Hiába múlt ötven éves, a Watergate-botrány olyan mélyen beégett a kollektív amerikai tudatba, hogy mai napig a politikai botrányok zsinórmértékének számít. John Oliver, az ismert komikus például már Donald Trump elnökségének első hónapjaiban „Ostoba Watergate”-ként hivatkozott a Fehér Ház körül gyűrűző zűrös ügyekre, amelyek szerinte annyiban emlékeztetnek a Richard Nixon bukásához vezető botránysorozathoz, hogy hasonlóan súlyos következményekkel járhatnak, csak épp minden résztvevője ostoba és alkalmatlan még a szarkavarásban is. Az HBO új minisorozata, A Fehér Ház vízszerelői tulajdonképpen ennek a történelemfilozófiai tézisnek a megkérdőjelezésére épül, öt epizódban prezentálva, hogy a modern politikai korrupció nem az évtizedek alatt silányodott fenyegetőből abszurddá, hiszen eleve az idiotizmusból indult. Magyarán:
Ez a megközelítés persze nem számít elementáris újdonságnak, hiszen időben távolodva az eseményektől, a Watergate-botrány filmes feldolgozásai eleve egyre szatirikusabbá váltak az idők folyamán. Ahogyan tavalyi, évfordulós cikkünkben is felidéztük: a politikai thrillerek és fajsúlyos elnökdrámák mellett már a 90-es évekre megszaporodtak az olyan parodisztikus megközelítések, mint a Forrest Gump alternatív történelmi gegje, ahol maga a Watergate-komplexumban elszállásolt, csekély értelmű címszereplőnk leplezi le a Demokrata Párt székházába való betörést, és indítja el Nixont a bukás felé vezető úton. Vagy a filmklasszikusi címre kevésbé pályázó Fruska Gate, amely arra „derít fényt”, hogy a sajtónak szivárogtató rejtélyes informátor, Mély Torok, valójában nem egy magas rangú tisztviselő volt, hanem két csetlő botló tinilány, akik egy osztálykirándulás során ragadtak ott véletlenül a Fehér Házban (a botrányt kirobbantó kamaszokat Kirsten Dunst és Michelle Williams, míg a sztorit a Washington Postban megíró Bob Woodwardot a nem épp politikai thrillereiről híres Will Ferrell alakítja).
És akkor még nem beszéltünk a Julia Roberts és a felismerhetetlenre maszkírozott Sean Penn főszereplésével készült sorozatról, a fekete humorú Gaslitről, amelyet a botrány ötvenedik évfordulója környékén mutattak be tavaly. Mint írtuk, a balfogások láncolatát bemutató sztori itt is erősen karikatúrába hajlik, és úgy jön le belőle, „hogy mindenki, akinek ehhez az ügyhöz köze volt, minimum kétbalkezes és alkalmatlan, rosszabb esetben még gyakorló elmebeteg is.”
A Fehér Ház vízszerelői hézagmentesen illeszkedik ebbe a szatirikus vonulatba, amely hataloméhes és veszedelmes profi politikai ragadozók fellegvára helyett, inkább rögeszmés balfékek gyűjtőhelyeként mutatja be a Fehér Házat.
Ez az olvasat amúgy nyomokban felfedezhető volt a botrány első, máig leghíresebb, műfaji etalonná váló filmfeldolgozásában, az 1976-os Az elnök embereiben is:
Felejtse el a média által épített mítoszt a Fehér Házról. Az igazság az, hogy ezek nem túl okos fickók, és kissé elvesztették az irányítást az események fölött
– mondta Mély Torok az összeesküvés slendriánságára rácsodálkozó Woodwardnak, ennek ellenére ott még egyáltalán nem komikus, inkább nyomasztó és fenyegető ez a bakiparádé, amely az újságírók élete mellett, a demokrácia alapjait is fenyegeti. Nem csupán a hangnem változott meg radikálisan azóta, de a történet fókusza is: ezúttal nem Nixon és más nagykutyák, vagy az ügyet hősiesen feltáró újságírók állnak a középpontban, hanem a gyakran elfeledett mellékszereplők, vagyis maguk a betörők, akik nélkül viszont aligha robbanhatott volna ki a modern politikatörténet legnagyobb botránya. A Fehér Ház vízszerelői tehát valahogy úgy viszonyul Az elnök embereihez és a Nixon-életrajzi filmekhez, ahogyan Tom Stoppard zseniális Hamlet-átirata, a Rosencantz és Guildenstern halott viszonyult a Shakespeare-féle eredetihez – csak épp távolról sem annyira zseniális.
Hőseink az ex-CIA-s Howard Hunt (Woody Harrelson) és az ex-FBI-os G. Gordon Libby (Justin Theroux), akik zűrös ügyeik miatt a 70-es évek kezdetére kisodródtak a hatalom közeléből. Hunt a sorozat elején például egy marketinges állásban unja halálra magát, a régi szép időkről nosztalgiázva, amikor még Fidel Castro megbuktatására konspirálhatott állami fizetésből. Ám az újraválasztására készülő Nixon, illetve a republikánusok paranoiája visszaemeli a két forrófejű futóbolondot a Fehér Házba, ahol előbb-utóbb saját irodát kapnak, hogy onnan szervezhessék a komcsik, a hippik és a velük szövetséges, nyilván az ország elveszejtésén munkálkodó Demokrata Párt elleni szabotázsakcióikat.
A nyitójelenet rögtön megadja az alaphangot: betörőink az éj leple alatt megérkeznek a Watergate-irodaházba, ám amikor behatolnának a Demokraták főhadiszállására, kiderül, hogy nem hozták magukkal a megfelelő szerszámokat, így sietősen – és hangosan perlekedve – távoznak a helyszínről. Ezt követően egy felirat tudatja velünk, hogy az összesen négy betörési kísérletből ez csupán a második próbálkozás volt. Majd a sorozat visszaugrik az időben, hogy megmutassa, Hunt és Liddy miként juthattak el a politikai partvonalról oda, hogy kormányfinanszírozással hajtsanak végre bűncselekményeket az elnök politikai riválisai ellen. Szerencséjüket épp az Egyesült Államok legnagyobb katonai szivárogtatása, a Pentagon-iratok 1971-es nyilvánosságra hozatala csinálja meg, amely leleplezte, hogy az amerikai kormányzatok évtizedeken át hazudtak a közvéleménynek a vietnami hadműveletek nagyságáról és a halálos áldozatok számáról (ennek a botránynak Spielberg állított emléket pár éve A Pentagon titkai című thrillerében).
Az ön- és közveszélyes párost ennek nyomán hozzák össze és bérelik fel dühös és aggódó bürokraták, azzal a feladattal, hogy előzzék meg a további szivárogtatásokat – ezért nevezik el magukat humorosan vízvezeték-szerelőknek. Az eddig levetített két epizódban még nem is jutunk el a valódi, sikeres Watergate-betöréshez, egyelőre csak azt követhetjük, hogyan csetlenek-botlanak végig első akcióikon. Első küldetésük rögtön a Pentagon-iratokat a sajtónak átadó Daniel Ellsberg lejáratása lenne, amiben rendkívül szórakoztató kudarcot vallanak. Nevetséges parókákban és még nevetségesebb hibákat elkövetve – az első csinos légiutas-kísérőnek kifecsegve szupertitkos küldetésüket – haladnak előre kérlelhetetlen elszántsággal, mégis újabb forrásokhoz és lehetőségekhez jutva a paranoiás hatalom részéről.
Az alkotók láthatóan több ponton is eleresztették a fantáziájukat, és még pár lapáttal rátettek a Gaslit karikatúra-szerűségére, de azért minden epizód elején fontosnak tartják hangsúlyozni azt is, hogy ez nem puszta fikció, és alapvetően a történelmi valóságból indulnak ki:
Amit látnak, igaz történeten alapul. Nem használunk álneveket az ártatlanok védelmében, mert szinte mindenkit bűnösnek találtak.
Az kétségtelen, hogy Hunt és Liddy valóban léteztek (utóbbi a börtönből szabadulva viszonylag fényes médiakarriert csinált, és végül 2021-ben halt meg), akárcsak az, hogy tényleg szerepet játszottak a botrányban. Azzal is nehéz volna vitatkozni, hogy szenvedélyesen gyűlölték a baloldalt, és az extravagáns Liddynek valóban voltak szélsőséges nézetei, de az olyan jelenetek azért mérsékelten tűnnek realistának, mint amikor a vacsorapartira érkező Hunt házaspárnak vinyl-lemezről kezdi üvöltetni kedvenc Hitler-beszédeit. Ezek a gegek ugyan távolítják a hitelességtől a sorozatot, elég szórakoztatóak, sőt, az első részek alapján világosan látszik, hogy a sorozat erősségét épp ez a vad, szatirikus túlhabzás adja. Ez nem is túl meglepő, hiszen az alkotók az utóbbi évtized legvitriolosabb politikai szatíra-sorozatán, a sokszoros Emmy-győztes Az alelnökön edződtek (az írók is onnan jöttek, ráadásul mind az öt epizódot Az alelnök vezető producere, David Mandel rendezte).
Sajnos azonban a vitriolos hangnem ezúttal nem mindig érvényesül, az alkotók ugyanis mintha nem mernének teljes szívvel elköteleződni a komolytalanság mellett, így itt-ott visszalopnak drámai elemeket a sztoriba. Például viszonylag komoly, ám nem túl meggyőző képet festenek a Hunt család belső feszültségeiről, ahol a fontoskodó apa következetesen cserbenhagyja szeretteit a haza üdvére hivatkozva, miközben dermedten figyeli, hogy gyerekei épp azzal az ellenkultúrával kokettálnak, amelyiket ő a társadalmi értékek elemi rothadásának tart. Lélektani drámának ez édeskevés, viszont csak nyomokban van meg benne az a pimasz irónia, ami az igazán vicces jeleneteket mozgásba hozza.
A Huntot alakító Woody Harrelson ettől függetlenül ismét bizonyítja, hogy kiváló komikus, de a hálásabb feladatot ezúttal Justin Theroux kapja, aki lubickol is a kissé piperkőc, fasisztoid és látványosan pszichopata Liddy szerepében. Alakítása kifejezetten szórakoztató, még ha nem is olyan hideglelős módon fenyegető, mint a szintén Liddyt bőrébe bújó Shea Whighamé volt a tavalyi Gaslitben. A Fehér Ház vízszerelői tehát összességében nem hoz sok újdonságot, és helyenként egyenetlen is, mintha nem tudná eldönteni, milyen irányba induljon tovább. Nem kizárt, hogy a fennmaradó három részben jobban megtalálja majd a maga útját. De unalmasnak semmiképp nem mondanánk: nem túl emlékezetes, ám szellemes krónikája a kifogyhatatlan emberi hülyeségnek, amely gyakran még a legsötétebb politikai összeesküvések mögött is meghúzódik.
A Fehér Ház vízszerelői (White House Plumbers), HBO Max, 2023, 5 epizód. 24.hu: 7/10
