Történelmi sportsikerekről, izgalmas versenyekről és emberfelettinek tűnő teljesítményekről azóta szeretünk filmeket nézni, amióta csak készülnek filmek. De ki gondolta volna, hogy a sportolók ügynökei is érdekes emberek? Kinek jutott eszébe, hogy a játékosok átigazolásáról, fizetéséről és reklámszerződéseiről emelt hangú telefonbeszélgetéseket folytató, eközben az ingjükbe beleizzadó férfiakat mozihőssé emelje?
Nem tudjuk, kinek jutott eszébe leghamarabb, de arra emlékszünk, mikor érdekelt bennünket először egy ilyen figura. Akkor, amikor Tom Cruise játszotta, és utolsóként maradt ügyfele, egy vehemens amerikaifocista buzdítására azt kiabálta a kagylóba, hogy „virítsd a lóvét!” A Jerry Maguire – A nagy hátraarc bemutatása óta lassan harminc év telt el. Ezalatt edzők, játékosmegfigyelők, csapattulajdonosok és –menedzserek jöttek-mentek a sportfilmekben, de a cipőmárkák marketingeseit, akik szépreményű sportolókkal kötnek szponzori szerződéseket, mindeddig nélkülöznünk kellett. Most Ben Affleck bizonyítja be, hogy nincsen lehetetlen filmtéma, és ezeknek a derék sportszergyártóknak a történetét is érdekfeszítővé lehet varázsolni.
A nagy filmkészítői teljesítményhez persze szükség van a nagy sportolói teljesítményre, amely a háttérben bontakozik ki. Az Air – Harc a legendáért valódi főhőse ebben az értelemben Michael Jordan, a tizennyolc éves, észak-karolinai fiatalember, aki 1984-ben a Chicago Bullsnál kezdi meg első profi szezonját kosárlabdázóként. Alig nőtt ki a gyerekkorból, de máris mindenkinek nagy tervei vannak vele, többek között azoknak a sportszermárka-tulajdonosoknak, akik mind el akarják érni, hogy Jordan az ő cipőjükben lépjen pályára. Hárman vannak versenyben: a Converse, amelynek a cipőit viseli ekkoriban a fél NBA; az Adidas, a világ legmenőbb edzőcipőgyártója; és a Nike, amelynek részesedése a kosárlabdaüzletből igen szerénynek mondható.
Affleck új rendezése annak történetét meséli el, hogyan győzte meg a Nike kosárcipőrészlegének vezető ügynöke, Sonny Vaccaro Michael Jordant és családját, hogy az ő vállalatukkal szerződjenek. A kivételesen sikeres üzleti tárgyalás eredménye az azóta eltelt negyven évben keresett több milliárd dollár, amelyen a Nike és Jordan osztoztak (a sportoló a mai napig évente négyszázmilliót kasszíroz az Air Jordan-cipőkkel).
Ő alakítja Phil Knightot, a cég vezérigazgatóját, aki szőlőlila árnyalatú Porschét vezet, ahhoz passzoló susogós tréningruhában jár dolgozni, és Vaccaro nagy lélegzetű beszéde után, amelyben az ügynök kijelenti Jordannek, „ennél az asztalnál egyikünkre sem fognak emlékezni halálunk után, csak rád”, ő azért zárt ajtók mögött hozzáteszi: „Rám szerintem emlékezni fognak”.
Téved.
Affleck filmje kisemberek nagy teljesítményéről szól, és nem számít, hogy a nagy teljesítmény ebben az esetben a létező leglehangolóbb tevékenységhez, egy szerződés aláírásához vezet. Az számít, miben hisznek ezek a névtelen irodisták, milyen ambícióik, mániáik, félelmeik vannak. Affleck és forgatókönyvírója, Alex Convery rutinosabb hollywoodi rókák annál, hogy elfelejtenék e privát szorongások jelentőségét. „A kosárcipő életem legfőbb gondolati eleme” – fogalmaz a vállalati cipész, a marketingfőnök pedig megvallja, hogy minden vasárnap visz egy pár Nike-t tízéves fiának, hogy az anyja mellett nevelkedő gyerek jobban szeresse őt.
Ám Hollywood-szerte nincsen nagyobb (kisebb) kisember Matt Damonnál. Sonny Vaccaro szerepében az érett férfikor minden ismertetőjelét magán viseli, mintegy a fiatal és izmos Michael Jordan ellenpólusaként. Az egykor unalmas arcú sztár izgalmasabb színész lett megőszülve és meghízva. Karakterei többé már nem a külsejükkel érvényesülnek, hanem a belső tűz által, amely hajtja őket, és ennek a belső tűznek a felcsiholásában Damon éppen olyan ügyes, mint amennyire az igazi Vaccaro az lehetett az üzleti világban (amúgy az igazi Vaccaro jelenleg dúsgazdag nyugdíjas).
A megszállottság, a jó értelemben vett őrület teszi vonzó főhőssé ezeket a sportvilág körül zümmögő szakikat, akik szorgos méhecskeként gyűjtögetik a dollárokat kenyéradó gazdájuknak. Nézzük az Airt, ahogy néztük tavaly az ugyancsak az amerikai kosárlabda történetébe alámerülő Győzelmi sorozatot, és két órára elhisszük, hogy ezeknek a vállalati alkalmazottaknak nem csak a pénz a fontos. Nem az a legfontosabb.
Nos, akkor micsoda? Miről szól az Air, ha nem a mindkét fél számára előnyös üzlet, e szép kapitalista álom dicsőítéséről? A nyolcvanas évekről, amelynek dübörgésére ötpercenként felcsendülő slágerek emlékeztetnek? Michael Jordanről, akinek ki tudja, hányadik szobrot emelik már és még az életében? Ben Affleckről, aki láthatóan sokkal jobban érzi magát melegítőfelsőben és röhejes frizurával, mint Batman jelmezében?
Nem jöttünk rá. Lehet, hogy nem szól semmiről. Lehet, hogy a Nike-nak van igaza, és nem érdemes ezen gondolkodni. Csak csináld!
Air – Harc a legendáért (Air), 2023, 112 perc. 24.hu: 7/10.
