Kultúra sorozatkritika

Berlin még sosem volt ilyen romlott, és jól áll neki

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2017. 10. 28. 13:00

Minden idők legdrágább, nem angol nyelvű sorozataként harangozták be az ARD és a Sky közös, 40 millió eurós projektjét, a Volker Kutscher regénye alapján készült Babilon Berlint (a német címe Babylon Berlin). A 16 részes sorozat az 1920-as évek forrongó és dekadens Berlinjébe viszi a nézőket, egy szövevényes krimi segítségével – az, hogy nagyjából egyszerre a hasonló pályán mozgó Budapest Noirral, puszta véletlen, de legalább lesz összehasonlítási alap a filmhez.

A sorozat merész jeleneteket is tartalmazó előzetese már futott egy kört a hazai sajtóban, és ennek alapján tényleg lehettek is komoly várakozások a Babilon Berlinnel kapcsolatban. Hát még akkor, ha tudjuk, hogy a három rendező között ott van az a Tom Tykwer, aki A lé meg a Lolával lett nemzetközileg ismert, de már Netflix-sorozatban (Sense8) is foglalkoztatták, míg Achim von Borries és Henk Handloegten a Good Bye Lenin forgatókönyvén is dolgoztak.

A weimari köztársaság mulatóktól zsúfolt Berlinje nem véletlenül izgalmas téma: a nácik hatalomátvételéig Európa korabeli partiközpontjaként vonzotta a művészeket, bohémeket és egyéb gyanús alakokat a világ minden részéről, az éjszakai élet mellett pedig elkerülhetetlenül virágzott a prostitúció is. A lakosság jó része ugyanakkor csak hírből hallott a mulatókról, mivel valódi nyomorban élt, a város életéhez pedig hozzátartozott, hogy a kommunisták és a nácik időnként összeverték egymást az utcán vagy máshol.

Ezt a világot mutatja be a Babilon Berlin, melyben tényleg minden megvan, ami kell: valódi noir hangulat, bűnözés, szex, romlott mulatók, emigráns oroszok, szegénység és fényűzés kontrasztja, és az ugyanezt a korszakot bemutató, monumentális Berlin Alexanderplatz sorozattal ellentétben itt egy követhetőnek szánt cselekmény is van a középpontban. Szép lassan ki is derül, hogy a főszereplő, a Kölnből Berlinbe helyezett Gereon Rath nyomozó (Volker Bruch) egy pornóképekkel üzletelő banda után nyomoz, mely egy valós történelmi személyt, az akkor még kölni polgármester, a későbbi német kancellár Konrad Adenauert zsarolja.

Kapcsolódik ehhez egy trockista orosz emigránsokból álló, Sztálin-ellenes összeesküvés, illetve bepillanthatunk a nyomorgó berlini munkáscsaládok hétköznapjaiba is, leginkább az onnét kitörést kereső női főszereplőnek, Charlotte Ritternek (Liv Lisa Fries) köszönhetően. Mindehhez ritkán látható igényességű háttér társul: az alkotók például a babelsbergi stúdióban újra felépítették még a korabeli Berlin egy utcáját is, de minden egyes részlet azt sugallja, hogy a húszas évek Berlinjében járunk, a metróállomásoktól kezdve a lakóházakig, és még a statisztákkal sem spóroltak az alkotók.

Ez egyébként többnyire sikerül is: különösen a rendőrkapitányságon játszódó jelenetek tűnnek eltaláltnak, akárcsak a lakás- és kávéházi belsők, de a már említett Friese is hiteles vagány, korabeli szépségként, mint ahogy Rath detektívtársa, a nyers modorú, titkos utakon járó Wolter nyomozó (Peter Kurth) is telitalálat.

A gond a többi cselekményszállal van: a vonateltérítős orosz vonal főleg az elején zavaros és nehezen érthető, a szereplők nem karakteresek annyira, hogy meg tudjuk őket különböztetni, de ez legalább idővel tisztul valamelyest. És még ezeknél is látható az alkotók szándéka, hogy minél hitelesebben próbálják ábrázolni ezt a közeget.

Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy miért csapják agyon az egész korhűséget egy zenés, mulatóbeli jelenettel, mely egy Baz Luhrmann-filmbe illő, mai popkoncerteket idéző bulival éri el a csúcspontját? Arról nem is beszélve, hogy még az azt aláfestő zene sem születhetett volna meg az azóta eltelt sok évtized zenei fejlődésének ismerete nélkül. Igaz, én már a Moulin Rouge vagy A nagy Gatsby hasonló szellemű jeleneteit se szerettem nagyon, de ez itt végképp a közönség hülyének nézése: nyilván nem értenék a mai fiatalok ezt a szvinges-jazzes korabeli zenét, ezért mutassunk nekik egy olyan jelenetet, amiből bárkinek lejön, hogy itt bizony kőkemény bulizás zajlik.

És bizony ki is zökkenti a nézőt, aki addigra már egész belehelyezkedett abba, hogy ez tényleg az 1929-es Berlin, ehelyett szembesítik vele, hogy valójában csak jelmezbe öltöztetett színészeket néz. Szükséges ez vajon? (Ezzel ellentétben például a Bryan Ferry Orchestra szvingesített Roxy Music-slágerei kifejezetten jót tesznek a sorozatnak, ott nem zavaró, hogy fél évszázaddal későbbi dalok szólnak.)

Kicsit szájbarágós a szex folyamatos előtérbe tolása is: igen, értjük, hogy NAGYON dekadens világot kell bemutatni, de ez anélkül is működne, ha nem nyomnánk folyamatosan az arcunkba – különösen a második rész záró nagyjelenetében, ahogy Charlotte alámerül a hedonizmus poklába, ezt párhuzamosan, felváltva mutatják egy gyilkos leszámolás képeivel. Ez mondjuk a Casinóban forradalminak tűnt, itt csak szimpla hatásvadászat.

Mindezekért csak azért kár, mert egyébként ahogy halad előre, úgy lesz a sorozat egyre jobb – a cselekmény fokozatos kibomlásával szippant egyre inkább magába a Babilon Berlin. Ha kell, nyers és erőszakos, de ez sosem öncélú, miközben senki sem az, aminek elsőre látszik. Ráadásul az orosz szál is erőre kap, amint bekapcsolódnak a sztoriba a megbízható főgonosz szovjetek. És őket bizony itt is nagyon lehet utálni. De nem mintha a brutális és arrogáns német rendőrök szimpatikusabbak lennének.

Velük szemben a főszereplők sokkal összetettebb karakterek, pláne, ha még a hátterüket is megismerjük: Rath például poszttraumás stresszben szenved a háború óta, de ez nem magyarázat arra, hogy ahányszor előveszi a szolgálati revolverét, rögtön el is veszíti valahogy. A szintén kettős életet élő Charlotte kíméletlen naturalizmussal ábrázolt családja sokkal nyomasztóbb, mint bármi a sorozatban, de még a mások gyengeségeivel szemben amúgy nem éppen empatikus Wolter felesége is valami szörnyű titkot rejteget.

Négy rész után fogalmam sincs, hová fog kilyukadni a Babilon Berlin, és ez jó is így, mert egyelőre elkerüli a sematikus sorozatok csapdáit – már csak azokat a táncjeleneteket és a modern zenés koreográfiákat kellett volna valahogy kispórolni a forgatókönyvből, és akkor tényleg egy szavam sem lenne. Így is végre van egy nemzetközi szinten is ütőképes német sorozat a Deutschland 83 óta (Volt egyszer két Németország), és azért ez sem akármi.

A sorozat magyar felirattal és szinkronnal is elérhető az HBO Go-n, november 6-tól pedig az HBO is sugározza, 8/10.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

View of the Cerro Azul, in the Serrania La Lindosa -which had been declared Protected Archaeological Site of Colombia last May- in the Amazonian jungle department of Guaviare, Colombia, on July 2, 2018. 
Both the Serranias of Chiribiquete and La Lindosa had been closed to outsiders for many years during the armed conflict and are now opening up to scientific research.  / AFP PHOTO / Diana Sanchez

Egy lépésre vagyunk az összeomlástól

Kommentek

Pusztazámor, 2012. május 24.
A Pusztazámori Regionális Hulladékkezelő Központ lerakójának tetején ürít egy kukásautó. A Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Zrt. kukásautói szállítják a Budapesten keletkezett szemét egy részét a telepre.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.