Az egy ideje 6SZÍN néven futó Hatszín Teátrum alig néhány éve létezik, és bár eredetileg gyerekszínházként indult, alig hat év alatt elérte, hogy messze nem csak a gyerek- és ifjúsági előadások miatt legyen érdemes odafigyelni rá. A Jókai utcai színház az utóbbi években „klasszikus kőszínháznak kicsit kicsi, alternatívnak kicsit nagy”-jelleggel szuperizgalmas kevésszereplős daraboknak adott helyet, igazi kreatív, bátor, kísérletező műhely lett. Itt láttuk a Szabó Győző és Rezes Judit szerelmét megéneklő Loveshake-et, a döbbenetes Mi történt Baby Jane-nel?-t Alföldi Róbert rendezésében, Hernádi Judit főszereplésével, itt állt színpadra Molnár Piroska Goebbels titkárnőjeként, itt szólt óriásit a Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című regényéből készült monodráma Thuróczy Szabolcs utánozhatatlan előadásában, és a friss kínálat sem adott lejjebb a színvonalból. Az évad utolsó bemutatója is illeszkedik ebbe a sorba: rendhagyó, figyelemre méltó alapanyag, kevés szereplő, portréjelleg, formai játék, színészi bravúrok – ez a Kizárólag az utókor számára című előadás Janikovszky Éva gyerekkori naplóiból.
Az ekkor még nem Janikovszky, hanem Kucses Éva tizenkét éves volt, amikor elhatározta, naplót fog írni. Az elhatározás – ahogy az ilyen kislányoknál gyakran lenni szokott – nem tartott sokáig: a napló első bejegyzése után nem kisebb, mint egy évnyi szünet következett, amit a színdarab is ügyesen megénekel. Ez a huncut, játékos jelleg aztán végig fennmarad a darab során – hát persze, hogy is lehetne másképp egy olyan napló feldolgozásánál, amit egy olyan kislány írt, akiből aztán világszinten ismert író lett, és hát a rendező Keresztes Tamásnak is van némi érzéke a komikumhoz. A szövegből kirajzolódó lány derűs, akaratos és áradó, és épp olyan szeleburdi, amilyennek egy tizenegynéhány éves lánynak lennie kellett akkor is, ma is: az iskolában brillíroz, a szülőkkel pöröl, szerelmével, Gabival nemkülönben, és közben tapasztalgatja, próbálgatja nőiségének fegyvertényeit, erejét.
A rövidebb-hosszabb szünetek a naplóírásban az előadás visszatérő poénjaként működnek, ami egy huszárvágással azonosulhatóvá is teszik az élményt mindenkinek, aki annak idején maga is neki-nekifutott a nagy vállalásnak, hogy akkurátusan dokumentálja mindennapjait. Saját gyerekkori élményeimre legalábbis abszolút rímelt a darab, épp így buktam bele újra meg újra a rendszerességbe, és épp így forgott főként a szerelem körül az egész leányvilágom, amint a kis Kucsesé, aki bejegyzésről bejegyzésre fejlődik, érik, komolyodik. Azért persze nem túlságosan: a napló szövegéből már ekkor is ordított Janikovszky később híressé vált humora, még akkor is, amikor már nem volt olyan sok ok a nevetgélésre. A szóban forgó naplók ugyanis 1928 és 1944 között íródtak, azaz szépen átfedtek a második világháborúval. Amely azonban – bár kétségkívül ad egy baljós színezetet a szövegből kirajzolódó sorsoknak – egész sokáig alattomos háttérszereplő marad: időnként bekopogtat, ijesztget, egyre hangosabban, egyre ijesztőbben, de azért sokáig hagyja többnyire gondtalanul élni hősünket. Ez az alattomosság aztán igazi arcba csapódó pofonként üt vissza: egyszer csak már marhavagonokról szól a leánynapló, egyszer csak, minden érdemi előjel nélkül forgószéllé válik a háború, ami mindent elsodor és porfelhőbe vonja az élet minden olyan aspektusát, amely a légópincéken túlmutatna.
A darab mindösszesen két szereplővel fut, de inkább a monodrámához közelít: a főszereplő Sodró Elizán van minden fókusz, az ő jutalomjátéka ez. Mellette Martinkovics Máté csak körvonalakban rajzolódik ki, szövege szinte nincs is – ez pedig épphogy komoly virtuozitást követel meg a színésztől, akinek csak a fizikalitásra, mimikára támaszkodva kell elérnie, hogy több legyen biodíszletnél, miközben több szereplőt is meg kell formálnia. Sikerül neki, pedig nem lehet könnyű dolga: a szövegkönyv jellegénél fogva egoista, a főhősön kívül nem igazán osztottak lapot senkinek, Sodró Eliza színpadi jelenléte ráadásul egy ennél kevésbé rá fókuszáló darabban is képes el-elvonni a figyelmet a színésztársakról. Itt pedig jószerével nincs is más dolgunk, mint rá figyelni (micsoda hálás feladat), Sodró pedig könnyed, erőlködésmentes stabilitással tartja kézben ezt a zsonglőrmutatványt, jelmezcserétől formai trükkökön át a bravúros szöveg bravúros tálalásáig.
A darab igazi mézesmadzagként működik. Ha semmit nem tud az ember Janikovszky Éva munkásságáról, akkor is fontossá válik számára ez a lány, és akkor is akarja tudni, hogyan folytatódott az élete, ha annak idején a magyarórák leggyűlöletesebb részének találta az íróéletrajzokat.
Az író, ha írt is később naplót, arról egyelőre nem tud az utókor, ezek is csak 2020-ban kerültek a nyilvánosság szemei elé, amikor az írónő fia, Janikovszky János úgy döntött, Dóka Péter és Dési János szerkesztése után kiadja azokat egy kötetbe rendezve. Pedig milyen izgalmas lenne látni a folytatást, a kilábalást a háború traumáiból, a válást, az új szerelmet, amivel az új név is megérkezett, a politikai érdeklődés erősödését, az első írói sikereket és aztán a befutást, az öregedést – az egészet. Ám ennyi van, egy ragyogó karakter megformálódásának hajnala, kulcslyukon keresztül – amivel ráadásul utólagosan valóra váltunk egy gyerekálmot. Hisz Kucses Éva annak idején valószínűleg nem véletlenül írta egyik naplófüzetkéje elejére a darab címét viselő szavakat: „Kizárólag az utókor számára”.
A Kizárólag az utókor számára a 6SZÍN-ben látható.
Játsszák: Sodró Eliza és Martinkovics Máté, írta: Bíró Bence, rendezte: Keresztes Tamás, bemutató: 2023. június 9.
