Szabadságon vagyok, nincs munka, nincs betegellátás, nincs telefon, nincsenek kérdések és kérések. Viszont lehet sütni-főzni, merthogy ám egész rendes konyhatündér tudok lenni. Már csak azért is, mert az ételkészítés, a család ellátása, a barátaim megvendégelése az orvoslással egy tőről fakad: hiszen adni, etetni valahol ugyanaz, mint gyógyítani.
Édesanyám nem jeleskedett a konyhában, nem érdekelte különösebben, mi a menü, ezért aztán hamar rájöttem, hogy sikert érhetek el egy-egy jól megkreált ebéddel, vacsorával. Képeztem magam, és szerencsémre a szakma igazi nagyságaitól tanulhattam.
Komoly kollekcióm van szakácskönyvekből, még abból az időből, amikor nem létezett számítógép.
És ki ne maradjon a felsorolásból az első férjem, Misa, Hesz Mihály édesanyja, aki szintén segített konyhai sikereim megalapozásában.
Főzni imádtam, sütni kevésbé, ehhez elméletet is gyártottam: főzés közben bátran kísérletezhet az ember, sütés során viszont tilos szárnyaló ötletekkel előállni, hiszen, ha nem pontosan annyi a cukor, a liszt, a vaj, a bármi, mint amit a receptet ír, rémség keletkezik.
Ám azt tanultam, hogy aminek nagyon ellenállsz, azzal érdemes foglalkozni – ez az igazság nálam a sütésben is beigazolódott.
A mostani szabadság alatt ismét kitört rajtam a pakolási láz, és a könyvespolc hátsó sorából egyebek mellett épp egy receptkönyv került elő, amikor megszólalt a telefon, és egy barátom, aki párszor evett már nálunk jót, afelől érdeklődött, tudok-e Sacher-tortát sütni, ugyanis meglepné a párját, de bolti tortát nem venne.
„Bizonyára – szólt a szerénynek egyáltalán nem nevezhető válaszom –, noha sose próbáltam, de olvasni azért tudok, épp az előbb szedtem le az erről is író szakácskönyvet a polcról. De azért legyen B terved arra az esetre, ha kifog rajtam a dolog.”
Szóval legyen egy Sacher, de ha már belevágok, ismerjük meg a hozzátartozó történetet is.
A Sacher-torta meséje felidézi a klasszikus, rég letűnt Bécs világát. A napóleoni háborúkat követő korszakban járunk, a helyszín a magyarok szívének nem éppen kedves Metternich kancellár villája. A főszereplők: az egészen ifjú Eduard Sacher, Metternich főcukrásza és a pályafutásának delelőjén álló kancellár.
Amikor elkészült, ünneplőbe öltözött és megkérte az első komornyikot: érje le, hogy őkegyelmessége fogadja őt, merthogy meglepetést készített Pauline hercegkisasszony közelgő születésnapi ebédjére, és bemutathatná, mit alkotott. A komornyik segítőkésznek bizonyult, a kancellár kóstolt, és így szólt: „Fiam, ez igazán finom.”
És a másnapi menükártyán a desszerthez felkerült az, hogy: Torta Sacher módra.
Ez a torta túlélte a kancellár hatalmát, túlélte Ferenc Józsefet, a Habsburg-házat, és túlélte még az Osztrák-Magyar Monarchiát is.
Sacherről még annyit, hogy idővel kilépett Metternich szolgálatából, cukrászdát alapított, tortáját 1888-ban szabadalmaztatta, ami neki és családjának kizárólagos forgalmazási jogot biztosított – e jog csak Sachert élte túl, az ő Eduard fiát nem, ugyanis a tékozló leszármazott pénzszűkében eladta a szabadalmi jogot a konkurens cégnek.
A torta sikerének egyik titka, azon túl, hogy tényleg finom, az, hogy száraz helyen szobahőmérsékleten is sokáig eláll, ezért jól szállítható, és sikert arat szerte Európában.
Komoly vita zajlott, azon, hogy az igaz Sacher kerek vagy háromszögletű, és hogy tejszínnel vagy anélkül érdemes fogyasztani, de a recept, ami most előttem áll, biztosan felülírhatatlan.
És az sem lett rossz, amit készítettem belőle. Kivételesen szigorúan betartva az előírásokat.
