Alessandro Bariccónak több sikerregénye is nyughatatlan világutazókról szól. Ott van például a megárvult Novecento, a zseniális zongorista, aki egész életében nem hagyja el azt a bizonyos óceánjáró hajót, amelyen újszülöttként magára hagyták, így folyamatosan járja a tengert. Vagy a Selyem kereskedője, aki a gazdagságot jelentő selyemhernyókért – és persze a szerelemtől hajtva – járja be Észak-Afrikát és a 19. századi, polgárháborúba süllyedő Japánt. Így tulajdonképpen stílszerű, hogy Bariccóval nem a hazai pályának tekinthető Rómában vagy Budapesten, de még csak nem is Európa valamelyik távolabbi szegletében, hanem az arab világ kellős közepén találkoztunk.
A 63 éves olasz író ugyanis a Sardzsai Nemzetközi Könyvvásár vendége volt, amelyet novemberben már 41. alkalommal rendeztek meg az Egyesült Arab Emirátusok harmadik legnagyobb városában, a nevében is jelzett Sardzsában. A Dubajjal gyakorlatilag egybenőtt, de már másik emírséghez tartozó települést felénk alig-alig ismerik, főleg, ha luxus-felhőkarcolókkal teletűzdelt szomszédjához vagy épp a fővároshoz, Abu-Dhabihoz viszonyítjuk. Pedig Sardzsa is nagy erőkkel igyekszik bekerülni a globális vérkeringésbe, csak ők a turizmus mellett leginkább a kultúrára fektetik a hangsúlyt. Az emírség uralkodójának, Dr. Sultan bin Muhammad Al Qasimi sejknek sok évtizedes célkitűzése, hogy Sardzsát az arab világ kulturális központjává teve, az UNESCO-tól már kétszer is megkapták ezt a titulust, 2019-ben pedig elnyerték a Világ Könyvfővárosa címet is. Utóbbiban szerepet játszhatott a tizenegy napos könyvvásár, amely a 80-as évek elején pár helyi kiadóval indult, és csaknem teljes érdektelenségbe fulladt, ám az évtizedek alatt akkorára nőtt, hogy a szervezők már második éve büszkén hirdetik: a sardzsai a világ legnagyobb könyvvására, már ha azt vesszük alapul, hány szerzői jog cserélt gazdát a helyszínen. A hivatalos adatok szerint 2022-ben már több mint kétmillió látogató vett részt a programokon, és a világ 113 országából 2213 kiadó hozta el bemutatni az összesen mintegy 1,3 millió könyvet, amelyet a hatalmas tengerparti expócsarnokban közszemlére tettek.
A számokkal való dobálózás persze része a rámenős marketingnek, így egy ponton túl lényegtelen is. A helyszínen viszont már 2021, Covid-korlátozásokkal terhelt őszén is elképesztő pezsgés fogadott minket, amikor az akkori friss irodalmi Nobel-díjast, Abdulrazak Gurnah-t érkeztünk meginterjúvolni Sardzsába.
Ezúttal pedig érzékelhetően tovább nőtt a népsűrűség, már délutánonként is csak szlalomozva lehetett közlekedni az iskolabuszkonvojokkal a helyszínre szállított diákcsoportok között, az esti csúcsórákban pedig tényleg alig lehetett mozdulni a standok között hömpölygő tömegtől. Ismét rácsodálkozhattunk, mennyire más és izgalmas fénytörésben jelenik meg itt a globális kultúra: a természetes arab dominancián túl kiválóan látszanak tőlük azok az amerikai és európai trendek, amelyeket mi is ismerünk, de közben nagyon odafigyelnek India és Afrika irodalmára, kultúrájára is, amiből hozzánk csak egy-egy sikerkönyv jut el. Persze korántsem csak az irodalom vonzza ide tízezrével az embereket, a legnagyobb tolongás sokszor épp egy ikonikus szaúdi énekes, egy bollywoodi filmcsillag, egy egyiptomi telenovella-sztár vagy egy memoárjával turnézó krikettjátékos fellépése előtt alakul ki, de tiszteletét tette a rendezvényen többek között Zlatan Ibrahimovic, Trevor Noah, valamint a népszerű amerikai spirituális guru, Deepak Chopra is.
És mivel 2022-ben Olaszország volt a könyvvásár díszvendége, Sardzsába érkezett korunk egyik legnépszerűbb olasz írója, Alessandro Baricco is, akinek életműve jelentős része – eddig tizennégy kötet – magyarul is olvasható (arabra eddig öt könyvét fordították le). Van, akinek a giccsmérőjét kiakasztja Baricco stílusa, világszerte fellelhető rajongói szerint viszont szívbemarkoló az a letisztult és tömör költőiség, amellyel rövid könyvecskéibe képes sűríteni az élet nagy kérdéseit. Sokak nagy kedvence a már említett, Novecento című kisregényből készült film, Az óceánjáró zongorista legendája is, amelynek Tim Roth alakította címszerepét, Ennio Morricone szerezte a zenéjét, és még magyar szál is meghúzódik benne, az operatőre ugyanis Koltai Lajos volt.
A zene amúgy nemcsak visszatérő irodalmi téma Baricco számára, de egyik régi, nagy szenvedélye is. Már egyetemen is filozófiát és zenét tanult, elkötelezetten zongorázott, pályáját pedig zenekritikusként kezdte.
Fiatalkoromban nem Pink Floydot hallgattam, mint sok barátom, hanem Bach Brandenburgi versenyeit. Amikor általános iskolában egy tanárom megkért, hogy hozzuk be órára a számunkra legnagyobb értékkel bíró tárgyat, én másnap a Beszélgetések Beethovennel című kötettel jelentem meg
– mondta Baricco húsz-harminc érdeklődő előtt a sardzsai pódiumbeszélgetésen, hozzátéve: a klasszikus zenével való szoros kapcsolata megszakadt, miután abbahagyta a zongorázást. Számára is váratlan fordulat, hogy zenei szenvedélye kiújult az utóbbi években, állítása szerint ez csak annak köszönhető, hogy egy zenésszel kezdett járni. Korai esszékötetei viszont még tényleg az összhangzatok bűvöletében születtek, a zene és a modernitás kapcsolatát boncolgató könyvének címe – Hegel lelke és a wisconsini tehenek – pedig már ízelítőt ad a Bariccóra később is jellemző merész képzettársításokból, amelyekkel közös nevezőre hozza a filozofikus gondolatokat a hétköznapi jelenségekkel.
Ez a 90-es évek elején történt, akkoriban jelent meg első regénye, a Harag-várak is, amelyhez mai napig különleges viszony fűzi. Az indulásban ugyanis szerinte mindig van valami nyers, kontrollálhatatlan erő, amit a későbbi, érettebb művek már elkezdenek cizellálni. „Jó vagy rossz könyv a Harag-várak? Nem tudom. De azt igen, hogy mai napig a legelevenebb művem, egyszerűen szétveti az energia” – összegezte harminc év távlatából Baricco, aki esszéistaként amúgy irodalmi sikereit követően is aktív maradt, és a közéleti vitákból is alaposan kivette a részét.
Az ezredforduló táján például, amikor sokan féltek a globalizáció kockázataitól, Baricco azt hangsúlyozta, ne feledkezzünk meg az átalakulásban rejlő lehetőségekről. Hasonlóan érvelt legnagyobb hatású esszékötetében, a 2006-os Barbárokban is, amely a digitális forradalom első hullámaira reagált. Sajátos észjárással, a bor, a foci és a könyvpiac esettanulmányán keresztül próbálta lebontani azt az elcsépelt, értelmiségi sztereotípiát, miszerint a fiatalok elvesztették az eszüket, már nem is olvasnak, és nem hallgatnak igazi zenét, állandóan csak a telefonjukat nyomogatják, így a régi, értékes civilizáció hamarosan barbár hordák martaléka lesz.
Baricco túl akart lépni a pánikon, hogy előítéletek nélkül érthesse meg az új, kialakulóban lévő digitális civilizációt, ami szerinte nem jobb vagy rosszabb, mint a régi, csak más, de szerinte ez nem jelenti azt, hogy ne lenne benne szépség és költészet. Ehhez a témához aztán visszatért bő tíz év elteltével, az olaszul 2018-ban megjelent A játék lapjain már a Facebook és a Twitter világhódítását követően kutatja, honnan jön és merre halad a digitális forradalom.
Szeretem az ördög ügyvédjét játszani, és mindig megkérdőjelezni a közmegegyezéseket
– mondta Baricco a zömében arab közönség előtt. Ez persze nem is olyan meghökkentő kijelentés attól az embertől, aki harminc éve alapított íróiskoláját Holden Caulfieldről, a Zabhegyező (újabb fordításban: Rozsban a fogó) örök lázadó, iskolából kicsapott főhőséről nevezte el.
Egy önironikus sóhaj kíséretében azért Baricco is elismeri, hogy szabadgondolkodókkal nem mindig könnyű iskolát működtetni, de hát valamit valamiért. A mindennapi írás szerinte amúgy sem csak az íróknak hasznos, hanem bárki számára kiváló önismereti gyakorlat, hasonlóan a meditációhoz, a teaszertartáshoz vagy az íjászathoz.
De azért ne egy állandóan teával a kezében meditáló zenmesterként képzeljük el Bariccót. A zene, a filozófia és az írás mellett ugyanis hatalmas szenvedélye a foci is. „Imádom a focit, sokszor ezen keresztül magyarázom meg a világot. Akármerre járok, a fociról mindig lehet beszélgetni” – magyarázta, de hamar kiderült, hogy az intellektuális kapaszkodók mellett egészen zsigeri örömöket is lel benne. A dübörgő klímaberendezés miatt nyakába tekert, finom szövetsálát igazgatva bevallja: amint belép egy stadionba, teljesen elveszíti az önuralmát, így garantáltan nem ismernénk rá, ha egy lelátón találkoznánk vele.
Most is azért ment el a hangom, mert az utazás előtti napokban kilátogattam a csapatom, a Torino FC meccsére.
Már csak azért is jó mindezt hallani, mert Baricco egy éve bejelentette, hogy leukémiával diagnosztizálták, és 2022 elején átesett egy műtéten, valamint egy őssejt-transzplantáción is. Orvosi kezelése nem került szóba a sardzsai látogatás során, de arról az interjúnkban is beszélt, hogy a prioritásai átrendeződtek az utóbbi időben: ugyan most is dolgozik egy regényen, de a munka helyett leginkább arra koncentrál, hogy a lehető legjobb életet élje. Az mindenképp jó jel, hogy focimeccsekre jár kitombolni magát, és hogy ekkora, közel-keleti utakra vállalkozik egy-egy irodalmi fellépés miatt, ahol aztán a 24.hu-nak is interjút adhat. Alessandro Bariccót egy spanyol újságíróval, Francisco Carriónnal kettesben kérdezhettük az olasz pavilonban.
∗
Két legismertebb könyve talán a Novecento és a Selyem. Önnek is ezek a kedvencei?
A szerzőknek sokszor ellentmondásos viszonyuk van legünnepeltebb könyveikkel, mert nem mindig ezek a legfontosabbak a számára. A Selyem például egy olyan történet, amit a közönségnek írtam, és sokakra nagy hatást gyakorolt, de számomra nem bírt különös jelentőséggel. A karrierem szempontjából viszont meghatározó volt, hiszen ez volt az első könyvem, amit hatalmas példányszámban adtak el a világ számos részén. Így nyugodtan mondhatom, hogy ez a regény megváltoztatta az életemet.
Akkor melyik könyvéről szeretné leginkább, hogy emlékezzenek önre?
Talán a Novecentóról, az tényleg személyesen is fontos a számomra. De nagyon közel áll hozzám a digitális kultúráról írt két esszékötetem, a Barbárok és A játék is. Annak például örülnék, ha ezekről emlékeznének rám.
A játékban arról értekezik, hogy a digitális forradalom valójában nem oka, hanem következménye az ember szellemi átalakulásának. Az életünket egyre inkább átalakító digitális civilizáció ezek szerint nem más, mint a kiútkeresés a katasztrofális, 20. századi gondolkodásmódból, amely annyi szenvedéshez és katasztrófához vezetett. Az utóbbi években viszont egyre több jel mutat arra, hogy az internet és az új technológiák nem egy békés utópia felé vezetnek, hanem felerősítik a megosztottságot, a gyűlölködést és az erőszakot. A mából nézve is kitart az elmélete mellett? És ha igen, akkor kijelenthetjük, hogy kudarcot vallott az utópisztikus kísérlet?
Meggyőződésem, hogy még mindig az a helyzet, amit leírtam. Összességében a digitális forradalom nagyobb egyenlőséget hozott, és gyengítette a privilégiumokat. Kiszélesítette az információkhoz való hozzáférést, az emberek manapság aktívabban vehetnek részt a közügyek alakításában. Az internet hatalmas erőforrás, amely bosszantó kihívást jelenthet bármilyen túlterjeszkedő hatalom számára. Természetesen rengeteg probléma van, de a digitális társadalom ezzel együtt is nyitottabb és szabadabb, mint a korábbiak, és szerintem ez így marad a jövőben is. Ez a folyamat most némileg megtorpant, és visszacsúsztunk a 20. századi üzemmódba. A háborútól, a járványtól és a klímakatasztrófától való félelem bénítóan hatott az emberekre. Mint az állatok a vadonban, mi is összehúzzuk magunkat, és kivárunk. De öt éve nem ilyen volt a helyzet, és remélem, hogy nemsokára megint más lesz. Ez egy hullám, ami nemsokára elcsitul, és folytathatjuk az új világ építését.
Tehát továbbra is optimista a digitális fejlődés tekintetében?
Inkább realista vagyok, de pesszimista semmiképp. Nem tudom, miért vagyunk mindig olyan borúlátóak. Ha belegondolok, a fiam jobban él, mint a nagyapám. A nagyapámat tizenkilenc évesen kivezényelték a háborúba, miközben alig tudott pár dolgot azokról az emberekről, akiket meg kellett ölnie. Nem utazott és nem beszélt nyelveket, az önkifejezésre sem volt sok lehetősége, arra meg végképp nem, hogy tájékozódjon a világ történései felől, és a saját létezését összevesse másokéval. A fiamat már szerintem nehezebb lenne a frontra vezényelni, mert eleve teljesen más alapokkal indul. Jó lenne tehát tudomásul venni, hogy nem mindig minden rosszabb. Arra kérek mindenkit, hogy emlékezzünk a múltra, a borzalmakra és a katasztrófákra, amiket okoztunk a 20. században.
Gyakori kritika az is, hogy a közösségi hálók nem valódi közösségeket teremtenek, hanem frusztrált, figyelemzavaros, atomizált társadalomhoz vezetnek.
A tömegek individualizmusa teljesen új jelenség, amit A játékban próbáltam alaposan körbejárni. Korábban az individualizmus a gazdagok privilégiuma volt, mára viszont mindenkinek joga lett hozzá, legalábbis a nyugati országokban. De vajon milyen világ az, amelyben mindenki individualista lesz? Fogalmam sincs, de lenyűgöz a kérdés. Ez egy új helyzet, aminek természetesen része a nárcizmus és a felszínesség. De ne feledjük, hogy a magamutogatás is az önkifejezés egy módja, egyben jele annak is, hogy nyitottabbá válik a világ. Úgy gondolom, hogy innen érdemes néznünk a dolgokat. Általános mintává válik, ami eddig egy szűk elit kiváltsága volt. Szívből utálom a privilégiumokat, ezért örömmel harcolok ellenük egész életemben. A digitális átalakulás pedig szerintem alapvető lépéseket tett abba az irányba, hogy ezeket lebontsuk.
Ha már individualizmus: a regényeiben többször művészek a főhősök, akik rendre különcök és kívülállók, mint például a Mr. Gwyn egyik napról a másikra elnémuló írója vagy a Novecento egész életét hajón leélő zongoristája. Ön is outsidernek érzi magát?
Számomra adottság volt az outsiderség: kívülről érkeztem a kulturális elitbe, és sosem éreztem magam igazán a részének. Kívülállónak lenni amúgy remek kiindulás egy alkotó számára, mert egyből nem érzed magad átlagosnak. A hétköznapi életet persze nem feltétlenül teszi könnyebbé ez a helyzet.
Olasz szerzőként miért ad szinte mindig külföldi nevet a szereplőinek?
Nem a nemzetközi eladhatóság a cél. Már az első regényemben is meghatározhatatlan eredetű, kitalált nevek voltak, aztán ez így is maradt. Az okát nem tudom, de úgy érzem, képtelen lennék hétköznapi olasz nevekkel történetet alkotni. Belehalnék az unalomba, ha egy Gianniról vagy Marináról kellene írnom.
Ön szerint van társadalmi felelőssége az íróknak? És ha igen, miben áll ez?
Ha regényeket írsz, nincs ilyen felelősséged, mert csak történeteket mesélsz. Az esszéknél más a helyzet, hiszen ott arra törekszel, hogy értelmezd és elmagyarázd a világ összefüggéseit az embereknek. A Barbárok és A játék írásakor azt éreztem, elég bátornak kell lennem ahhoz, hogy a közmegegyezéseken túli igazságot, majd izgalmas és érthető formát adjak neki. A játékban például rengeteg bonyolult technológiai dolgot el kellett magyaráznom érthetően, ami embert próbáló munkának bizonyult. Mert nem elég, ha van egy briliáns gondolatod, el is kell tudnod magyarázni úgy, hogy anyád ugyanúgy megértse, mint a fiad.
Sikerült?
Anyám talán nem értett minden technikai részletet, de a lényegi mondanivalót igen.
Milyennek látja jelenleg Olaszország helyzetét a világban?
Kezdjük egy kicsit messzebbről: Európa egy öreg, veretes, kissé enervált kontinens, számos elevenebb, okosabb és érdekesebb hely van a világban manapság. Olaszország pedig apró szelete ennek a kontinensnek, ahol kétségtelenül nagy hagyománya van az élet élvezetének, és lehet is csodálatos életet élni. Problémák, kihívások vannak bőven, de ezek nem túl egyediek, alapvetően nem különböznek a többi nyugati országétól.
Giorgia Meloni őszi győzelme nem tölti el félelemmel?
Az új kormány nem az én ízlésem szerint való, de demokratikus választásokon nyertek. Miért félnék? Nem mondom, hogy nincs bennem némi aggodalom, de várjuk ki, hogyan kormányoznak. A baloldalnak manapság annyira nincs víziója, mondanivalója vagy ajánlata az emberek számára, hogy nem tudtak vonzó alternatívát felmutatni. Mára tulajdonképpen konzervatívabbá váltak, mint a jobboldal. Ha tehát a baloldalnak nincs ötlete, képzelőereje, álma és ajánlata, akkor nincs nagyon más lehetőség: meg kell nézni, mit csinál a jobboldal az országgal.
A történetmesélés ereje a politikában és az irodalomban egyaránt központi szerepet kap. Az ön új, egyelőre csak olaszul megjelent esszékötete is az elbeszélésről, az írásról szól. Ebben mire helyezi a hangsúlyt?
Ebben a könyvben azt próbálom elmagyarázni, hogy az írás aktusa hasonló fegyelmet és módszerességet igényel, mint a japán teaszertartás vagy az íjászat. Ezeket gyakorolni kell, és ezen aktusok révén valamifajta egyensúlyt találhatsz, akárcsak a tao révén. Az írásban az a speciális, hogy ott egy különösen érzékeny anyaggal dolgozunk: a saját életünkkel és másokéval. Vannak iskolák azok számára, akik profi íróvá akarnak válni, de szerintem ez a kevésbé lényeges része a dolognak. Sokkal fontosabb, hogy legyenek terek, ahol az emberek szabadon gyakorolhatják az önkifejezést, és egyensúlyba kerülhetnek magukkal, függetlenül attól, hogy végül írók lesznek-e vagy sem.
Az íjász egyre pontosabban céloz a gyakorlásnak köszönhetően. Az írás is könnyebbé is válik az évek haladtával, vagy elkerülhetetlen a küzdelem?
Ahogy mondtam, az írás, mint szakma egy külön kérdéskör. Nálam volt egyfajta elmozdulás ebben: a pályám kezdetén egyértelműen a közönségnek írtam, közös koreográfia volt ez az olvasóval, mint egy párbaj vagy még inkább tánc. Harminc év elteltével viszont úgy érzem, hogy egyre inkább magamnak írok, a megjelenésnek, a fogadtatásnak kisebb a jelentősége.
A könyveiből készült filmeket szereti?
Miért is ne? Egy film sosem lesz ugyanolyan, mint az alapmű. Egyes változtatások tetszenek benne, mások nem, de el kell fogadni, hogy ez már nem a te alkotásod, hanem valaki másé. Most is épp dolgoznak a Vértelenül című regényem adaptációján, az ilyesmit mindig örömmel figyelem.
Jelenleg min dolgozik?
Alapvetően magamon. Igyekszem a lehető legjobban élni, ez jelenti a fő prioritást. De azért időnként írok is. Lassan befejezek egy regényt, műfaját tekintve metafizikai westernnek nevezhetnénk. Három éve kezdtem bele, ennek ellenére nem lesz egy vaskos könyv, és talán egy kicsit nehezebben lesz befogadható az olvasók számára, mint a korábbi műveim. De ahogy mondtam, egyre inkább a magam számára írok, ez az új irány.
Érezte már a pályája során úgy, hogy fel kéne adni az írást?
Persze, legalább három-négy alkalommal.
Mi volt az ok, és végül miért folytatta mégis?
Azt éreztem, hogy elég volt. Amit akartam, elmondtam, itt a vége, game over. Ám bizonyos idő elteltével valami apróság mindig felkeltette az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy újra megjött a kedvem az íráshoz.
