A hetvenes években már egyáltalán nem voltak ritka vendégek a fekete szereplők az amerikai televíziókban, ugyanakkor nagyon kevés sorozat szólt kimondottan a fekete nézőknek, a fekete népességet érintő társadalmi vagy történelmi problémák pedig szinte egyáltalán nem kaptak hangot. 1968-ban láthattak először olyan fekete főszereplőt az amerikai tévénézők, aki nem sztereotipikus feketét (azaz szolgálót) alakított: ez volt a Julia, a főszerepben a gyerekeit egyedül nevelő és nővérként dolgozó özvegyet alakító Diahann Carroll-lal, majd a következő évtized közepéig kellett várni az első szitkom-sorozatokra, melyek fekete családokat tettek meg főszereplőnek: a Good Times és a The Jeffersons (mindkettő a korszak kiemelkedően sikeres sorozata, az All in the Family spin-offja volt). Ez már egyértelműen a hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak következménye volt, viszont az még akkor is teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy például a rabszolgaság koráról készüljön egy kíméletlenül őszinte, főműsoridős sorozat.
De mégis ki akar rabszolgákat nézni a tévében?
Még akkor sem látszott valószínűnek, hogy egy ilyen témájú sorozat sikert arathat a döntően fehér tévénéző közönség körében, amikor egy bestsellerré vált könyv foglalkozott a témával: ez volt Alex Haley Roots: The Saga of an American Family (Gyökerek: Egy amerikai család története) című regénye, amely 1976-ban jelent meg, és több mint négy hónapot töltött a New York Times bestsellerlistáján, több mint 6 millió példányban kelt el, többtucatnyi nyelvre fordították le, és egyebek között Pulitzer-díjjal is jutalmazták.
Alex Haley értelmiségi fekete amerikai családból származott, és két évtizedet húzott le a parti őrségben szolgálva, ahol írni kezdett, és leszerelése után szabadúszó újságíróként folytatta pályáját. Akkor lett ismertebb, amikor szellemíróként közreműködött Malcolm X memoárjában, mely röviddel a polgárjogi aktivista meggyilkolása előtt jelent meg. A könyv óriási siker lett, és ez lehetővé tette, hogy Haley egy bő évtizedet töltsön azzal, hogy felmenői után kutasson. Először anyai nagyanyja, Cynthia Palmer mesélt neki a család afrikai eredetéről, és tőle hallotta egy elveszettnek hitt afrikai nyelv foszlányait, amely generációkon keresztül öröklődött a családban. Az írónak egy londoni látogatása adta a legnagyobb lendületet, amikor a British Museumban a rosette-i követ látva szöget ütött a fejébe a gondolat, miszerint a családjában használt nyelv segítségével rábukkanhatna őseire.
Az évtizedes kutatás során csaknem ötven könyvtárban és archívumban járt világszerte, végül az állhatatossága eredményt hozott: a rejtélyes nyelvről kiderült, hogy a nyugat-afrikai Gambiában beszélt mandinka nyelvből ered, míg a Toby néven emlegetett afrikai felmenőjéről Haley arra a következtetésre jutott, hogy 1767-ben hurcolták Amerikába, és az igazi neve Kunta Kinte volt. A regény végigkövette a sorsát, onnantól, hogy rabszolgakereskedők elrabolták, hajóval Amerikába szállították, ahol többször is hiába próbált megszökni, büntetésül ezért meg is csonkították, lányát, Kizzyt pedig fiatalon elszakították tőle. A könyv a további leszármazottak történetével sem adós, így a rabszolgák felszabadítása, a polgárháború és az azutáni idők krónikája is olvasható a könyvben, mely nem hallgatja el a brutális bánásmódot, a nemi erőszakot, melyből egyik őse születik, vagy éppen a Ku-Klux-Klan lincseléseit sem.
A könyvet nagy várakozás előzte meg, és a jogokat még előtte megvásárló ABC tévétársaság pár hónappal a megjelenés után, 1977 januárjában le is adta a belőle készült nyolcrészes sorozatot. A producer David L. Wolper volt, aki elsősorban dokumentumfilmekre specializálódott, és az ABC olyannyira nem hitt a sikerében, hogy gyakorlatilag elrejtette a műsort a tévés uborkaszezonnak tartott januárra, sőt, szokatlan megoldást választva nem hetente, hanem egymást követő napokon sugározta a sorozatot, hogy nyolc nap alatt túl legyenek az egész blamázson.
Mindenki rabszolgákat akar nézni a tévében!
Az óvatosság ugyan utólag nevetségesnek tűnhet, ám az ABC aggodalma nem volt légből kapott. A csatorna nem hitt abban, hogy egy feketékről szóló, a feketék nézőpontjából elbeszélt történet sikert arathat, pláne, hogy ebben a fehéreknek leginkább negatív szerep jut. Ezért kicsit „kifehérítették” a forgatókönyvet, beiktattak néhány fehér karaktert, akik kiemelt helyet kaptak az előzetesekben, és alapból is közismert arcokkal rakták tele a szereplőgárdát, melyben helyet kapott például az amerikaifutball-sztár, OJ Simpson is, akárcsak a fent említett Good Times egyik főszereplője, John Amos, aki az idős Kunta Kintét játszotta, a fiatalt a tinédzser LeVar Burton, akinek első filmszerepe volt ez. Az igazi húzás azonban a Vulture cikke szerint az volt, hogy a fehérek szerepeit olyan színészekre osztották, akik általában szimpatikus, közkedvelt karaktereket játszottak. A szitkomokból vagy westernekből ismert Robert Reed, Chuck Connors vagy Ed Asner a közönség kedvencei voltak, itt viszont borzalmas dolgokban vettek részt.
Az első részt 1977. január 23-án sugározta a tévé, és pillanatok alatt kiderült, hogy pont az ellenkezője történt annak, amitől az ABC tartott: 29 millió tévét kapcsoltak be a sorozat kedvéért az Államokban, ami óriási szám volt, de a következő résszel csak tovább nőtt (ebben a jó visszhang mellett egy kiadós téli vihar is segített a keleti parton), és az utolsó epizódot már százmillióan látták, a készülékek 85 százalékán ezt nézték Amerikában, amely pontosan 36,38 millió háztartást jelentett. Azaz a sorozat nemcsak a fekete, de a fehér nézőket is rabul ejtette. Ezzel a Gyökerek záró epizódja minden idők legnézettebb sorozatrésze lett Amerikában, és azóta is mindössze két epizód tudta megelőzni: először 1980-ban a Dallas hírhedt része, melyből kiderült, ki lőtt rá J. R. („Jockey”) Ewingra, majd a M.A.S.H. 1983-as fináléja, mely a mai napig tartja a rekordot.
Az elsöprő siker arra késztette a csatornát, hogy készítse el a folytatást, melyet 1979-ben sugároztak Roots: The Next Generations címmel, és ez már a 19. század végétől majdnem a jelen időig, Haley kutatásait is bemutatva követte tovább a család sorsát (ebben Marlon Brando is felbukkant egy kis szerepben). A Gyökerek pedig világsikert aratott, de igazán nagy hatása érthetően Amerikában lett, ahol jószerével pillanatok alatt a közbeszédbe került az addig inkább tabunak számító rabszolgaság.
A Gyökerek azért volt nagy siker, mert senki sem olvasott vagy látott még ehhez hasonlót. A rabszolgatartó Délről a közemlékezetben még mindig a boldog rabszolgák és a jóindulatú urak képei domináltak. A Gyökerek előtt a legnézettebb tévéműsor az Elfújta a szél volt, az 1939-es polgárháborús eposz, amelyet az NBC 1976-ban két estén át sugárzott
– írta 2016-ban Matt Delmont történész a New York Timesban. Ez a váltás nem is lehetne szimbolikusabb, hiszen a Gyökerek azt a filmet előzte meg, amely még a közelmúltban is komoly bírálatok tárgya volt a rasszista történelemszemlélete miatt. A Vulture visszatekintő cikke szerint pedig sok fehér néző számára a minisorozat jelentette az első olyan esetet, amikor nem csupán arra kérték őket, hogy azonosuljanak a számukra idegen kulturális tapasztalatokkal, hanem ténylegesen át is érezték azokat: „Rájöttek, hogy egy olyan országban, amely intézményesítette a fehér felsőbbrendűséget, és nem volt kényszerítő ok arra, hogy változtasson, a szabadulás egyszerűen nem volt lehetséges.”
A History Channel honlapja egy másik fontos következményre hívta fel a figyelmet:
Amerikaiak milliói kaptak ihletet arra, hogy felkutassák saját őseiket. A mai, több milliárd dolláros genealógiai iparág, amely a tévéműsoroktól kezdve a DNS-alapú genetikai »térképeket« kínáló weboldalakon át a cégekig terjed, talán nem is létezett volna a Gyökerek nélkül. Szinte egyik napról a másikra divatba jött a vérvonalak nyomon követése, amelyet egykor a gazdagok kiváltságának tekintettek.
Ha ekkora siker volt, miért nem látszott meg a műsoron?
A Gyökerek azonban mégsem tudott igazán hosszú távon hatni, és ennek több oka is volt. Az első magában a sorozatban keresendő: már a trailert látva is olyan érzésünk lehet, mintha valami hatvanas évekbeli produkciót néznénk, és sok szempontból tényleg nem állta ki a sorozat az idő próbáját. A Vulture említett cikke fel is sorolja az olcsó produkció hibáit, így a gyéren megvilágított belső jeleneteket és a nem túl meggyőző öregkori sminket, mely nem könnyíti meg a 21. századi nézők dolgát, és persze a hatásvadászat sem állt távol az alkotóktól.
Egy másik ok a regény volt, melyen meglátszott, hogy Haley egy szerkesztőre bízta egy részét, nem volt jól megírva, és ráadásul sokáig tényirodalomként címkézték fel, pedig ahhoz túlságosan sok fiktív elem szerepelt benne. Ráadásul a könyv egy részletéről kiderült, egy másik regényből emelték át megjelölés nélkül, ezért plágiumper tárgya is volt, míg Haley kutatási módszertanát gyakorlatilag már a könyv megjelenésétől vitatták a történészek, akik számos pontatlanságot és tévedést szúrtak ki a könyvben, abban pedig megegyeztek, hogy a szerző által azonosított afrikai faluról (Juffure) semmi nem bizonyítja, hogy tényleg onnan hurcolták el a felmenőjét. Sőt, Juffure idilli bemutatása sem stimmelt, hiszen a valóságban az nem a könyvben ábrázolt bukolikus falu volt, hanem inkább a rabszolga-kereskedelem nyüzsgő központja, ahol a versengő afrikai törzsek férfiakat, nőket és gyerekeket fogtak el és adtak el rabszolgának. Ezek azonban nem csorbíthatják a Gyökerek, mint kulturális jelenség erejét, hiszen a könyv, illetve a sorozat minden hiányossága ellenére is képes volt elindítani egy olyan széles körű párbeszédet, mely napjainkban is zajlik.
Az viszont semmiképpen sem a sorozat hibája, hogy a Gyökerek sikere nem jelentett áttörést az amerikai televíziózásban:
A piaci erők a társadalmilag tudatos műsorok ellen fordultak. Az ekkor egyre népszerűbbé váló sikersorozatok közé tartozott a Happy Days, a Charlie angyalai és a Laverne & Shirley – nagyon fehér, eszképista műsorok, amelyek kevéssé érdeklődtek a kor problémái iránt
– jegyzi meg a BBC, kiemelve, hogy nem lett sokkal több a fekete főszereplő a tévében, leszámítva a vígjátékokat. Az is sokat elmond a korról, hogy az 1981 nyarán induló Music Television az első években alig játszott klipeket fekete előadóktól. Egészen a 21. századig kellett várni, hogy végre komolyabb mennyiségben megjelenhessenek a fekete szemszögből készült sorozatok a képernyőkön.
Más szempontból viszont kézzel fogható volt a Gyökerek hatása: ezzel kapott igazán lendületet a minisorozatok aranykora, a kirobbanó sikert látva a tévétársaságok versengeni kezdtek az irodalmi alapanyagból készülő, pár részes, lezárt sztorikért. Az ABC riválisa, az NBC pedig egy évvel később egy másik tabutémának szentelt fikciós minisorozatot: ez volt a négyrészes Holocaust (A Weiss család története), mely már ellentmondásosabb fogadtatást kapott, mégis hozzájárult ahhoz, hogy a holokauszt témája is bekerüljön a közbeszédbe. Néhány éve, 2016-ban készült egy remake is a Gyökerekből a History Channel jóvoltából, melynek nem volt, de nem is lehetett akkora hatása, mint az eredetinek.
Itthon sokan nézték, de kevesen szerették?
A Magyar Televízió a sorozat kulturális jelentőségéhez méltó körítéssel mutatta be a Gyökereket szűk három év késéssel, 1979 decemberében, amikor is mindjárt két epizódot is láthattak a nézők, előtte és utána pedig stúdióbeszélgetésekkel igyekeztek kedvet csinálni a műsorhoz, melyet egyszerre adtak le A repülés története című, népszerű ismeretterjesztő sorozattal. Sőt, Haley könyve is magyar fordítást kapott, két kiadás el is fogyott belőle, mikor a televízióba is megérkezett. A sorozat nézettsége nem is okozott csalódást, viszont a fogadtatása egy más történet:
A Gyökereket Magyarországon nagyon sokan nézik, majdnem mindenki nézi, de keveseknek tetszik. Fővárosban, városban, falun
– írta Sükösd Mihály az Új Tükörben, közvélemény-kutatóktól kapott magánértesülésekre hivatkozva, és az Esti Hírlap jegyzetírója is egyetértett vele: „Az elmúlt tizenkét hét alatt sokan nézték a Gyökereket. Persze adásidőben nálunk nem ürültek ki az utcák, mint Amerikában, a közvélemény közepesnek vagy inkább gyengének ítélte ezt a sorozatot, amely nálunk egy volt a sok közül; lehet, hogy hamar elfelejtjük.” Noha az induláskor több, pozitív kritika is megjelent a sorozatról, idővel inkább a bíráló hangok kerültek túlsúlyba. Megszólalt például a televízióban egy Budapesten tanuló mandinka egyetemista, Alpha Diallo, aki amerikai giccsnek nevezte a sorozatot, nyomában pedig a hazai kritikusok sem maradtak el.
„Hálátlan vagyok-e, ha azt mondom: a Gyökerekben a barnára maszkírozott amerikai polgári idill hullat krokodilkönnyeket önmaga felett?” – tette fel a költői kérdést az Élet és Irodalomban Mezei András. „Túl sok banalitás, könnyfakasztó melodráma, hatásvadászat és dramaturgiai üresjárat keveredett, amikorra a képernyőkre került” – vont mérleget a Délmagyarország. „Alex Haley színvonalas, de művészi, ábrázolásbeli erényeit tekintve nem túl jelentős, helyenként lektűrbe hajló művét a tévéváltozat készítői többnyire melodramatikus unalommá, giccsé redukálták” – így Gervai András a Filmvilágban, aki szerint azért sem éri el a kívánt hatást a sorozat, mivel „a hajdan történtekért a porladó ősök a felelősek”.
Rajtuk is túltett Sükösd Mihály, aki a sorozattal együtt az amerikai tévés trendekről mondott lesújtó ítéletet:
Maga a film olyan, mint az a bizonyos állatábra az állatorvosi tankönyvben. Együtt van itt minden, ami az újmódi sikerfilmhez szükségeltetik, a hetvenes évek amerikai filmszakácskönyve szerint. A szakma fortélyait a kisujjából kirázó rendező. Remek operatőr. Kitűnő színészek. Haladó eszmeiség. Finoman jelzett, menten visszafogott szex és erőszak. Megfontoltan elosztott szerepek: van jó fehér ember és gonosz fehér ember, jó fekete, bölcs fekete, jó és bölcs fekete, hebehurgya fekete. És mennyezetleszakító pátosz meg érzelgősség. Ahogy ezt mostanában előírják az úgynevezett művészfilmek hatására fellázadt Új-Hollywood boszorkánykonyháiban.
Szigorúan esztétikai szempontból az is lehet, hogy igazuk volt ezeknek a kritikáknak, illetve volt ezekben talán értelmiségi gőg is, párosulva az amerikai tömegkultúrával szembeni nyilvánvaló fanyalgással. Éppen ezért tűnik ki Lőcsei Gabriella írása a Magyar Nemzetben, aki ugyan szintén nem volt elájulva a Gyökerektől, viszont a hazai visszhangtól még kevésbé:
Amerikai ügy, nem a mi világunk — hallhattuk, olvashattuk tizenkét héten át. Az amerikai, de legfeljebb a nyugat-európai fehér ember lelkiismeretét ébresztgeti Haley néprajzból, fantáziából, tényanyagból gyúrt története. Nem közép-európai gond a rabszolgatartás, nem is volt az soha.
Ez konkrétan így elhangozhatna ma is, legyen szó rabszolgatartásról, gyarmatosításról és egyéb, tőlünk távoli ügyekről. Több mint négy évtized alatt sem sikerült meghaladni ezt a szemléletet, mely akár a magyar kormány hivatalos álláspontja is lehetne, de bőven vannak támogatói politikai meggyőződéstől függetlenül is. Láthatóan nem sikerült megérteni a Gyökerek valódi tanulságát, mely számunkra nem feltétlenül feketékről és Amerikáról szól, hanem arról, hogy egy többségi társadalom a közbeszédbe emel egy olyan témát, amire nem lehet büszke, és legalább gesztusok szintjén vállalja a felelősséget valamiért. Lőcsei cikke is az alábbi tanulságot vonta le:
A felfedezés és az elfogadás iránti készséget éppen e mi világunktól, ízlés- és gondolatformáinktól idegen filmsorozat, a Gyökerek könnyíti meg. Egyszerű, idilli, s bizony kissé hatásvadász módszereivel sokakban elindíthatja a reményt: a televízió segítségével vagy másként, előbb-utóbb ki-ki felfedi saját személyiségének eszmei, tudati, eredeti gyökereit. Jókat és rosszakat, mindazokat, amelyeknek jó és rossz önmagát, sorsát köszönheti.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
