vádjával elégtételt követelt.
Ez egy valós sztori: Holdosi József ’78-ban írta a Kányák című regényét, ami után valóban beperelte a saját nagyapja. Ez egy olyan téma, amit érdemes egy picit megpiszkálni színházban, főleg, hogy Holdosi Józsefről nem készült korábban színházi előadás, pedig öt könyve van, mind az öt egészen monumentális alkotás, olyan történetekkel, amelyekkel cigányok és nem cigányok egyaránt nehezen néznek szembe.
De egyébként is elképesztő ember volt, egy alkalommal eljöttek hozzánk az egykori tanítványai, munkatársai és családtagjai megnézni az előadást, és ömlöttek belőlük a történetek… egy magyartanár, aki a nyolcvanas évek elején a gimnáziumi osztályába beviszi Esterházyt, Nádast, meg a Bizottságot. Nagyon korán meghalt, sajnos.
És ezt követte harmadikként az Országépítők.
Pontosan. Ezt már 2022 januárjában megírta Illés Marci, azóta csak pihent az anyag, aztán átdolgoztam, Bogya Tímea Éva volt a dramaturg, aki az egészet darabokra szedte, majd hárman összeraktuk ismét, és most jutottunk el odáig, hogy be tudjuk mutatni. Ez is egy háromgenerációs családtörténet, egy vályogvető cigánycsaládtól indul – van itt nálunk a FüSzi konyhájában a falon egy fotó vályogvető beás cigányokról, nagyjából ez a kép volt a kiindulópont, és körülbelül olyan hangulatú az előadás is, mint a kép: annyira nem vesszük komolyan magunkat. A sztori egyébként már 2016 óta a fejünkben van, azóta szerettünk volna csinálni valamit, ami megmutatja, hogy vannak olyan cigány közösségek, amelyek nélkül nehezen épülhetne bármi is ebben az országban. Nézz csak körül bármelyik építkezésen. Az Országépítők a vályogvetőktől indul. Aztán a következő generáció már a téglagyári munkáscsalád a szocializmusban, ami már az asszimiláció időszaka – ez nagyon erőteljesen az én családomhoz kötődik. Én egy somogyi beás közösségből való vagyok, és a szüleim meggörbültek volna, mint a jancsiszeg, csak, hogy a többséghez tartozhassanak. Én így utólag már látom, hogy nyomorult erőfeszítés volt ez. Ahogy öreganyám mondaná, olyan szekér után szaladtak, amelyik sose vette föl őket. Aztán jön a harmadik generáció, és azt mondja, hogy majd én megcsinálom magam, ez már a napjainkról is szól, és, bár ez nincs kimondva, de a rendszerbe beágyazódott nagyvállalkozóról van szó. Egyébként ez a karakter valós személy, találkoztam vele. Amikor találkoztam ezzel az emberrel, akiről mintáztuk Róbert alakját, az ötven perces találkozó első negyven perce olyan volt, mintha lett volna előtte egy plexi, amit felhúzott maga elé.
A trilógia három darabját az apa-fia viszonyok fűzik össze. Mindhárom zenés?
Igen, ráadásul a középső, a Rothadó madarak tényleg opera, mert teljesen szimfonikusokra épült, és szinte végig recitativóban működik, gyönyörű dallama van. Csak hát közben egy bírósági tárgyalás – teljesen abszurd.
Annak, hogy zenések ezek a darabok, az a funkciója, hogy egy kicsit becsomagolják a keserű pirulát? Vagy inkább arról van szó, hogy lám-lám, ilyen ügyes színészeink vannak, tök jól tudnak énekelni, mi meg tudunk zenét írni, mutassuk ezt meg?
A zenés előadásoknál mikor fakad dalra valaki? Amikor prózában már nem lehet mit mondani. Az Országépítőknél is megnéztük azokat a dramaturgiai pontokat, amiket, hogyha prózában csináltunk volna, nagyon didaktikussá és nyomasztóvá vált volna a darab. Az, hogy zenét kapott, egyfajta játékosságot is adott neki, amitől picit könnyebben elviselhetővé vált. Van például Nemcsók Nórinak három álláskeresős telefonálása, nekem a szívem szakadt meg tőle még úgy is, hogy énekel – ha prózában csináltuk volna, didaktikussá vált volna a tartalom, az előadás.
Izgalmas a címadás: jellemzően politikusokat, esetleg üzletembereket nevezünk országépítőknek, vagy, ami azt illeti, az ilyen című folyóirat alapján az építészeket. A darab meg eközben azt mondja, némi munkásöntudattal, hogy az igazi országépítők azok, akik a konkrét munkát elvégzik, a falat rakják, márpedig a romák generációk óta nagyon fontos részt vállalnak abban, hogy Magyarországon házak épüljenek.
Erről hadd meséljek el egy történetet: mi nemcsak itt a Páva utca 30-ban csinálunk színházat, hanem néha elköltözünk egy hétre egy kis vidéki faluba, és ott a helyiekkel hozunk létre közösségi színházi előadást, és amikor eljövünk, akkor nekik ott marad egy komplett előadás, amit aztán vihetnek saját közösségbe, falunapokra, más falvakba, satöbbi. Ezek mindig saját sztorik, és jellemzően a hősnarratívára fűzzük fel az ottlétet, ami a lehető legjobbat hozza ki mindenkiből, azaz inkább olyan sztorik kerülnek elő, amelyek arról szólnak, hogy „én tettem valamit azért, hogy jobb legyen a holnap”. És az egyik ilyen alkalommal, amikor Csörögön voltunk, egy kis anyuka felállt, és elmondott egy monológot, aminek az volt a lényege, hogy ha ő elindul hazulról, és végigmegy az utcán, lemegy a dohányboltig, a polgármesteri hivatalig, akkor látja, hogy a nagyapja kiknek a házait építette föl. És ettől ő valaki, és emelt fővel jár az utcán, merthogy van mire. Nyilván, téglagyári munkásként ez a személyesség már kevésbé van jelen, már senki nem tudja, melyik téglát gyártotta ő, a mai „stadionépítő” generációnál meg teljesen eltűnik, hiszen neki már inkább az a funkciója, hogy szedjen össze cigányt, aki dolgozik, és legyen mindig elég munkás. Egyébként nem is véletlen, hogy inspirálódtunk abból is, hogy azért a Csányi Dávid is, Szegedi Tomi is, én is, és még jó néhányan dolgoztunk az építőiparban, kezdő színészként, vagy kinek, ahogy alakult.
Nem egy tipikus színészi előképzettség…
Tényleg nem, de inspirációvá tudott válni. Fontosnak tartom azt is, hogy beás cigány közösségekről még nem készült színházi előadás sohasem. És én is csak most, negyven felett nyúltam hozzá ehhez a témához. Az is igaz, hogy az én drámai hőseim az elmúlt években zömmel félcigányok voltak.
Miért?
Nehéz ezt megmondani. Talán azért, mert az én falumban Somogyban már a nyolcvanas évektől nagyon-nagyon jellemző volt a vegyes házasságoknak a gyakorlata. És akkor Somogyváron balhéznak a Mi Hazánk-osok? Ez egy téboly. Hol vannak már beások? Tökre beépültek a többségi társadalomba, és fordítva.
Ha már szóba került: a darabban először nem is a többségi társadalom ítélkezik a vegyesházassággal kapcsolatban, hanem az öreg cigányember félti a gyerekét attól, hogy parasztlányt – fehér lányt – vegyen el. Megvan még ez az aggodalom?
Félti a fiát, sajnálja a lányt. Ez egy olyan helyzet, amelyben eléggé kötöttek a lehetőségek: a cigányoknak az a dolguk, hogy gyártsák a vályogtéglát, értékesítsék, esetleg, ha valaki kéri, fölépítsék belőle a házat. Ez az a viszony, ami a többség és a cigányok között lehet. Ha ennél intimebbé válik a viszony, akkor nem kizárt, hogy jönnek a vasvillával meg a kapával és elzavarják őket. És akkor a télen, amikor nem lehet vályogot csinálni, felkopik az álla a családnak. Igazából az apa féltése teljesen praktikus megfontolásból történik: ő már tudja, hogy van egy határ, ameddig el lehet menni, nem tovább. Nyilván a fiúk meg mindig inkább áthágnák ezeket a határokat. Ez a dolguk.
A lázadás miatt lett a darab műfajmegnevezése punkopera? Mégis, mit jelent ez a kifejezés?
Igazából a Békameséknél kezdődött ennek a szónak a története, éspedig azzal, hogy nem akartam kimondani, hogy elbaszott opera. Ezért lett inkább punkopera. De van egy előzménye: Kusturica megcsinálta a Cigányok idejét a Párizsi Operaházban, és így nevezte el a műfajt. Tőle vettem át ezt a kifejezést, ami a Rothadó madaraknál nagyon is találónak bizonyult: Balogh Orsi benne a punk, Varga Dávid pedig az opera, ahogy azt egy jó szemű kritikus írta.
Mondjuk Kusturica egyébként is sokat tett a romák – divatos szóval – láthatóságáért, még ha meg is oszlanak a vélemények arról, hogy jó irányba-e.
Én nagyon sokat röhögök Kusturicán. Ezen jó néhány értelmiségi roma ember teljesen ki is akad, de talán majd túlteszik magukat rajta.
Az Országépítőkön is jó sokat nevet a közönség, miközben azért oda-oda is szúr a darab, néhol egész fájdalmasan. Nekem a darab leghatásosabb, legmegrendítőbb része az a jelenet volt, amikor a főszereplő fiatalember levetkőzi a saját nyelvét. Az elején kínlódik vele, bele-beletörik a nyelve az idegen kiejtésbe, de addig-addig gyakorolja, amíg tökéletesen úgy nem beszél, mint a fehérek. Mintha generációk traumájáról mesélne ez a jelenet.
Ami számodra a trauma, számomra fejlődés. Az asszimilációról már beszélgettünk korábban. Az, hogy elhagyja a somogyi tájszólását, és elkezd irodalmi, vagy legalábbis olyan magyar nyelven beszélni, amit a tévében is beszélnek, az igen, mondható annak, hogy traumatikus, de nem feltétlenül az egyébként. Egyszerűen annyira a többséghez akar tartozni, hogy nincs szüksége arra, amit ő hazulról hoz. Hát miért ne hagyná el?
Értem, de közben van az az iskola, ami közben azt mondja, hogy ez a kultúrája része, ez az öröksége.
De amikor a döntést meghozza, akkor ezt nem tudja, vagy legalábbis a súlyát nem érzi. Később, évtizedekkel később, lehet, hogy visszaköszön egy jó adag szégyen formájában. Mint a metoo-sztoriknál: amikor egy rendező segít neked, és mutatja, hogy itt a rekeszlégzés, és ha ide teszed a kis kezecskédet, akkor tudod ellenőrizni, hogy hová megy a levegő, és hogyha uram bocsá’ lejjebb kúszik a rendező keze, te fiatal színinövendékként sokszor egyáltalán nem gondolod azt, hogy ez szexuális jellegű, hiszen ellenőrzi a rekeszlégzést. Csak évekkel később tér vissza szégyen formájában, vagy abban, hogy ki vagy borulva a párkapcsolatodban, fogalmad nincs, hogy miért. Ugyanez a szitu ebben az esetben is, lehet, hogy eltelnek évtizedek, amíg a szégyent elkezdi egyáltalán érezni.
Említetted, hogy a szüleid eget-földet megmozgattak azért, hogy a többséghez tartozhassanak, náluk ez visszaütött?
Somogyban nem kellett elhagyni a tájszólást, merthogy ott ez volt a normális, és soha nem mentek el Somogyból. De például beásul már nem beszéltek, engem és a tesóimat is mindig leteremtettek, hogyha beásul szólaltunk meg az iskolában. Miközben például még a nagyanyám generációja kizárólag beásul volt hajlandó megszólalni. Olyannyira így volt, hogy ő, ha elment a tanácsházára, ott sem szólalt meg magyarul. Pedig tudott volna. De nem, még az orvosnál sem. Mi történt itt? Rákényszerítette a hivatalokat, hogy vegyenek föl beás tolmácsot. Munkahelyeket teremtett. Értelmiségi munkahelyeket. Persze nem tudta, mit tesz, benne csak gőg volt a nem romák felé. Nem gondolta azt, hogy neki kellene beszélnie az ő nyelvükön. És egyébként miért is kellett volna? Őt hívták főzni a halotti torra. Ha lakodalom volt, ő főzött. Megbecsült része volt a közösségnek, megtehette, hogy gőgös legyen.
Épp ezt szeretném megérteni, hogy ő a büszkeséget képviselte a saját kultúrája meg a származása iránt. Ezzel szemben az egy generációval utána jövők úgy döntenek, leteszik a nyelvet, meg is tagadják akár, azzal nem magukból választanak le magukról valami fontosat?
Kívülről lehet, hogy így tűnik, de belülről totál más. Nehéz ezt megragadni, de nem történik ennyire elvágólagos szakítás. El tudom képzelni, hogy később visszatér az életében, de akkor ott csak az akarás van. Hála Isten, hát akarjon, bár minden ember akarna valamit.
Csak közben mégis szomorú, vagy akár tragikus, hogy a boldoguláshoz, netán ahhoz, hogy ne legyen az illető akár konkrét veszélyben, ahhoz nevet, nyelvet kell változtatni, jószerével egy másik emberré kell válni.
Igen, de azt gondolom, hogy napjainkra ez már sokkal árnyaltabban néz ki. A ’80-as, ’90-es évek Magyarországán sokan valóban tragikus változásokat vittek végbe a saját identitásukban.
Boldogabb helyeken épp most kezdik el visszaszedni magukra az emberek ezeket a levetett származási örökségeiket meg a büszkeségüket.
Így van. Ezt én is átélem: például vitiligóm, ilyen bőrfestékhiányom van, és sokáig még ilyen nagyon-nagyon furcsán néztem erre, aztán láttam egy fekete modell csajt, akit így fotóztak, és rájöttem, hogy jó ég, hát emberek, ha akarnának, akkor se tudnának ilyet produkálni. Úgyhogy a modellnek köszönhetően elkezdtem szeretni, és most, hogy így nézem, gyönyörű. Tetszik.
Már csak az a kérdés, hogy Magyarországon a roma közösség mikor szedi majd vissza magára a saját értékeit.
Eljön ennek az ideje. A kérdés az, hogyan jön el, milyen lelkülettel csináljuk majd ezt. Dühvel vagy békésen csináljuk. Nem mindegy.
És az van, hogy a magyarok nem egy forradalmi népség. Ritkán csinálja, és nagyon hamar belefárad.
Bízom benne, hogy emberséges lesz ez a folyamat, meg békés és nyugodt.
De közben meg a darab arról is beszél, hogy a harag, meg a düh az, ami mozgatja ezeket a változásokat.
A lefojtott harag, a lefojtott düh. De mi nem vagyunk Vezúv.
Nem Magyarországon fognak megszületni ezek a nagy megfejtések a roma közösségben?
Biztos vagyok benne, hogy nem. A délszláv térség, na, az. Onnan indul minden, a roma közösségek polgárosodási törekvése is onnan indult el a ’60-as években. Tito azért sokat segített ebben a maga furcsa módján, ahogy egyébként Oroszországban meg Sztálin. Bármennyire hihetetlen, Sztálin kultuszminisztere hozta létre az első cigány színházat, ’33-ban a Roment. Máig meg is van, Putyin tartja fönn.
Horváth Kristóffal a szintén cigánykérdésről szóló Háromezer számozott darab című film kapcsán beszélgettünk néhány hónapja, többek között arról, hogy milyen meglőtt állapotban van pillanatnyilag a legjobb indulatú része is a társadalomnak, és mennyire nem tudunk beszélni és közeledni egymáshoz a kisebbségekkel. Megosztó film…
Az a film kábé arcon köpi az elmúlt tizenöt évemet. Én hiszek az aktivitásban, és hiszek a cselekvésben. Hiszek abban, hogyha megmutatok neked egy olyan embert, aki tesz ma azért, hogy jobb legyen a holnap, akkor az téged motivál, és arra sarkall, hogy tegyél te is. Ezekben hiszek. De az, hogy látok öt lúzert, akik tök mindegy, mi miatt lúzerek, a többség vagy a saját közösségük miatt, az engem rohaszt, és nem visz tovább a holnapra, vagy ha tovább visz, akkor nagyon rossz hangulatban. Ne merészeljen nekem senki rossz hangulatot okozni! Épp elég kaka van körülöttem. Csúnya dolog, amikor egy művészeti alkotás bezárja a lelkemet egy dobozba és elhajítja a kulcsot, a reménynek a kulcsát. Ezt csinálta ez a film.
Ha már remény, meg jövő: ültem a színházban, körülöttem többségében fehér nők, néztük roma emberek nagyon személyes történeteit. Mikor, hogyan találhat utat egy ilyen darab azokhoz is, akikről szól, akiknek a saját történelmének része egy ilyen többgenerációs folyamat?
Kik járnak színházba? A polgár. Aki meg tudja venni a jegyet. Aki úgy gondolja, hogy jár neki intellektuális élmény. Ebből azért kevés van. Azt nem lehet mondani, hogy nincs, de ha megnéztük volna, hogy, mondjuk, tíz évvel ezelőtt egy előadásunkat hány roma ember nézte meg, akkor siralmas szám jönne ki. Ha most nézzük meg, hogy hány roma középosztálybeli ember nézi az előadásunkat, akkor durván megugrott a szám. Nagyon durván. Van remény, és fejlődés. És épp ezért gondolom azt, hogy érdemes az előadást elvinni Ózdra, meg a bukaresti Ferentari negyedbe, mert pont arról szól, amiről az imént beszéltem: a cselekvés narratívájáról, szemben a tanult tehetetlenséggel, ami által nem jutsz sehova. Az ilyeneket érdemes mutogatni, mert erőt ad ahhoz, hogy csináljam a holnapot.
Ez egy fontos gondolat. Jó is lenne végszónak, de még egy kicsit általában a társulat működéséről egy picit beszéljünk. Ezekben a vérzivataros időkben, amikor a függetlenek küszködnek, a függetlenséget a nevében is viselő színház hogyan tartja fenn magát?
A szerencse fiai vagyunk. Nagyon szeretünk együtt dolgozni, és ebből olyan dolgok sülnek ki, amik érdekesek a külföldi fesztiválszervezőknek, meg olyan magánalapítványoknak, amelyeknek nincsenek nyilvános kiírásaik, de megkeresnek szervezeteket, hogy hahó, érdekes vagy, neked szívesen adnék. Így vívjuk ki azt, hogy kapjunk elegendő pénzt ahhoz, hogy legyen egy állandó játszóhelyünk, ami saját tulajdon, és ne legyenek olyan filléres gondjaink, hogy miből fizetünk villanyt. Egyszerűen megtörténnek a mindennapok. Van egy hat fős menedzsment, ami azért elég combos, ezt kevés független színház mondhatja el magáról. És még valami: Szegedi Tomival tizenhárom éves, Illés Marcival tizenöt éves munkakapcsolatom van. Hogy miért van ez így? Mert egyrészt rajongunk egymásért, másrészt meg olyan munkákat végzünk együtt, amik mindig ráépülnek az előzőre, és mindig van benne valami olyan, amiről nagyon sokáig fogalmunk sincs, hogy mi lesz a végén, de aztán valamit összemáguskodunk együtt, ami érdekes másoknak.
Ez elég idillien hangzik.
Persze, ugyanakkor az is van, hogy volt már olyan időszak, amikor eltelt úgy három év, hogy egy büdös fillérünk nem volt semmire se. De nem gondoltuk azt, hogy ez baj lenne. Azt gondoltuk, hogy ez most egy ilyen időszak, és biztos túl fogunk majd ezen lépni, de csináljuk, jó? Merthogy végül is ez a szakmánk, nem? Tehát akkor ne rinyáljunk, csináljuk.
Nincsen sem állami, sem önkormányzati forrásunk, és nem is szeretnénk, kulturális vagy egyéb más döntéshozókkal nem szívesen találkozunk.
De ettől függetlenül megvan a véleményem arról, ami a jelenlegi független színházi szcénában zajlik, csúnya ez. Másfelől viszont nincs olyan, hogy fekete-fehér. Ha a támogatás hiánya miatt megszűnsz, akkor megszűntél – lesz helyetted más. Ha átalakulsz, az is teljesen rendben van. Mindig változik a világ. A kulturális döntéshozó nem marad fönn. Te maradsz fönn alkotóként. Szóval nem kell betojni, megy tovább az élet – máshogy. És magunkról sem gondolom azt, hogy örök életűek leszünk. Mert lehet, hogy azt mondjuk, hogy kinőttük ezt a helyet, menjünk vissza a Gellért-hegyre. Vagy, mit tudom én, valaki egy olyan NAV-ellenőrzést csinál nálunk, ami alatt két kiló kokaint találnak a sütőben. Nincsenek illúzióim. Ugyanabban az országban élek, mint te. De érdemes ezt méltósággal kezelni, meg humorral. És nem olyan komolyan venni a dolgokat.
