Mióta csak Quint kapitány részegen elmesélte a USS Indianapolis pórul járt matrózainak történetét, az emberhúsra éhes vadállatok kikophatatlanok a moziból. Persze nem A cápával született meg az állatos szörnyfilmek alműfaja, de Steven Spielberg klasszikusa adott neki új lendületet. Korábban inkább az volt a jellemző a hollywoodi filmben, hogy az állatokból gammasugárzás vagy valami hasonló, emberi beavatkozás miatt óriási monstrumok lettek, amelyek aztán majszolni kezdték az embereket. Spielberg óta viszont az állat csak állat, és már emiatt veszélyes, összefüggésben azzal, hogy a nyolcvanas évektől erősebben tartani kezdtünk az általunk megbolygatott természet jogos haragjától.
Azóta eltelt közel fél évszázad, és a természet haragja jogosabb, mint bármikor. Természetesen emberi túlzásról, megszemélyesítésről van szó, a természet nem „haragszik”. Általában. Baltasar Kormákur új rendezésében, a Fenevadban viszont megismerünk egy jókora oroszlánt, amely igenis haragszik. Vadorzók gyilkolták le a falkáját, ő pedig bosszúra szomjazik, és rátámad bárkire, aki véletlenül a vadászterületére téved. Történetünkben ez egy széthullás küszöbén álló, gyászoló család: apa és két kamaszlánya.
A karrierjét a 101 Reykjavík kultstátuszba emelkedett nemzedéki közérzetfilmjével kezdő Kormákurt már hazájában érdekelni kezdték a természeti csapásoknak kiszolgáltatott, szorult helyzetbe került hősök. Tíz éve aztán áttette a székhelyét Hollywoodba, és azóta főleg efféle túlélőthrillereket rendez. Az egyikben hegymászók kerülnek hóförgetegbe (Everest), a másikban szép szerelmesek kénytelenek a nyílt tengeren átvészelni a hurrikánt (Sodródás).
Az izlandi rendező feltehetően listát vezet róla, hol keverhetné bajba főhőseit, így a hegyvidék és a víztömeg után következhetett a szavanna, méghozzá valahol Dél-Afrikában, ahova az innen elszármazó Nate felejteni érkezik a gyerekeivel felesége halála után. Nemcsak felejtenie és gyászolnia, hanem törlesztenie is kell: már egy évvel azelőtt különváltak a feleségével, hogy a nő megbetegedett volna, lányai pedig úgy érzik, apjuk, a mindig elfoglalt orvos magukra hagyta őket.
A Fenevad egyszerű, sallangmentes történet, és Kormákur szerencsére nem is érzi szükségét, hogy másfél óránál tovább húzza ember és oroszlán összecsapását. Felsejlik egy hajdani szerelmi háromszög emléke – Nate-ék a férfi régi barátjától kapnak szállást a meseszép afrikai vidéken, aki az elhunyt asszony kegyeiért is versengett –, de merengésre, múltidézésre nincs idő. Nate lányai is okosak, talpraesettek, és érthető módon lázadnának az apjuk ellen, ha annak lenne itt az ideje (a kérdésre, hogy megijedt-e, az egyik úgy felel: „Nem, én az érzelmek szélesebb skáláján mozgok”). A Fenevad viszont olyan film, amiben többet ér az elsősegélydoboz, mint egy jó pszichológus, és az apák esélyt kapnak rá, hogy bebizonyítsák, szükség van rájuk a családban.
Az éles és csattogó fogak okozta, közvetlen életveszély elhárítása meg az érzelmi válságok megoldása régóta összekapcsolódik a hasonló filmekben. Erről újabban A zátony és a 2019-es Préda hősnői tudnának a legtöbbet mesélni: előbbi emberevő cápával, utóbbi emberevő aligátorral mérte össze az erejét, miközben egyikük sem akart mást, mint bizonyítani az apjának.
Mellette a johannesburgi születésű és a District 9 óta csak egyre vonzóbban öregedő Sharlto Copley kapott jelentősebb szerepet, illetve a főhős lányait alakító Iyana Halley és Leah Jeffries. Mindegyiküknek akadt már nehezebb színészi feladata.
A felbőszült oroszlánt sajnos nem idomított oroszlánszínész játssza – manapság ennél kisebb állatszerephez is a számítógépes effektmestereket hívják, nem az idomárt. A Fenevadban azonban a digitális oroszlán sem néz ki rosszul, mint ahogy Kormákur csapata más frontokon is tisztességgel helytáll. A cápa stílusának eleganciáját, zsigeri hatását, úttörő jelentőségét nyilvánvalóan semmi értelme elvárni ettől a filmtől, de esti, családi filmezéshez kiváló választás. A legjobban azért az apák érzékenyülhetnek el tőle.
Fenevad (Beast), 2022, 93 perc. 24.hu: 6/10.
