Az elnök emberei
Menjetek haza, vegyetek egy forró fürdőt, pihenjetek le egy negyed órára, aztán neki a melónak! Nagy nyomás alatt állunk, és ezt nektek köszönhetjük. Végülis nem sok múlik rajta, mindössze az első alkotmánymódosítás, a sajtószabadság és talán az egész ország jövője. Nem mintha számítana valamit, de ha megint elcseszitek a dolgot, begurulok!
– mondja Ben Bradlee, a Washington Post szigorú főszerkesztője a lap két fiatal újságírójának, akik épp életük legnagyobb sztoriján dolgoznak éjt nappallá téve. Azt nem tudjuk, hogy a valóságban is ilyen frappánsan hangzott-e el ez a mondat, de Az elnök emberei című film ezzel tökéletesen kijelöli, milyen gigantikus tétje lehet az újságírásnak. A feszültség úgy is átélhető, hogy a nézők az első pillanattól pontosan tudhatták: az ügy végül nem a fiatal riporterek karrierjét vagy magát az újságot, és nem is az amerikai sajtószabadságot söpri el, hanem Richard Nixon elnökségét, aki pár éven belül lemond a megállíthatatlanul dagadó Watergate-botrány miatt.
A szövevényes botrány érthető és izgalmas dramatizálása korántsem volt magától értetődő feladat, hiszen nem úgy ment a dolog, hogy egyik nap megjelent egy nagy hatású cikk, amibe másnap belebukott az elnök: a lap 28 hónap leforgása alatt 400 cikket publikált a témában, miközben a politikai nyomásgyakorlás változatos formáinak is ellen kellett állnia. Az elnök emberei ennek az éveken át tartó oknyomozói odüsszeiának csak az első szakaszát mutatja be, de így hihetetlenül sűrű és részletgazdag, emiatt nem is könnyű nézőként követni a sok nevet és gyanús összefüggést. William Goldman forgatókönyvírónak persze volt egy elég jó sorvezetője a cikkeken túl: Bob Woodward és Carl Bernstein 1974-ben – vagyis Nixon lemondásának évében – megjelent, azonos című könyvére hagyatkozhatott, amelyben felidézték, hogyan göngyölítették fel az amerikai politikát megrengető ügyet egy nem túl jelentősnek tűnő betöréstől indulva. A könyv hatalmas siker lett (magyarul ugyan nem jelent meg, de az 50. évfordulóra készült cikkünkhöz ebből merítettünk történeteket), évtizedekre megalapozva a politikai botránykönyvek divatját. Michael Korda, a Woodwardék könyvét kiadó Simon & Schuster főszerkesztője később úgy fogalmazott, Az elnök emberei alapvetően átformálta a könyvpiacot azzal, hogy a történelmi művek helyett az újságírás részévé tette azt, így már a legaktuálisabb és legforróbb közéleti ügyekhez is direkt módon hozzászólhatott.
A stílusteremtő könyv létrejöttében azonban már Hollywoodnak is szerepe volt. Woodward és Bernstein ugyanis kezdetben idegenkedett az ötlettől, ám az meggyőzte őket, amikor megtudták, hogy Robert Redford szívesen feldolgozná filmben a történetüket. A színészi sikerei mellett producerként is egyre aktívabb Redfordnak állítólag abban is szerepe volt, hogy az elbeszélés során nem a politikai összeesküvésre koncentráltak, hanem az azt felfedő újságírói munkát helyezték előtérbe. Ennek nyomán ők váltak az újságíró modern archetípusává: azzá a megszállott, csökönyös, alvászavaros és irritálóan rámenős figurává, aki bármi áron megszerzi a szükséges információt, amivel őrületbe kergeti interjúalanyait, de végső soron megvédi a demokráciát. Ennek a popkultúrába való bebetonozásához persze kulcsfontosságú volt a Woodsteinnek becézett szerzőpárost alakító Robert Redford és Dustin Hoffman is, és maga a filmfeldolgozás, amelyet 1976-ban, vagyis mindössze négy évvel a Watergate-betörés és két évvel Nixon bukása után mutattak be a mozik.
A politikai paranoia-thrillereiről ismert Alan J. Pakula filmje szikár, dokumentarista stílusban követi az oknyomozást, nem spórolva ki az újságírói munka frusztráló részeit sem: a gyakori zsákutcákat, tévedéseket és a hosszú-hosszú várakozásokat sem. A játékidő nagy része telefonbeszélgetésekkel, szerkesztőségi vitákkal, informátorok monológjaival és gépeléssel megy el, a legnagyobb akció pedig az, hogy az elején pár percben felvillantják nekünk a Demokrata Párt székházába való betörést. A neves kritikus, Roger Ebert ezért is volt egy kicsit elégedetlen a filmmel, mert úgy érezte, hogy az alkotók hűségesebbek az újságírói munka valóságához, mint a filmes elbeszélés törvényeihez. Azt azért ő is elismerte, hogy Redford és Hoffman lehengerlő, Pakula pedig hihetetlen feszültséget tud felépíteni olyan jelenetekben is, amikről nem is gondolnánk, például hogy valaki percekig telefonon kérdezget egy másik embert, amíg a kamera lassan közelít felé.
A filmet végül nyolc Oscarra jelölték, négyet meg is nyert, de ennél sokkal fontosabb, hogy viszonyítási ponttá vált: ahogy a Watergate-ügy a modern politikai botrányok, úgy lett Az elnök emberei az újságírós thrillerek etalonja. Nemcsak a „Kövessék a pénz útját!” felszólítás vált szállóigévé, illetve a parkoló árnyékában meghúzódó névtelen informátor („Mélytorok”) figurája köszön vissza lépten-nyomon a vásznon, de Az elnök emberei nélkül elképzelhetetlenek lennének olyan későbbi klasszikusok, mint a Zodiákus, a Spotlight – Egy botrány részletei vagy akár a Drót, amelynek ötödik évada akár a Pakula-film továbbgondolásaként is értelmezhető. Woodwardék amúgy megírták a könyv folytatását, mely a hatalomba görcsösen kapaszkodó Nixon utolsó két évét mutatta be: a The Final Daysből szintén készült (tévé)filmfeldolgozás 1989-ben, de színvonala és filmtörténeti hatása messze elmaradt Az elnök embereiétől.
Nixon / Secret Honor
Nixon másfél elnöki ciklusát örökre beárnyékolta a Watergate-botrány. Politikai teljesítményének megítélését máig nem igazán tudják leválasztani a csúfos bukás tényéről. Az elnök emberei ugyan sikerrel avatta a hatalommal dacoló újságírót a modern kor hősévé, de azért akadtak olyan rendezők is, akik a bukott elnök szemszögéből akarták bemutatni az eseményeket. A politikusok iránt nagy érdeklődést mutató Oliver Stone például nemcsak a Kennedy-gyilkosságot és George W. Bush pályafutását filmesítette meg, de fiatalkora nemeziséről, Nixonról is forgatott egy életrajzi filmet a ’90-es évek közepén. A három és fél órát meghaladó játékidőből sejthető, hogy a film elég átfogó, és messze nem csak a Watergate-ügyről szól, de természetesen fontos szerepet kap benne a botrány, és láthatjuk, amint az egyre idegesebb Nixon próbálja eltussolni a Fehér Házig futó szálakat. A film nagyot hasalt a pénztáraknál, és hagy is sok kívánnivalót maga után, de Anthony Hopkins kirobbanó Nixon-alakítása miatt érdemes megnézni.
Még Hopkinsnál is sokkal nagyobbat játszik azonban az épp a napokban elhunyt Philip Baker Hall, ő Robert Altman 1984-es filmjében, a Secret Honorban alakítja a már bukott elnököt, aki egy üveg whiskeyvel, egy felvevőmagnóval és egy töltött revolverrel bezárkózik a dolgozószobájába, hogy kiadja minden dühét és félelmét. A Secret Honor gyakorlatilag egy zseniális monodráma, amely ugyan fiktív monológokon alapszik, mégis felcsillant valamit a politikai mumussá alakult Nixon összetettségéből és ellentmondásaiból, amik sokkal emberibbé teszik.
Nixon nemcsak irodája magányában, de egyszer a nyilvánosság előtt is megpróbálta megmagyarázni motivációit, hogy visszaállítson valamit megtépázott politikai renoméjából: 1977-ben ült le heteken át a brit riporterrel, David Frosttal, akivel több, mint 28 órányi interjút vettek fel, és ezek egyik központi témája természetesen a Watergate-ügy volt. A négy részben leadott beszélgetést rengetegen követték Amerikában, ez lett a tévézés történetének addigi legnézettebb politikai interjúja, ami végképp megszilárdította a korrupt és hataloméhes Nixonról alkotott képet, ugyanis a rámenős Frost olyan állításokat provokált ki belőle, hogy egy törvénytelen cselekedet „nem feltétlenül illegális, ha az elnök követi el”. A legendás párharcból 2006-ban készült egy nagy sikerű Broadway-színdarab, a Frost/Nixon, majd két évre rá jött a filmváltozat, amelyben szintén a színpadi verzió eredeti főszereplő párosa – Michael Sheen és Frank Langella – feszült egymásnak. Sheen és Langella lendületes alakításában senki nem talált kivetnivalót, de az öt Oscar-jelölést kapott filmet többen kritizálták amiatt, hogy kitalált eseményeket is hozzáköltött a valós eseményekhez.
Forrest Gump / Fruska Gate
Az amerikai tudatba mélyen beégett Watergate-botrány leginkább a politikai thriller műfajához passzol, de azért kapott vígjátéki feldolgozásokat is. A leghíresebb példa talán a Forrest Gump, amelynek együgyű főhőse ugyanolyan fogalmatlanul csöppen bele Nixon balhéjába, ahogyan a 20. század egyéb történelmi eseményeibe. Gumpot világverő pingpongozóként fogadja az elnök a Fehér Házban, és vesztére felajánlja neki, hogy ne egy olcsó washingtoni hotelben szálljon meg, hanem a frissen felhúzott, sokkal menőbb Watergate-komplexumban. Gump elfogadja a nagyvonalú ajánlatot, és ő szúrja ki éjszaka, hogy a szemközti épületben gyanús emberek mászkálnak, amit tisztességes állampolgárként jelent is a biztonsági szolgálatnak, ezzel elindítva a Nixont a bukás felé vezető úton.
Hasonló gondolattal játszik el az 1999-es Fruska Gate (Dick), amelyben a Kirsten Dunst és Michelle Williams alakította kamaszlány-páros robbantja ki a botrányt. Osztálykirándulásra érkeznek a Fehér Házba, ahol megtetszenek Nixonnak, becenevén Dicknek, aki felveszi őket elnöki kutyasétáltatónak. Vesztére, a lányok ugyanis nagyon kíváncsiak és beszédesek, így addig csetlenek-botlanak a korrupcióval teli épületben, míg belőlük lesz Mélytorok, Bob Woodward rejtélyes informátora. Woodwardot Will Ferrell alakítja, immár Az elnök emberei által lefektetett újságíró-archetípus paródiáját nyújtva. Az alternatív történelmi játék az ezredfordulón még teljesen ült, ugyanis hiába telt el már csaknem három évtized, Mélytorok kiléte még ekkoriban sem volt ismert. A találgatások persze folyamatosan mentek, ezeket feszítette túl szándékosan a Fruska Gate is. Végül 2005-ben derült ki, hogy nem más ő, mint Mark Felt, az FBI egykori igazgatóhelyettese, azaz a harmadik legmagasabb rangú alkalmazott a szervezetnél a Watergate-botrány alatt. Felt a családjának is csak 2002-ben árulta el, hogy kulcsszerepe volt az amerikai politikatörténet legnagyobb botrányában, és állítása szerint a lánya győzte meg, hogy a nyilvánosság előtt is valljon színt. 91 éves volt, amikor hozzájárult, hogy a Vanity Fair lehozza az információt, és három évvel később meghalt. Woodward és Bernstein viszont a mai napig él, és azóta is tucatszámra írják politikai könyveiket.
Gaslit
Az ötvenedik évfordulón a legnagyobb szabású megemlékezés a Starz streamingszolgáltató nyolcrészes sorozata, a Gaslit, mely egyelőre nem látható magyar szolgáltatón ugyan, de egyrészt jól sikerült sorozat, Julia Robertsszel és Sean Penn-nel a főszerepben, másrészt egy eddig ismeretlen szemszögből mutatja be az eseményeket. A Gaslit az amerikai közélet botrányos ügyeit taglaló Slow Burn podcast első évada alapján íródott, és csupa valós személyt szerepeltet, bár Nixon nem tűnik fel a sorozatban.
A főhős Martha Mitchell (Julia Roberts), Nixon főügyészének, John Mitchellnek (a felismerhetetlenre maszkírozott Sean Penn játssza) független és szabadszájú felesége, aki a többi, hasonló státuszú washingtoni politikusfeleséggel ellentétben nagyon is a saját útját járja, és emiatt kulcsszerep jutott neki Nixon bukásában is. De ott van a sorozatban egy másik kulcsfigura, John Dean (Dan Stevens) is, aki a Fehér Ház jogi tanácsadójaként keveredett a botrányba, illetve a demokraták lejáratását megcélzó műveletet vezető eszelős fantaszta, G. Gordon Liddy (Shea Whigham), és még jó néhány ismert mellékszereplője a Watergate-ügynek.
A betörésre már a második epizódban sort kerítenek, és utána kerül igazán a középpontba a Mitchell házaspár. Martha és az elnökhöz lojális férje közé valósággal éket ver az ügy, és ezzel egyre sötétebb tónusúvá válik a sorozat, amely amúgy már-már parodisztikus eszközökkel ábrázolja a történetet. A Gaslitből ugyanis úgy jön le, hogy mindenki, akinek ehhez az ügyhöz köze volt, minimum kétbalkezes és alkalmatlan, rosszabb esetben még gyakorló elmebeteg is. A sztoriban olyan balfogások követik egymást, hogy azok leginkább a Coen fivérek fekete humorú filmjeit juttatják az eszünkbe, a betörőktől kezdve az ügyet elsimítani akaró hivatalnokokig minden létező hibát elkövet mindenki, amit csak lehet, ezért egy ponton szinte karikatúrává válik a sorozat. Ez a hangnem néha talán túlzás, már csak azért is, mert nehéz elhinni, hogy ezek a 80-as IQ-val megvert emberek előtte évekig normális életet éltek, és nem katasztrófát katasztrófára halmoztak.
Mindez viszont azzal is jár, hogy rém szórakoztató a sorozat, és az ügynek olyan bugyraiba láthatunk bele, melyeket csak a Watergate-sztori feketeöves rajongói ismertek eddig. A hetvenes évek miliőjét erőlködés nélkül, hűen ábrázoló sorozat viszont a jobbnál jobb színészi alakításokkal együtt teljes: Dan Stevens pipogya és becsvágyó, de a szíve mélyén becsületes hivatalnoka, a barátnőjét játszó Betty Gilpin okos és nagyvilági légiutaskísérője telitalálat, mint ahogy a Drótból és a Fülledt utcákból is ismert Chris Bauer is a betörés kulcsfigurájának szerepében. Shea Whigham tényleg hideglelős Liddyként, aki később az amerikai szélsőjobb kedvelt médiafigurája lett, és akkor még nem beszéltünk Mitchellékről. Penn is emlékezetes a folyton pipázó, mocskos szájú, veterán politikus szerepében, de a sorozat Julia Roberts jutalomjátéka elsősorban: Martha Mitchellként meggyőzően vergődik a lelkiismerete és a házastársi lojalitás között, és az ő sorsán keresztül mutatja meg a sorozat igazán, hogy a becsületesség nem pártfüggő.
