Kanye West egyéni tragédiája talán az, hogy nem két–három évtizeddel korábban született, amikor a műfaj legnagyobbjai lefektették a populáris zene alapjait, új stílusokat hoztak létre, máig megdönthetetlen rekordokat állítottak fel, és nem utolsósorban olyan hatásuk volt nemcsak a zene, de a társadalom fejlődésére is, amely ma nehezen felfogható. Paul McCartney, Mick Jagger, Stevie Wonder, Bob Dylan, James Brown vagy Prince neve kitörölhetetlenül beíródott a történelembe, és ezt még az sem veszélyezteti, ha egyes géniuszokról később csúnya dolgok derülnek ki, lásd Michael Jacksont. Ezeknek az embereknek a nagyságát senki sem kérdőjelezi meg, mint ahogy az ő (általában nem kicsi) egójukat is kielégítette, hogy annak tartja őket a világ, amik: nagy művésznek.
De mit szóljon az a Kanye West, aki az ezredforduló után lépett színre, amikorra a közmegegyezés szerint tulajdonképpen már minden fontosat megcsináltak és kitaláltak? Már a hiphop is átment addigra pár átalakuláson, mire West hozzátette a műfajhoz a magáét. Egybeesik ez az időszak a lemezeladások drasztikus csökkenésével és az internet mindenhatóvá válásával is, mely végül a popkultúra teljes töredezettségéhez vezetett, ahol már nincsenek globális sztárok és kikerülhetetlen slágerek sem. Hiába lett Kanye West nagyhatású és kreatív producer; hiába söpört be egy kamionra való Grammyt és egyéb szakmai díjat, és hiába adott el sok-sok millió lemezt,
Az is hozzájárulhatott mindehhez, hogy Kanye üzletemberként is kiemelkedően sikeres volt, sőt. Míg a műfaj régi nagyjai sosem voltak rászorulva arra, hogy divatmárkákat indítsanak, ez a 21. század popsztárjainál már kötelező, és West különösen ügyesnek bizonyult ebben, milliárdos vagyona nagy részét a különféle divatláncokkal való együttműködésekkel és egyéb vállalkozásokkal szerezte. Az egójának azonban nem volt elég, hogy híres, sikeres és dúsgazdag lett, ő ennél is jóval többet szeretett volna, ha már a géniuszát nem ismerik el eléggé: így lett belőle elnökjelölt.
Ez persze csak egy hipotézis arra vonatkozóan, hogy mi történhetett a rapperből lett divattervezőből lett főállású provokátorral, de jó ideje sokan találgatják, mégis mi baja lehet Kanye Westnek? A tavaly megjelent, Jeen-Yuhs című, háromrészes dokumentumfilm a karrier korai szakaszára koncentrál, és végigköveti a fiatal Kanye West viszontagságait a vele kezdetben ellenséges zeneiparban, és ez alapján az a meggyőződése alakulhat ki a nézőnek, miszerint Kanye az elején rengeteg akadályt küzdött le azért, mert bízott saját magában és a tehetségében, és ez megerősítette abban a meggyőződésében, hogy neki van igaza mindenben, és mindenki más hülye.
Máshonnan közelíti meg a kérdést Mobeen Azhar, a BBC újságírója, aki most a The Trouble with KanYe címmel dokumentumfilmben keresett válaszokat. Őt elsősorban Kanye (újabban csak Ye) legutóbbi megdöbbentő, antiszemita kijelentései és az amerikai neonácikkal való nyílt kokettálása foglalkoztatták, ezért Amerikába utazott, és elhatározta, a rejtély nyomába ered. Azhar – aki brit muszlimként próbálja megfejteni Kanye antiszemitizmusát – jó pár filmet készített már szélsőségekről és terrorizmusról (korábban már foglalkoztunk is egyik filmjével, amit a Salman Rushdie elleni hajtóvadászatról forgatott), és a West által befutott pályának is ez az aspektusa érdekli elsősorban.
Az ugyanis, hogy Kanye West egy arrogáns, önimádó és nem túl rokonszenves alak, nem új fejlemény: jó pár médiabotrány fűződik a nevéhez, kezdve attól, hogy 2006-ban egy díjátadón már felment a színpadra méltatlankodni, amiért nem ő nyert, majd három évvel később máig emlékezetes módon a VMA díjátadón élő adásban fojtotta bele a szót Taylor Swiftbe. A messiás-komplexus sem újdonság, számtalan jelét adta ennek már korábban is, 2016-ban azonban még magához képest is egyre furcsábban kezdett viselkedni, és végül le is kellett mondania a turnéját, West pedig pszichiátriai kezelésben részesült, mielőtt bipoláris zavart állapítottak volna meg nála az orvosok.
Ez a diagnózis némiképp új megvilágításba helyezte West teljes életútját, és felmerült az a teljesen érthető érv is, miszerint egy beteg emberről van szó, ezért illene vele szemben kíméletesebbnek lenni. Azhar meg is kérdezi erről Bassey Ikpit, aki maga is bipoláris zavarban szenved, és aktivistaként a mentális betegek szószólójaként aktív, másrészt a New York-i slam poetry-színtéren ő maga is találkozott a fiatal Kanye Westtel. Ő pedig elég egyértelműen azon a párton áll, hogy a bipoláris zavar nem ment fel senkit:
Ugyanúgy te vagy az, de felnagyítva. Valószínűleg egyébként is egy seggfej, valószínűleg nehéz vele kijönni. Mindaz, amit gondolunk róla, valószínűleg egyébként is igaz rá, és a betegség csak felnagyítja mindezt elképzelhetetlen szintre
– mondta Bassey Ikpi, aki szerint ilyenkor egy átlagos bipoláris beteg rendszerint elveszíti a barátait, megszűnik a támogató közege, és ez hiába történt meg Westtel is, ő hírességként új embereket tudott maga köré gyűjteni, akik viszont felismerték, hogy egy ilyen híresség milyen jól kihasználható a szélsőséges üzeneteik célba juttatására is.
Egy ilyen diagnózis tehát nem magyarázhat meg olyanokat, hogy West a rágalmazás miatt csillagászati összegekre büntetett Alex Jones rádióműsorában Hitlert éltesse, és arról beszéljen, hogy a holokauszt nem történt meg, vagy azt, hogy nyíltan fajgyűlölő, neonáci vezetőkkel barátkozzon, mint Nick Fuentes (vele Azhar össze is akad egy jelenetben, de Fuentes inkább kocsiba vágja magát és elhajt a kamera elől).
Ez tehát a „rossz társaságba keveredett” érv, mely egyébként elvileg megmagyarázhatja, West miért visszhangozza az amerikai szélsőjobb toposzait az abortuszellenességtől kezdve a zsidóellenes kirohanásokig, Vagy miért népszerűsíti divatmárkáival a rasszista White Lives Matter szlogent.
A filmben megszólal West több egykori barátja és/vagy munkatársa, akik mind aggasztónak tartják a rapper újabb megnyilvánulásait: van, aki meg is szakította vele a kapcsolatot, miután zsidóként megkérdezte, hogy West tényleg úgy gondolja-e, hogy a zsidók összefogtak ellene, és erre is igennel válaszolt.
Talán a legmegdöbbentőbb fejlemény az, amikor Azhar ellátogat abba a kaliforniai egyházközösségbe, ahol West is gyakran megfordul, és amely a 2024-es elnökjelöltségének új „főhadiszállása”, ahol ráadásul nemcsak egy varrónőkből álló csapat dolgozik a Yeezy ruhamárkája termékein, de még egy, a templom parkolójában lakó hajléktalant is felfogadott kampánymenedzsernek. A Mark nevű férfi készségesen nyilatkozik is Azharnak, és még ő is úgy gondolja, hogy Kanye West kicsit „szeszélyes”, de aztán a barátságos hangvétel megromlik, amikor az újságíró felveti, hogy West rendszeresen szedi-e a gyógyszereit, mivel a kampánymenedzser szerint az a sátán műve.
Az is elhangzik a filmben, hogy Kanye West tényleg komolyan gondolja, hogy az ő küldetése az, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen, és bár jelen pillanatban ez kevéssé tűnik valószínűnek, Donald Trump választási győzelme óta már nem lepődhetünk meg semmin az amerikai politikában. West egyébként nagy példaképének tartja Trumpot, csak még nála is szélsőségesebb üzenettel akar nyerni.
Azzal az eshetőséggel azonban a film sem foglalkozik komolyabban, hogy Kanye West esetleg az Amerikai Egyesült Államok elnöke lehetne (pláne, hogy egyelőre be sem jelentette hivatalosan a jövő évi indulását), sokkal inkább azzal, hogy mennyire kártékony az üzenet, amit West megfogalmaz mostanság. Mint a filmből kiderül, eléggé: Egy másik problémát az jelenthet, hogy az amerikai tinédzserek közül rengetegen West interpretálásában hallhatnak először a holokausztról, a zsidóellenességről és általában a történelmi előzményekről, hiszen – bár sok követője elfordult tőle az utóbbi években, még így is – milliók kísérik figyelemmel a rapper minden megnyilvánulását.
Mobeen Azhar elsődleges célja természetesen az, hogy magát Westet is megszólaltassa, de – talán nem meglepő módon – ez nem jön össze neki. A filmet ezért is érték olyan kritikák, hogy valójában semmi újat nem mond el, Azhar a saját előfeltevését követve autózgat keresztül-kasul Amerikán, viszont kideríteni nem sikerül, mégis mi van Kanye West fejében.
És ugyan lehet, hogy falrengető újdonságokra nem ébreszt rá a film, illetve Azharba is feltűnően szerelmes a saját kamerája, amivel legalább annyira szól róla a film, mint Kanye Westről, valószínűleg túlzottak a várakozások a filmjével szemben. Hiszen az utóbbi hónapok eseményei ráébreszthették a közvélemény nagy részét, hogy tulajdonképpen tökéletesen mindegy, mi van Kanye West fejében, mint ahogy az sem fontos kérdés, hogy mitől lett Donald Trump vagy Nick Fuentes olyan, amilyen, sőt, az sem, hogy komolyan gondolják-e, amiket mondanak (Tucker Carlson megítélésén sem változtatott, amikor kiderült, hogy valójában utálja Trumpot). A The Trouble with KanYe nem azért fontos, hogy bemutassa, mi lett az ünnepelt popsztárból és Kardashian-férjből, hanem hogy hová süllyedt az amerikai közélet, melyben tényező lehet valaki, aki feketeként fehér rasszistákkal haverkodik, egy isten háta mögötti templomban varratja az eladásra szánt ruháit, és egy autóban lakó vallási fanatikus a kampánymenedzsere.
