A Marvel-moziverzum kiépítése a 2008-as Vasemberrel kezdődött meg, az azóta eltelt években pedig teljesen átalakította a hollywoodi filmipart, a rajongótábor növelése mellett gyanakvást és ellenérzéseket is kiváltva ezzel. Legutóbb Quentin Tarantino kritizálta a stúdió filmjeit és azok hatását, új könyve, a Cinema Speculation kapcsán adott interjúban. Az Oscar-díjas rendező szerint Hollywood „marvelizációja” miatt egyre kevesebb a hagyományos értelemben vett filmsztár.
Ott az a sok színész, akik ezekkel a karakterekkel lettek híresek. De ők nem filmsztárok. Amerika Kapitány a sztár, vagy Thor, […] a franchise karakterek azok, akik sztárrá válnak.
A Marvel-univerzumban Nick Furyt alakító, de Tarantinóval is sűrűn együtt dolgozó Samuel L. Jackson értetlenül áll a rendező kritikája előtt: „ezeknek a karaktereknek az eljátszásához színészekre van szükség, a sztárság pedig mindig is arról szólt, hogy megtöltsük azokat a székeket.” A színész szerint a híres karaktereket megformáló színészek igenis sztárok. „Nem látom, hol itt az ellentmondás. Chadwick Boseman a Fekete párduc. Ezzel nem lehet vitatkozni, és ő aztán filmsztár.”
De Tarantinónak tulajdonképpen az fáj igazán, hogy úgy tűnik, mostanában már csak Marvel-filmek készülnek, egyedül ezek izgatják a rajongókat és a stúdiókat, így ezek határozzák meg a jelenlegi mozis érát is, kiszorítva a többi alkotást. Utoljára 2019-ben volt téma a Marvel-filmek egyeduralma, amikor Martin Scorsese azt mondta, nem tekinti ezeket filmnek (angolul cinemának), és rögtön mellé állt Denis Villeneuve, Ken Loach és Francis Ford Coppola is.
A Marvel látványos előretörése tagadhatatlan: minden idők legsikeresebb filmjeinek listáján az első húsz film között jelenleg hat Marvel-film szerepel (a Bosszúállók: Végjáték az előkelő második helyet foglalja el a legyőzhetetlennek tűnő Avatar mögött). Összevetésképp, Tarantino és Scorsese ugyanezen a listán az első 200-ban sem kap helyet (cserébe az ő filmjeik költségvetése sem közelíti meg a rekordokat döntögető szuperhős-filmekét). 2021-ben – nagyrészt a hatalmas sikerrel futó Pókember: Nincs hazaútnak köszönhetően – az amerikai mozibevételek 30 százalékát Marvel-filmek tették ki, míg 2018-ban ez az arány még csak 18 százalék volt. Az MCU-nak (Marvel Cinematic Universe) hatalmas merch-, azaz ajándéktárgy-üzletága is van: a becslések szerint a tipikus pólókon, bögréken és műanyagfigurákon kívül az online játékok terén, homedecorban és élményparkokban is erős stúdió többet keres ezekkel, mint magukkal a filmekkel.
Na de miért utálják ennyire a szuperhősöket a hollywoodi legendák?
Scorsese egészen pontosan vidámparkokhoz hasonlította az MCU filmjeit – az egyszeri, felszínes izgalom élményére utalva –, legnagyobb hibáikként pedig azt rótta fel, hogy egy kaptafára készülnek, és hiányoznak belőlük az érzelmi, pszichológiai válságok, karakterfejlődések. Coppola nagyon hasonló kritikát fogalmazott meg. Szerinte a filmek feladata, hogy tanítsanak valamit: megvilágosodást, tudást, inspirációt nyújtsanak, ezek a szuperhős-filmek pedig egyszerűen képtelenek erre.
Gondoljunk csak a Star Wars, a Halálos iramban, a James Bond-filmek, vagy akár a Harry Potter-széria végeláthatatlan elő-, utó-, és kiegészítősztorijaira, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. A Marvel jókor és jól kezdte el 2008-ban kiépíteni saját univerzumát, és azóta is a brandépítés útján halad: Tarantinónak abban mindenképp igaza van, hogy itt nem a sztárok csábítják a nézőket a filmekhez, hanem a márka.
Ami a Marvel-filmekből Scorsese szerint hiányzik, az a rejtély: a valós érzelmi veszélyhelyzet. Szerinte semmi kockázatot nem vállal a stúdió, csupán addig készítik a piackutatásokat és folytatják a közönségteszteket, amíg meg nem találják a legtöbb ember által fogyasztható verziót. A Collider cikke szerint a hollywoodi öregek igazi konfliktusa tehát nem a Marvellel van, hanem azzal az átalakulóban lévő struktúrával, amelyben csak a kis, független, alacsonyköltségvetésű filmeknek és az órási pénzekből készülő blockbustereknek van helyük.
Ebben a kategóriában tehát csak a franchise-okba és a már jól bevált sémákba érdemes igazán fektetni. Így viszont még az olyan sikeres rendezők is nehéz helyzetbe kerülnek, mint Tarantino, vagy Scorsese – fiatalabb és kevésbé befutott pályatársaikról nem is beszélve –, akik valahol a skála közepén helyezkednek el a költségvetéseiket illetően. Scorsese legutóbbi játékfilmjével, Az Írrel ki is szorult a mozikból, mert éveken át egyetlen stúdió sem volt hajlandó vállalni a film 175 millió dollár körüli költségét, végül a presztízsre éhes Netflixen volt kénytelen bemutatni azt.
Bosszúállók és populisták
A Marvel és a szuperhőstörténetek, képregény-adaptációk térnyerése azonban egyesek szerint nagyobb veszélyeket is rejt a kultikus rendezők kiszorításánál. A Watchmen képregénysorozat írója, Alan Moore nem is olyan régen nyilatkozta azt, hogy felhagyott a képregényírással, mert ezt az eredetileg gyerekeknek szóló műfajt újabban félreértik, kifejezetten felnőttek fogyasztják, ami a társadalom visszafejlődéséhez vezethet. „Ez a fajta infantilizálódás – az egyszerűbb idők és egyszerűbb valóságok iránti igény – gyakran válhat a fasizmus előfutárává” – mondta.
Ahogy arra Moore is rávilágít, és korábbi cikkünkben mi is foglalkoztunk vele, talán nem véletlen, hogy amíg a mozik ezekkel a hőstörténetekkel telnek meg, addig a való életben egyre népszerűbbek a populista vezetők. Jó néhány hasonlóság figyelhető meg ezek között a narratívák és az olyan politikai vezetők között, mint például Donald Trump. Ahogy a The Boys írója, Erik Kripke fogalmaz:
Veszélyes egy egész generációt arra nevelni, hogy várja, hogy jöjjön valaki erős, és megmentse.
És a hőskultusszal nem áll meg a párhuzamok sora: a Marvel-hősök és Trump egyaránt nem hisznek a demokratikus intézményrendszerben, helyette a frappáns, látványos, gyors válaszokra és saját ítélőképességükre tesznek fel mindent. Az önbíráskodó hősök mellett a „népnek” nem sok szerep jut: passzívan várják, hogy megmentsék őket, lehetőleg valamiféle állandósult világégésben, hogy a hősökre örökké szükség legyen.
Bírnak majd a rajongók ennyi sokszínűséggel?
Én is szerettem a mozi aranykorát, de baromi fehér volt
– Tarantino kritikájára Simu Liu, a 2021-es Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája című film sztárja reagált így, hozzátéve, hogy ha a filmsztárság egyedüli kapuőrei Tarantino és Scorsese lennének, ő soha nem kapott volna lehetőséget, hogy egy több mint 400 millió dolláros film főszereplője legyen. Liu szerint nincs tökéletes filmstúdió, de büszke rá, hogy ő egy olyannal dolgozhat együtt, amelyik folyamatos erőfeszítéseket tesz a diverzitásért és sokszínűségért a mozivásznon (legyen szó nem-fehér karakterekről, női hősökről, vagy LGBTQ+ szereplőkről). Bár a kínai születésű színész jogosan dicséri a Marvel filmszakmában sajnos továbbra is egyedülálló törekvéseit, ahhoz azért tíz évre szüksége volt a stúdiónak, hogy színes bőrű karakter kapjon címszerepet, az első szóló női főszereplőre pedig még egy évet várni kellett.
Az MCU fázisokra osztja a filmjeit: egy-egy fázis filmjei szorosabban összekapcsolódnak, ugyanarra a karaktercsoportra koncentrálnak, filmeken átívelő sztorival operálnak. Az első fázis (2008-2012) a Bosszúállók karakterei körül forog, és gyakorlatilag csak fehér, heteró férfi hősöket vonultat fel (meg persze Scarlett Johansson Fekete Özvegyét, aki itt még nem sok szerephez jut, saját filmhez pedig csak jóval később).
Az igazi változást a harmadik és negyedik fázishoz tartozó, diverzitást zászlójukra tűző filmek hozták el:
- 2018-ban a Fekete Párduccal érkezett meg Chadwick Boseman szerepében az első, a történet szerint afrikai címszereplő, illetve az első afroamerikai rendező, Ryan Coogler is. Ez az első olyan MCU-film is, ami foglalkozik a rendszerszintű egyenlőtlenségekkel és rasszizmussal. Bár eleinte volt, aki a franchise ősrajongóinak eltávolodását jósolta, a film egyrészt kasszasiker lett, másrészt hét Oscar-jelölésével és három díjával beírta a Marvelt az Akadémia történelmébe is.
- Bár ugyanebben az évben megjelent A Hangya és a Darázs, amiben az egyik, címben is megjelenő főszerepet Evangeline Lilly játszotta, az első szóló női címszereplőre még a 2019-es a Marvel Kapitányig várni kellett. Ehhez a filmhez fűződik a franchise első női rendezője is: Anna Boden, aki Ryan Fleckkel közösen jegyzi a filmet.
- A szintén 2019-es Végjátékot se felejtsük el, melynek lezárásában Steve Rogers átadja az ikonikus pajzsot barátjának, Sam Wilsonnak, ráhagyva ezzel az Amerika Kapitány címet.
- A 2021-es Fekete özvegy volt az első Marvel-film, amit csak női rendező jegyez, és nem mellesleg a négy fő karakterből is három nő. Ez annak tekintetében elég nagy szó, hogy korábban épphogy átbukdácsoltak a Marvel-filmek a Bechdel-teszten (ehhez a filmes körökben használt méréshez három kritériumot kell teljesítenie egy filmnek: legyen legalább két, néven nevezett női karakter, ők legalább egyszer beszéljenek egymással, és ez az eszmecsere ne férfiak körül forogjon).
- A Shang-Chi maga is mérföldkő: Destin Daniel az első ázsiai-amerikai rendező, Liu pedig az első ázsiai-amerikai főszereplő.
- Az Örökkévalók, bár nem volt túl sikeres a mozikban, elhozta az univerzum első női ázsiai rendezőjét, Chloé Zhaót és első nyíltan homoszexuális karakterét, a Brian Tyree Henry által játszott Phastost is.
A (túl) woke-nak is nevezett irányvonalnak akadnak kritikusai is: van, aki szerint a Marvel újabban már túlságosan az identitáspolitikára és a feminizmusra koncentrál a történet és a karakterek fejlődése helyett. Az is visszatérő kritika, hogy a diverzitást hirdető stúdió igazából egyszerűen gazdasági megfontolásból szerepeltet különböző etnikumú és identitású karaktereket, mondván: így szeretnének újabb rétegeket megszólítani. Egy Marvel-bennfentes egészen konkrétan úgy fogalmaz, hogy mivel a hatalmas jelentőséggel bíró, de erős cenzúrával operáló kínai filmpiacról kiszorult a stúdió, ezért új módot kellett találniuk a célközönség bővítésére, és ennek eszköze lett a diverzitás. Ez pedig itt tulajdonképpen a reprezentációt jelenti: a stúdió stratégiája szerint mindenkit meg kell jeleníteni, hogy mindenki bekapcsolódjon a Marvel-univerzumba, miközben azzal számolnak, hogy a régi rajongók kitartanak majd mellettük.
Ez a nagy terjeszkedés rengeteg tartalmat is jelent. A negyedik fázisban egy év alatt nyolc sorozat és kilenc film jelent meg, ezekkel pedig már szinte lehetetlen lépést tartani.
A 80-as, 90-es években, ahogy megnövekedett a kiadó népszerűsége, elárasztották a piacot a különböző hősök történetei, majd azok kiegészítő sztorijai. A megoldás a Wired szerint a filmes érában is hasonló lehet: ki kell választani az ember kedvenc karaktereit, és az ő történeteikre koncentrálni.
A legújabb, az univerzumban épp a 30. helyet elfoglaló Marvel-film, a Fekete Párduc 2. nemrég jelent meg a mozikban, és remek példája a negyedik fázis progresszivitásának: nem pusztán a szereplők nagy része fekete, de a hősszerepeket kizárólag nőkre bízza.
