Kultúra

A The Last of Us megtanít nevetni, miközben a világ elrohad körülöttünk

Liane Hentscher / HBO
Liane Hentscher / HBO
Jobb még nem történt videójáték-adaptációval – ez volt a leggyakoribb mondat, amit a nemzetközi filmes szaksajtó kiemelt az HBO posztapokaliptikus felütésű sorozata kapcsán, amiben a szomorú tekintetű Pedro Pascal és a felvágott nyelvű Bella Ramsey átgyalogolnak fél Amerikán. Joggal érezhettük azt az elmúlt hónapokban, hogy a bődületesen nagy büdzséből megalkotott sorozattal, annak szereplőivel találkozunk mindenhol, ha felmegyünk a netre: de túlszárnyalhatja-e izgalomban egy tévésorozat az alapjául szolgáló videójátékot? Ezt nem a The Last of Us fogja megválaszolni, valami mást azonban igen. Kritika.

Resident Evil, Alone in the Dark, Hitman, Doom, Silent Hill – csak néhány azon videójátékos címek közül, amiket Hollywoodban mozivászonra vittek az elmúlt évtizedekben. Szomorú, de egyikről sem a siker kifejezés jut eszünkbe, és még nem is említettük a Jerry Bruckheimer segítő kezei alól kikerülő Perzsia hercege: Az idő homokja című kalandfilmnek álcázott CGI-támadást, ami majdnem tönkrevágta Jake Gyllenhaal addig szépen építgetett karrierjét.

A lényeg, hogy nem egyszerű egy aktív formátumú szórakoztató műfajból passzív befogadásra alapozó művet létrehozni – a legtöbb videójáték-adaptáció pont ezen bukik el, rossz szájízt hagyva maga után, érthetően eltántorítva az ambiciózus írókat, rendezőket, hogy ilyen alapanyaghoz nyúljanak. A másik baj, hogy amennyiben mernek is lépni, a videójátékot általában vagy túl szabad szellemben, vagy teljesen semmibe véve közelítik meg.

Az HBO-s The Last of Us nem esik bele egyik hibába sem, helyette kis híján kreál magának újabbat: amíg A Király nem a Zámbó Jimmy-rajongóknak készült, addig Neil Druckmann és Craig Mazin sorozata nagyon nehezen tud elmozdulni a videójátékos alapanyagtól, ez sok pontján elnehezíti a végeredményt.

A történet 2003-ban veszi kezdetét, ekkor robban ki egy világjárvány a mutálódott, egyébként egy a valóságban is létező gombanemzetség miatt, ami húsevő, saját fajukra támadó lényekké változtatja az embereket. Ekkor ismerjük meg Joelt (Pedro Pascal), a texasi munkásembert, aki egyedül neveli lányát – és akinek elvesztését már az első fél órában explicit módon mutatja meg a sorozat. Húsz évet felölelő időugrás után a tragédiát elszenvedő apa egy bostoni karanténzónában küzd a túlélésért, ekkor kap sok pénzt ígérő csempészmelót: egy Ellie nevű tinédzsert (Bella Ramsey) kell elcipelnie másodmagával egy massachusettsi laborba. Később kiderül, a lány minden szempontból immunis a globális járványra, így ő lehet a kulcs a fertőzés megállításában, már amennyiben sikerül kifejleszteni vele egy hatásos vakcinát.

Liane Hentscher / HBO

Nagy utazás veszi kezdetét kettejüket fókuszba helyezve, a road movie jelleg pedig végig ott lebeg a The Last of Us nem teljesen lineáris történetmesélése során. A sztori többször ugrál az időben, megpróbálva árnyalni a két főhős személyét, egyúttal kibontani azt a kegyetlen világot, ahol az ajtó elé kikukucskálás is komoly bátorságot igényel – nemcsak a fertőzöttek, de a mindenféle aberrációtól sújtott, gaztettektől sem visszariadó túlélők miatt.

Ehhez a történethez az alapanyag már 2013-ban megíródott: Druckmann videójátékát szinte mindenfajta díjjal kitüntették, igazi irányadó ponttá vált, kultstátuszba emelkedve. Akik nem vagy csak kevésbé ismerik azt a kalandot, azok is ismerős páros dinamikákkal fognak találkozni az élőszereplős sorozatban: Joel és Ellie kapcsolata épp úgy indul, mint A tűzben edzett férfi története, ahol a mindig nagyszerű Denzel Washington életunt, szuicid hajlamú testőrből fokozatosan szelídül egyre inkább Dakota Fanning pótapjává. Nagy szerencsénkre a pótpapa-gyerek vonal Pascal és Ramsey esetében nem hódol be ódon kliséknek, sőt képes megpendíteni olyan lényeges és fontos kérdéseket, mint: meddig képes az ember ember maradni egy olyan világban, amelyből az erkölcsösség rég tovatűnt?

Elvégre az alapvető értékek látszólag feleslegesek akkor, ha minden sarkon gombafejű szörnyek próbálnak az életünkre törni.

Liane Hentscher / HBO

Az apokaliptikus felütés akaratlanul kínál egyéb összehasonlításai alapokat is: Cormac McCarthy Az út című Pulitzer-díjas regénye etalonnak számít a hasonszőrű road movie-k esetében, az abban lévő kietlenséget, zordságot, embertelenséget nem tudja megközelíteni a The Last of Us világábrázolása – és vélhetően nem is feladata, már csak a barátibb korhatár-besorolás miatt sem. Helyette makroszinten próbál kérdéseket felvázolni a nézőnek. Milyen messzire mehetünk el a nagyobb jó érdekében? Dönthetünk mások sorsáról a tudtuk nélkül is? Ilyen kérdéseket jobb nem bolygatni a kritikában, legyen elég annyi, a készítők sem válaszolnak mindegyikre.

Bár a kilenc epizód kísérletet tesz annak bemutatására, milyen szörnyű hely a The Last of Us világa (csak tippelünk, hogy a második évad lesz ebben igazán lényegre törő), igazából csak egyetlen epizód akad (a harmadik), ami játékidőben, érzelmekben még a legszkeptikusabb, zombifilmeken edződött nézők szívét is ki fogja facsarni. Abban a kiváló komikus, Nick Offerman alakította Bill egyszerű túlélőként külön életformát alakít ki magának egy körbekerített kertvárosi részen, ide téved be Frank (Murray Bartlett), a két férfi között pedig szerelem szövődik. Bill figurája egyszerre kikacsintás az összeesküvés-elméletekben vakon hívő amerikaiakra és a mindenkire gyanakvó, 21. századi emberre, a felfokozott szenzualitással pedig a készítők sugallni kívánják: nemcsak sivárság, de érzékiség és humor is maradhat még a világ elrohadása után.

A gyönyörű képekkel, dialógusokkal megrajzolt epizód sajnos másfél órás játékideje ellenére sem tesz hozzá a teljes történethez, rendesen eltereli a fókuszt a két főszereplőről: a netes indulatokat fölkorbácsoló szállal ez a valódi probléma. Érzelmekben működik, csak hát pallosként lebeg felette a „pontosan minek?” kérdés. A streaminges tömeggyártás közepette azonban aligha két karakter nemi identitása kell jelentse a legfőbb beszédtémát, hanem hogy a The Last of Us sorozatként képes-e kiemelkedni abból a mezőnyből, ahol érzésre legalább tíz miniszéria jelenik meg minden héten.

Liane Hentscher / HBO

A főbb szereplőkön semmi nem múlik: Pedro Pascal kitűnő szimattal választja meg sorozatszerepeit – írtuk róla nemrég készült portrécikkünkben. A chilei származású színész a Joel figurájában dúló lelki viharokat pompásan mutatja meg, aggódó tekintetekkel és komoly érzelmi kitörésekkel lényegül át szerepébe: szerencsére ezúttal nincs egy hatalmas, ezüst sisak a fején, és nem is egy tíz mechanikus által irányított zöld báb a játszótársa.

Bella Ramsey-nél keresve sem találhatott volna jobb partnert a stúdió: a fiatal brit színész élettel teli játékával, szófogadatlanságával, pikírt humorával magasan lelóg a képernyőről, ellop minden jelenetet, gyönyörűen lebontva – a sztoicizmus mintapéldányaként létező – Joel érzelmi falait.

A kettejük közti kémia epizódról epizódra válik erőteljesebbé. Joel egyszerre rokonszenves, bizonyos tettei mégis megkérdőjelezhetők, így lényegében antihősként is képesek ábrázolni őt. Ám az egyetlen tiszta, szó szerint megfertőzhetetlen karakter Ellie, aki ebben a mocskos világban is vágyik a szeretetre, a valahová tartozásra, és még az olyan sebzett embereket is megpuhítja, amilyen Joel. A készítők írói rátermettségét igazolja az is, hogy a másodhegedűs karaktereket sem a zombifilmek közhelykatalógusából importálták: hiába dolgozik két főbb szereplővel a sorozat, a többi figurát is képesek úgy árnyalni, hogy megértsük motivációikat, átérezzük szenvedésüket.

Liane Hentscher / HBO

Noha Mazin vetette papírra az epizódok forgatókönyvét, a kilenc rész rendezését hét európai rendezőre bízták. Ez azt is előrevetíthetné, nehézkesen tudják összefűzni a történetet a különféle direktori szemléletmódok miatt – és nem alaptalanok ezek a feltételezések. Meglehetősen lassan indul be a történet, a tempó nem mindig tökéletes, ám a road movie-s felütés segíti a könnyed befogadhatóságot, mert tudjuk, értjük, hogy van egy cél, ami viszi előre a történetet. Talán még a fölött is szemet tudunk hunyni, hogy a fertőzöttek meglepően kevésszer törnek hőseink életére. Ebből kifolyólag az akció is jóval kevesebbszer emeli majd a pulzusunkat, mint azt várni lehetne, noha jól tudjuk, az emberi érzésekre építő sorozat érzelmi szempontokból így a leghitelesebb, csak hát könnyek és gondterhelt tekintetek helyett jóval több harapást elnéztünk volna. Ráadásul a néhol döcögő akciórészek már-már videójátékos valótlanságba csapnak át több alkalommal. És miután egy pandémia kitörése indítja útjára a sztorit, szívesen hallottunk volna többet a gombás fertőzés előzményeiről, ha már Mazinék minden amerikai reggeli műsort a tudományos teóriáikkal házaltak végig.

De mit kínál a sorozat azoknak, akik előismeretek nélkül ülnek le megnézni? Többet, mint bármely más zombis széria? HBO-mércével kevesebbet? Csak Pedro Pascal-rajongók nézzék? Az sok mindent elmond, hogy mindenféle streamingrekordot döntöget az HBO-n, és csak sejteni lehet, hogy nem minden néző nyüstöli a konzolt szabad idejében. A zombis filmek, sorozatok sablonjait már régóta jól ismerjük, kellően unjuk is, ha egy lelketlen, vérfröcsögéssel teli produktumot szabadítanak rá a tévénézőkre – szerencsénkre Mazinék ezeket elkerülték, így végső soron egy erős, karakterközpontú sorozat lett a The Last of Usból, ami a legtöbb nézőt széles érzelmi skálákon navigálja majd át. Több mint valószínű, hogy a Pascal-rajongóknak már az is elég volna, ha a színész dörmögő hangon felolvasná a telefonkönyvet, Ramsey-vel viszont olyan erős párost alkotnak, hogy minden jelenetüket jó nézni, függetlenül attól, rajongunk-e bármelyikükért. És ami még lényeges: a The Last of Us valóban a legjobb videójáték-adaptáció, ami eddig készült, de ez a korábbi próbálkozások kritikája is: grandiózus, drága, jó színészek szerepelnek benne és nem tiporja földbe a videójátékos alapanyagot – nem kérdés, hogy ennek örülni kell.

Egy jelenetben Joel és Ellie lefekvéshez készülődnek, a fertőzöttekkel teli paneldzsungelben már lehunyt szemmel kapcsolnák ki agyukat, amikor a lány belevág egy szóvicc elmesélésébe. A lelkében sziklakeménységű Joel visszafojthatatlanul nevetni kezd. Mi is nevetünk. Ezek a jelenetek tartják nagyon egyben a sorozatot. Hiszen ha a világ 80 százaléka elpusztul, mindig lesz valaki, aki képes örömöt lelni az apróságokban is. Esetünkben egy képregényimádó, kapucnis pulcsis, koszos tornacipős, folyton szitkozódó kamaszlány.

The Last of Us, 1. évad (9 epizód), 2023. Elérhető az HBO Max streamingcsatornán. 24.hu: 8/10

Kapcsolódó
Mindegy neki, hogy fiúnak vagy lánynak nézik, Bella Ramsey-t nem a címkék teszik különlegessé
Ki ez a 19 éves lány, akitől most a popkultúra-fogyasztók megőrülnek? A neve Bella Ramsey, egy videójáték tévésorozatos adaptációja miatt lett belőle egy csapásra globális sztár. De hogyan jutott idáig?

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik