A 65 kissé hányattatott sorsú projekt: még a koronavírus-járvány kitörésekor forgatták le, majd két évig csend volt körülötte, a tavaly tavaszra bejelentett bemutatót ötször tolták el, hogy különösebb hírverés nélkül 2023 márciusában érje el a mozikat. Amerikában ráadásul mindössze egyetlen sajtóvetítést tartottak belőle, azt is egy nappal a bemutató előtt. Nem olyan előzmények ezek, amelyek egy új Jurassic Park születését vetítenék elő, ám a 65 távolról sem olyan silány alkotás, hogy a Sonynak ennyire takargatnia kéne. Ráadásul ígéretes rendeződuó vezényelte le: Scott Beck és Bryan Woods voltak a társírói a Hang nélkül első részének, a gyilkos rémek elől menekülő családapák terén tehát már van tapasztalatuk.
A 65-tel azonban nem hazardíroztak, egy izgalmas alapötletet kiviteleztek nem túl izgalmas megoldásokkal. Egy idilli tengerparton játszódó kissé rövid és emiatt kellően szájbarágós beszélgetésből derül ki, hogy a főhős, Mills kétéves űrbéli misszióra készül, hogy súlyos beteg kislánya gyógykezelésére előteremtse az anyagiakat. Egy kósza aszteroidamező azonban letéríti pályájáról az űrhajóját, a zuhanás egyetlen túlélőjeként egy dinoszauruszok által uralt bolygón találja magát. A teljes kilátástalanságból egy másik túlélő, egy kislány zökkenti ki, akit eltökélt szándéka hazajuttatni, ezt nehezíti a körülmény, hogy a mentőkabinig tizenöt kilométernyi, dínóktól hemzsegő őserdőn kell átküzdeniük magukat.
A szemfülesebbek valószínűleg az őslények és a sejtelmes cím alapján az előzetes megtekintése nélkül is összerakják a slusszpoént, amelyet már a film meglehetősen szegényes promója során sem kezeltek titokként: Millsék a 65 millió évvel ezelőtti Földön landolnak. Az alapkoncepció talán a film legizgalmasabb része, emiatt kicsit kár is, hogy miért nem tartalékolták a csavart a film végére. Ennek ellenére az alaphelyzet így is izgalmas, hisz ezúttal nem az otthont adó bolygóról induló asztronauták kerülnek szembe veszélyes földönkívüliekkel egy távoli bolygón – miközben a szereplők szempontjából valójában pont ez történik. Mills nem csap a homlokára a dinoszauruszok láttán, nem ugrik be neki a Jurassic Park sem, az ő szemszögéből nézve pontosan olyan élmény ez, mint amikor Ripley-ék landoltak a gyanús tojásokkal telerakott bolygón. Szintén izgalmas felvetés a földi ember előtti civilizáció kérdése, vagy a klímaválság miatt kínosan közelinek tűnő kihalási hullám is, a 65 azonban nem a dilemmák filmje.
Bár ismét nem árt hangsúlyozni, hogy a filmet még 2020 végén forgatták, az időzítés miatt lehetetlen nem a Last of Usra vagy épp Pedro Pascalra asszociálni róla, aki az utóbbi időben arra építette karrierjét, hogy atyai védelmezőként kísérjen egy gyerekkaraktert A-ból B-be. A műfajt persze nem ő találta fel, eddig is nagy sikere volt azoknak a filmeknek, amelyben marcona férfiak kísérnek gyerekeket a pusztuló világban, ám a Last of Us épp most záródó első évadának tükrében nehéz nem Joel és Ellie párosára asszociálni. Nagyon hasonló alapokra épül ugyanis a 65 is: a lánya érdekében cselekvő, ám ezért őt elhagyó apakarakter találja meg ismét a küldetéstudatot egy elárvult kislány személyében, akinek megvédésével megváltást nyerhet. Ez a dinamika azonban kevésbé működik jól a 65-ben annak ellenére, hogy a Koát játszó Ariana Greenblatt nem az idegesítő gyerekkaraktert hozza, hanem meglepően jó társa Adam Drivernek. Ebben nagy szerepet játszik a történet is: Mills és Koa nem egy nyelvet beszélnek, ezzel a körülménnyel pedig a forgatókönyv látványosan nem tud mit kezdeni.
A 65 ezen felül szolgalelkűen követi az ilyen jellegű filmek narratíváját: ahogy egyre közelebb jutnak a megoldáshoz, úgy kezd egyre jobban szorulni a hurok, hősieink úgy lesznek egyre megtépázottabbak, miközben sajátos kis családdá kovácsolódnak. A játékidő előrehaladásával egyenesen arányosan lesznek egyre nagyobbak a rájuk támadó lények, a fináléban persze a rettegett T-Rex is előkerül nyilván pont akkor, amikor már az indítógombon lenne a kezük. És bár szinte menetrendszerűen meg fognak érkezni a CGI miatt fanyalgók, a dinoszauruszok egészen élethűek – már amennyire így 65 millió év távlatából ezt meg lehet ítélni –, látványosak, helyenként félelmetesek is. Ezzel együtt nem mernénk mérget venni arra, hogy néhány paleontológusnak nem fog összeszaladni a szemöldöke, olyan felépítésű dínókat is felvonultat ugyanis a film, amelyek gyanúsan nem rémlenek egy valamirevaló kanapépaleontológus memóriájából. A film egyúttal rávilágít arra, ami jótékonyan felértékeli a 65-öt a dinoszauruszrajongók szemében: hogy mennyire hiányoznak a dínók a moziból. Rendkívül népszerű, mégis méltatlanul kihasználatlan lényekről van szó, amely még meglepőbb annak fényében, miként igázta le a Jurassic Park a kilencvenes években a mozikat.
A 65 az égvilágon semmi olyat nem kínál, amit ne láttunk volna már ezerszer, de azt legalább nagyjából szórakoztatóan teszi. Nincsenek benne kiugróan rossz elemek, inkább csak hiányosságok és néhány zavaró logikátlanság. A filmet elviszi a hátán a tény, hogy Adam Driver dínókra lövöldöz benne, és ha az ígéretes kombináció felett érzett elvárásainkat kellőképpen le tudjuk csitítani, akkor egy korrekt és szerencsére nem elnyújtott filmélmény.
65, 2023, 93 perc. 24.hu: 6/10
