Képzeljük el egy pillanatra Donald Trumpot, Vlagyimir Putyint vagy épp Orbán Viktort, ahogy rikító színű, feszülős ruhában magasodik a város fölött, a messzeségbe fúrja szigorú röntgentekintetét, köpenyébe bele-belekap a szél. Megvan? Akkor most gyorsan felejtsük is el, hisz’ még ilyen zavarba ejtő képekkel sem kell kínoznunk magunkat, ha be akarjuk látni: Az persze fogós kérdés, hogy a szuperhősmánia puszta tünete, vagy esetleg részben okozója is a liberális demokrácia divatját megtépázó trendeknek. Egy dolog biztos: a mozivásznakon eluralkodó szélsőséges heroizmus kifejezetten káros állampolgári viselkedésmintákat nyújt százmilliók számára. A világ legnagyobb szórakoztatóipari gépezete tehát csodálatosan ágyaz meg az önjelölt kiskirályok autoriter szólamainak – még ha ez nem szerepel is a céljai között.
Erről is érdemes pár szót ejteni, mielőtt pezsgőt bontunk a Marvel filmes univerzumának jubileumán.
Ünneprontásra amúgy sincs esély, a következő hetek úgyis a Bossszúállók 3 sikereitől lesznek hangosak. Sorra dőlnek majd a bevételi és nézettségi rekordok, így koronázva meg a Marvel évtizedes diadalmenetét, amellyel eddig soha nem látott mértékben tarolta le a világ filmes piacát. És üzleti szempontból tényleg példátlan sikertörténet a Marvel univerzumépítése, amit hosszasan fognak még elemezgetni a szakértők, és a tömegfilm elmúlt tízéves története lábjegyzet lesz csak alatta. A diadalmas csatáknak azonban nemcsak győztesei, áldozatai is vannak.
A dolognak két oldala van. Az egyik a sokat emlegetett esztétikai úthenger, mely letarolja a kreativitást és az alkotói sokszínűséget. Mindig is voltak divatos irányzatok és műfajok, de talán soha sem készültek ennyire nagyüzemi módon egy kaptafára a hollywoodi látványfilmek, mint manapság. Árnyalatnyi és hangulati különbségek a Marvel-filmek között is akadnak bőven, hol a humor, hol a pátosz felé leng ki az inga. Mégis nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ugyanaz az algoritmus fut minden egyes forgatókönyv mögött, és csak a fináléban menetrendszerűen érkező CGI-csaták válnak évről-évre egyre gigantikusabbá és súlytalanabbá.
Minket azonban most nem az esztétikai kár, inkább a képregényfilmek egyeduralmának másik szuperképessége érdekel: a politikai infantilizálás. Mert bármilyen sötétnek, vívódónak és pszichologizálónak is adja ki magát egy szuperhősfilm, a műfaj génkészletébe eleve kódolva van a gyermeteg világnézet. Olykor felbukkanhat egy-két komplexebb morális dilemma, de egy biztos: Mélyen antidemokratikus zsánerről van tehát szó, mely elsorvasztja a közintézményekbe vetett bizalmat, hogy aztán önjelölt hősökre ruházza azt át. A szuperhős épp onnan ismerszik meg, mint a populista vezér, hogy a bonyolult kérdésekre mindig egyszerű, gyors és látványos válaszokat ígér.
Ezért is volt eredendően hamis az a vicces montázs, mely a 2016-os amerikai elnökválasztás másnapján került fel a YouTube-ra, és azt mutatta be, mennyire sokkolta Batmant, Vasembert, Amerika Kapitányt és a többieket Donald Trump győzelme. Hiszen, ha van a mai világpolitikában egyenes ági leszármazottja a szuperhősöknek, akkor az pontosan ő. Ebből soha nem is csinál titkot.
Naná, én vagyok Batman!
– vágta rá például gondolkodás nélkül, amikor egy kisfiú megkérdezte tőle, tényleg ő-e a köpenyes igazságosztó. Ennek nyilván nincs túl nagy jelentősége, hisz’ azt is simán beismerte volna, hogy ő Jézus Krisztus, a Dalai láma vagy Brad Pitt. Mégis rettentően találó ez a válasz, hiszen Trump tényleg olyan, mintha a képregények lapjairól csöppent volna az amerikai politika kellős közepébe. Nem véletlen, hogy ezt az összefüggést több elemzés is pedzegette az elnökválasztási hajrában.
Trump egész politikai vonzereje a szuperképességeibe vetett feltétlen hitre épült. Nem a korrupt és tesze-tosza intézmények, hanem ő egy személyben oldja meg az évtizedek óta húzódó problémákat. Személyesen sújt le a külső és belső ellenségekre. Míg fél kézzel felszámolja a nagyvárosi bűnözést, kisöpörve a gyilkosokat, tolvajokat és dílereket Gotham… akarom mondani, Chicago, Los Angeles és New York utcáiról, még arra is jut ereje, hogy közben Észak-Koreát és az Iszlám Államot megregulázza. Ha máshogy nem, hát egy-két látványos Twitter-ütközetben rak rendet, ami után nyüszítve szaladnak haza a véres kezű diktátorok és kemény terroristák. A szuperhősöknek persze szüksége van legyőzendő ellenségre, ezért jó, ha az apokalipszis folyamatosan a láthatáron lebeg. A leghatásosabb pedig az, ha az apokalipszis nemcsak egy elvont, rendszerszintű fenyegetés, hanem arcot és személyiséget is kap.
Trump nagy trükkje, hogy egy-két év alatt sikeresen Marvel-univerzummá alakította az amerikai politikát is, amelynek ő áll az abszolút középpontjában. Az már szinte mindegy, hogy a társadalom egyik fele számára a szuperhőst, a többiek számára pedig a főgonoszt alakítja. A lényeg, hogy minden kérdést oldjunk fel a személyes karizmában és tegyük átélhetővé akciódús párharcokban, nehogy unalmas részletekről, összefüggésekről, rendszerekről és bonyolult, csakis közösen megoldható problémákról legyen szó. Hogy a képlet kellően egyszerű, követhető és katartikus legyen, még akkor is, amikor kicsit megszaporodnak a szereplők valamelyik oldalon. Talán ilyenre is láttunk már példát a hazai közéletben.
Magyarországon persze kevésbé popkulturális, inkább konkrét történelmi előzményei vannak a politikai szuperhőskultusznak, de azért sosem árt egy kis ideológiai hátszél Hollywoodból. Hisz a Marvel-, vagy DC-hősöknek és az autoriter vezetőknek épp ugyanarra van szüksége ahhoz, hogy önmaguk létét igazolják: végtelen háborúra.
Ezért ássák alá a szuperhősök a demokráciát akkor is, amikor szép, megható monológokat mondanak annak védelmében. És ezért mindegy, hogy valaki faék egyszerűségű jófiú, mint Superman, dörzsölt, önironikus playboy, mint Tony Stark, vagy vívódó hős, mint Bruce Wayne. A műfaj logikája diktálja, hogy a szükségállapot válik alapbeállítássá. A jól működő intézményrendszer iránti igény helyébe az erőskezű vezető vágya, a jogbiztonság helyébe pedig az önbíráskodás lép a szuperhősfilmekben. Ezzel el is érkeztünk az egyik központi motívumhoz:
Lehet, hogy valaki arrogánsabban, míg más kicsit szerényebben csinálja, a lényeg végső soron mindig az, hogy az igazságosság nem a jogból, hanem a hős személyes ítélőképességéből fakad. Akárcsak Trumpnál, aki bármikor kioktat szövetségi bírókat, komplett rendvédelmi szerveket, ha épp szembe mennek magasabb rendű megérzéseivel. Pókember legalább még a nép egyszerű gyermeke, aki ismeri is azokat, akikért küzd. Sok esetben viszont unatkozó, küldetéstudatos milliárdosok veszik kezükbe a törvényt: ebből a szempontból Tony Stark, Bruce Wayne vagy Trump szép kis sormintát alkot.
Az már puszta szerencse, hogy hobbija nem a golf, hanem az emberiség megmentése. A Vasember 2-ben ugyan Stark megjelenik a kongresszus előtt, de csak azért, hogy jól az orruk alá dörgölje, milyen korruptak és alkalmatlanok, így neki egyszemélyben kell megvédenie a világbékét. Persze bebizonyosodik, hogy jogos a gyanakvása. Akárcsak Amerika Kapitányé, aki eredetileg a kormány szolgálatára esküdött fel, de azért kezd magánakcióba, mert az állam végleg megbízhatatlanná vált.
A korrupt hatalom kritikájával és a politikai paranoiával önmagában semmi probléma, de az univerzális szintre emelt önbíráskodás nem a legüdvözítőbb válasz az ilyen problémákra. Ha rosszul működik a rendszer, véletlenül se próbáljuk megreformálni, inkább reméljük, hogy eljön a hős, aki megoldja a problémát helyettünk.
A képregényfilmek persze maguk is pedzegetik ezt a problémát. Christopher Nolan sötét tónusú Batman-trilógiája például másról sem szólt, mint az önbíráskodás feletti morális vívódásról, és a Marvel-filmekben is egyre gyakrabban felvetődik a téma. Csak úgy röpködnek az ehhez hasonló kérdések:
Minek nevezne egy amerikai székhelyű, különleges egyénekből álló csoportot, amely nem tiszteli más országok határait, bárhol érvényesíti akaratát, ahol kedve tartja, és valójában nem érdekli, mit hagy maga után?
– kéri számon az amerikai külügyminiszter a Bosszúállókat az Amerika Kapitány – Polgárháborúban. Az ilyen felvetések azonban csak a felszínt kapargatják, jelezve, hogy az alkotók is érzik a dilemmát.
A műfajban kódolt heroizmus végül úgyis magával sodor mindent, a kényelmetlen kérdések sorra feloldódnak a grandiózus küzdelemben. (Talán a szuperhősök emberi nyomorát és pszichózisát feltáró Watchmen lett volna a nagy filmes lehetőség a műfaj dekonstruálására. Ironikus, hogy ezt épp annak a Zack Snydernek a kezébe adták, aki azóta a DC-univerzumot is megkaparintotta, és már a 300 óta az üres, szétstilizált, kissé fasisztoid beütésű látványorgiák nagymestere.)
Talán nem véletlen, hogy épp egy hatalmas trauma, a World Trade Center összeomlása után kezdték el újra ellepni a világ tudattalanját a szuperhősök. Az invázió azóta példátlan méreteket öltött, már nem franchise-ok, hanem komplett univerzumok szövődnek körénk.
Tulajdonképpen ezt is Oszáma bin Ládennek és persze a Nickelbacknek köszönhetjük. Chad Kroeger ugyanis már 2002-ben, az egész trendet berobbantó Pókember betétdalában összefoglalta a szuperhőskorszak központi üzenetét. Mivel vegytiszta költészetről van szó, műfordítással nem is próbálkoznánk, inkább hevenyészett prózaversben adnánk vissza a Hero lényeget: A szeretet már nem segít a gyilkossággal és vérontással teli világban, ó, csakis egy hős menthetne meg minket. Akire lehet, hogy hiába várunk.
Így persze sokkal szebben hangzik:
Ma már tudjuk, hogy nem vártunk hiába.
Ahol ugyanis felüti a fejét az igény a könnyű válaszokat ígérő hősökre, ott meg is érkeznek előbb-utóbb, hogy megszabadítsanak minket a világ nyomasztó komplexitásától. 2018-ra a mozivásznakat és a közéletet is ellepték. És hogy mi, egyszerű nézők és állampolgárok hol kapunk helyet ebben a grandiózus történetben? Ehhez elég bármelyik Marvel-filmbe belepillantani: ha nem a háttérben kétségbeesetten szaladgáló áldozatok, akkor passzivitásra ítélt túlélők, akik örök hálával tartoznak bátor megmentőiknek.
Egy biztos: nekünk nem osztottak lapot a világ jobbá tételében, csak abban bízhatunk, hogy a hősök mindig éberen vigyáznak ránk. Az átlagember nem alakítója, csak nyersanyaga a történelemnek.
Borítókép: Marvel Studios/Disney
