A német televíziózás történetének legnagyobb vállalkozása öt évvel ezelőtt túlzás nélkül berobbant a nemzetközi sorozatmezőnybe: a Volker Kutscher regényfolyama alapján készült sorozatot száznál is több országban mutatták be, komoly nemzetközi kultusza lett, és sokan várták világszerte az újabb évadokat. Az ünnepelt forgatókönyvíró, Tony Gilroy például épp nemrég beszélt arról, hogy az Andor című sorozathoz a Babilon Berlin jelentette számára a legfőbb inspirációt. A siker persze nem annyira meglepő, ha tudjuk, a sorozat mögött álló alkotó triót A lé meg a Lola című filmmel berobbanó Tom Tykwer és a többek között a Good bye, Lenin! forgatókönyvén dolgozó Achim von Borries, illetve Henk Handloegten alkotják. A Frankfurter Allgemeine Zeitung már egyenesen úgy fogalmaz, azért rosszak a német filmek manapság, mert az iparág legkreatívabbjai a Babilon Berlinnel vannak elfoglalva.
De ez legyen a német mozik baja, a Babilon Berlin viszont tényleg olyan, ami egy ilyen csúcsprodukciótól elvárható: lenyűgöző kivitelezésben elevenítik fel a weimari köztársaság időszakát, az egyre nyomasztóbb valóság elől a táncba és mulatozásba menekülő Berlint, és a háttérben folyó politikai játszmákat.
Már Kutscher regénye is mesterien szőtte össze a fikciót a valósággal, a sorozat pedig szintet lépett ebben is, így kapott fontos szerepet a sorozatban az 1929-es Blutmai, azaz a véres május elseje, vagy a versailles-i békeszerződést kijátszó, titkos, német-szovjet katonai együttműködés, míg a szereplők között is felbukkantak olyan valós alakok, mint a berlini rendőrfőnökök és a korszak fontos politikusai, Gustav Stresemanntól Franz von Papenig vagy az emberi jogi ügyvéd, Hans Litten. Másokat pedig létező személyekről mintáztak: így Alfred Nyssen figuráját a nagyiparos Fritz Thyssenről, míg a katonacsaládból származó kommunista kémnő, Malu Seegers ihletője a hasonló pályaíven mozgó Marie Luise von Hammerstein volt.
A főszereplők viszont már az író fantáziájának szülöttei, noha a sorozat alkotói rajtuk is alakítottak nem keveset. Gereon Rath felügyelő (Volker Bruch) nemcsak messzire nyúló ügyekben nyomoz, hanem a saját személyes démonjaival is meg kell küzdenie; illetve Charlotte Rittert (Liv Lisa Fries), a prostituáltból lett nyomozó, akit a saját rokonai akaratukon kívül is mintha vissza akarnák húzni a nyomorba, ahonnét kitörni szándékozik. Ők ketten valahogy mindig az események sűrűjébe kerülnek, ráadásul a kettejük közötti nyilvánvaló vonzalom is táplálja a történetet. Mindezzel együtt is azonban a legutóbbi, két és fél éve bemutatott harmadik évad inkább csalódásnak bizonyult: a fő rejtélynek szánt gyilkosságsorozat idegesítően bugyuta és ötlettelen volt, kevés bepillantást nyújtott a korabeli berlini mindennapokba. Mintha a sorozat kezdett volna túlnőni saját magán, és félő volt, hogy a monumentális díszletek egyre sematikusabb történeteket rejtenek majd.
Azonban az alkotók mintha olvasták volna a legutóbbi évadról szóló kritikánkat, mert ebben az új évadban szerencsére újra a régi fényében ragyog a Babilon Berlin: a legutóbb követhetetlenül túlbonyolított és kiagyalt cselekményvonalak helyett most bravúrosan megfér egymás mellett több, egyformán hangsúlyos és követhető történetszál is. És újra többet kapunk a korabeli Berlinből is, de ahogy megszokhattuk, a legváltozatosabb helyszínekre leshetünk be: ezúttal nyomortanyára ugyanúgy, mint egy zsidó családi ünnepségre vagy egy bokszmeccsre, sőt, egy Zeppelin léghajó belsejébe is. Továbbra is szól a zene: a Moka Efti mulatóban táncmaratont rendeznek, végigkíséri az évadot Max Raabe Ein Tag Wie Gold című, a sorozathoz írt swing slágere (melynek a modern hangszerelést is megbocsátjuk), ám odakint már minden egyre komorabb. Tömegek nyomorognak, sokan tönkrementek a tőzsdekrachban is, és míg a korábbi évadokban a porosz revansista-militarista junker elit volt a fő veszély a törékeny demokráciára, most már színre lépnek a nácik is.
1931 legelején járunk: az SA-legények már nyíltan terrorizálják a várost, ha ahhoz van kedvük, a rendőrség helyettük inkább a nincstelenekre vadászik, és önjelölt igazságosztókkal szövetkezik; egyre több jele van annak, hogy a befolyásos elitben is megvannak a nácik támogatói. Fontos szerepet játszik az évadban egy valóban megtörtént hatalomátvételi kísérlet, melynek során Walter Stennes, a berlini SA vezetője megpróbálja kiragadni a náci párt vezetését a Münchenből irányító Adolf Hitler kezéből (utóbbi nem lép színre, az előző évadban is látott Stennes viszont fontos szereplő, Hanno Koffler játssza), és ebben Rathnak is megvan a maga szerepe. Alfred Nyssen rakétaprogramon dolgozik, viszont a családot bajba sodorják a korábbi bűnei, míg az évad talán legjobb új figurája, a zsidó gengszter, Abe Goldstein (Mark Ivanir) azért tér vissza New Yorkból, hogy visszaszerezzen valamit, amely a családjától került Nyssenékhez.
Mindeközben a berlini bűnbandák között háború tör ki, kegyetlen leszámolásokkal súlyosbítva, Charlotte húgát pedig nagy erőkkel keresi a rendőrség, és akkor még nem is beszéltünk a kommunista kémek játszmájáról, melyben egymást sem kímélik. Ez így rengetegnek tűnik, ám a sorozat ügyesen megoldja, hogy ne vesszen el a néző, legfeljebb az okozhat nehézséget, ha nem emlékszünk mindenre az előző évadokból.
Ez a feszes, de a részletekre is kitérő történetvezetés teszi lehetővé, hogy messze ne csak Gereonról és Charlottéról szóljon a történet, noha ők maradnak természetesen a középpontban, míg Wendt ezredes (Benno Fürmann) mostanra a sorozat első számú antagonistája lesz, és ez remekül is áll neki. Meg kell viszont külön is említeni Lars Eidinger nevét, aki a bipoláris és fantaszta milliárdos, Nyssen szerepében valósággal brillírozik, és miután már egy másik remek idei sorozatban, az Irma Vepben is elhomályosította a többieket, érdemes megjegyezni a nevét – például elsőrangú Bond-gonosz lehetne belőle.
A sorozatnak még elnézzük azt is, hogy mindent óriásira nagyít: sőt, néha most is hollywoodi akciófilmes területre lépünk, például amikor Charlottéból váratlanul pisztolyhős lesz. De abban is biztosak lehetünk, hogy a Stennes-puccs azért nem ennyire brutálisan zajlott, ahogy a sorozatban ábrázolják, és az is valószínűtlen, hogy a berlini alvilág ennyire a chicagóit idézte volna, mint itt. Viszont ezt a Berlint már a 21. századi szemmel nézzük, az erőszakról meglehetősen más fogalmaink vannak, mint száz évvel ezelőtt lehetett, és érthető az alkotók grandiózus víziója is. Ez utóbbi megoldás persze annyira nem eredeti, ha mondjuk a Peaky Blindersre gondolunk, de a Babilon Berlin szerencsére jóval több egy teátrálisan eleresztett Thompson-géppisztolysorozatnál.
Amivel az említett brit sorozat fölé tud nőni a Babilon Berlin, az többek között a szürreális beütés, mely sokak szerint a korabeli expresszionista filmklasszikusokat idézi. Az az álomszerű zárójelenet például, melyben egy riasztó, torz arcú emberekből álló hadsereg gyülekezőjét látjuk, még később is hosszú ideig kísérti a nézőt. Nem kérdés, hogy a (remélhetőleg már előkészületben levő) következő évadban még sötétebb lesz a tónus, ahogy közeledünk a weimari köztársaság végéhez, de a sorozat nem valamiféle elkerülhetetlen, sorsszerű végként tekint a majdani náci hatalomátvételre, hanem bemutatja, miféle közeg tette lehetővé a későbbi fordulatot, sőt, azt is, milyen kísérletek voltak Hitlerék felemelkedésének megakadályozására, és hogy ezek miért mentek félre. Kilencven évvel később sem lesznek ezek a tanulságok kevésbé aktuálisak.
Babilon Berlin (Babylon Berlin), 4. évad, 12 rész, 2022, HBO Max. 24.hu: 8,5/10
