1200 éve nem látott szárazság tombol Portugáliában.
Hatalmas kannibál szöcskék lepik el Amerika nyugati részét.
Soha nem látott gyorsasággal égnek az alaszkai erdők.
Szükségállapot jön az aszály miatt Olaszországban.
Húszmillió ember halt meg egy indiai hőhullámban.
Öt esemény közös otthonunkban, a Föld bolygón. Az ötből négy az elmúlt két hétben történt a valóságban (a mondatok a 24.hu vonatkozó cikkeinek címei), az utolsó viszont szerencsére fikció. Az indiai katasztrófa jelenetével indul Kim Stanley Robinson nagy érdeklődéssel kísért és éles vitákat kiváltott regénye, A Jövő Minisztériuma, de nem vagyok biztos benne, hogy e cikk olvasói közül mindenkinek egyértelmű volt, mi valóság és mi kitaláció a fenti felsorolásból.
Manapság, a példátlan információ- és fikcióbőség idején is akadnak olyan könyvek, amelyeknek legalább a híre rengeteg emberhez eljut. Elena Ferrante Nápolyi regényei vagy Sally Rooney Normális emberekje az elmúlt évek világsikerei közé tartoznak, és az angolul 2020-ban, magyarul idén tavasszal megjelent A Jövő Minisztériuma is jó úton van afelé, hogy ugyancsak beszédtémává, viszonyítási alappá váljon.
Már most sokkal többen olvassák, mint általában a friss science fiction műveket, amelyeknek meglehetősen behatárolt az olvasóközönségük. Robinson nyilvánvalóan azzal a céllal is írta a könyvét, hogy feszegesse a műfaji kereteket.
Ez pedig mégiscsak művészi cél, méghozzá a legnemesebb.
A pokol egy olyan hely, amit mi már láttunk
Az amerikai szerző napjaink talán legelismertebb sci-fi írója, de jó ideje nem éri be ennyivel. Utazgat a világban, klímavédelmi kongresszusokon és tudományos tanácskozásokon vesz részt, politikai reformokat és szemléletváltást sürget. A kétezres évek közepén írt először cli-fiket, vagyis olyan regényeket, amelyekben a klímaválság indítja be a konfliktust. Már azokban is rendszerszintű változtatásokra volt szükség a megoldáshoz – erre utal a Washingtonban játszódó trilógia eredeti címe is, a Science in the Capital ugyanis egyszerre jelenti, hogy „tudomány a fővárosban” és „tudomány a tőkében”.
A magyarul Globális felmelegedés-trilógiának nevezett sorozatnak csak az első része jelent meg itthon. Nagyobb sikert aratott a klímakatasztrófa utáni metropoliszban játszódó New York 2140 és a földi ökoszisztéma összeomlására több évszázados távolból visszapillantó 2312. Robinson ezekben a könyvekben is tudományos eredményekkel támasztja alá és teszi valószerűvé az elképzelt jövő történéseit (ezért tartoznak munkái a műfaj szigorúbban tudományos hard sci-fi kategóriájába), de a messzi jövőbe helyezett történetek miatt olvasóként kevésbé érezzük fenyegetőnek a bemutatott vészforgatókönyveket.
A Jövő Minisztériuma viszont a 2020-as évek közepén kezdődik.
A változások katalizátoraként a címbeli szervezet diplomáciai tárgyalásokkal, törvényjavaslatokkal, tudományos kutatásokkal és alkalmanként illegális akciókkal igyekszik képviselni a bolygó érdekeit.
Robinson úgy építi fel laikusok számára feltétlenül racionálisnak tűnő jövővízióját, hogy minden olvasó értse, milyen globális problémákkal nézünk szembe jelenleg, és mik a tétek. Ez azt jelenti, hogy könyve tele van didaktikus párbeszédekkel, amelyek összefoglalják a legégetőbb kérdéseket. Az indiai katasztrófa után például így dühöng egy politikus:
Tudom, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg szenet elégettünk, de a Nyugathoz képest az semmi. Mégis aláírtuk a megállapodást, hogy megtesszük, ami tőlünk telik. És mi meg is tettük. De senki más nem teljesíti a kötelezettségeit, senki nem fizet a fejlődő országoknak, és most itt van ez a hőhullám. Sőt, akár a jövő héten jöhet egy újabb! A körülményeink nem változnak!
Később a változtatni képtelen bürokratákról azt mondja valaki, „elküldöm őket a pokolba. Ami egy olyan hely, amit mi, Indiában, már láttunk.”
Máskor a szerző ennyire sem dramatizálja a tudományos ismeretterjesztést. Időről időre makroadatokat közöl, például arról, mennyi a világ éves össztermelése, ehhez képest mekkora vagyona van a tizenöt legnagyobb központi jegybanknak, vagy hogyan aránylik egymáshoz a világ tíz leggazdagabb és négymilliárd legszegényebb emberének vagyona (ugyanakkora). Olykor friss baloldali szociológiai, politikatudományi művekre hivatkozik, és természetesen idézi Fredric Jamesonnak a Mark Fisher Kapitalista realizmusában is emlegetett bonmot-ját, miszerint könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.
„A kurva bankárok fognak megmenteni minket”
Világos, hogy Robinson erőteljesen baloldali alapállásból bírálja a társadalmak jelenlegi tehetetlenségét a klímaválság ellen, és baloldali reformokat sürget. Felismeri, hogy a növekedés kényszere többé vált a kapitalizmus gazdasági szükségszerűségénél: az emberek egzisztenciális alapszükséglete lett. Amikor tehát valójában lassulásra, „nemnövekedésre” van szükség – legelsősorban a szén-dioxid kibocsátásában –, a Jövő Minisztériuma, vagyis a szerző ideológiai szócsöve ezt a „biztonság növekedéseként” igyekszik eladni a befolyásos bankároknak és politikusoknak. Ez részint csak játék a szavakkal, de Robinson éppen amellett érvel, hogy a kapitalizmus bizonyos alapstruktúráinak, önfenntartó mechanizmusainak megváltoztatása nyelvi kérdés is. Amiről máshogyan beszélünk, azt előbb-utóbb másnak látjuk.
Tudják, hogy a széndioxid-kibocsátást a pénz motiválja, így tehát meggyőzik a jegybankokat, hogy új pénznemet vezessenek be, amelyből azok kapnak, akik vállalják, hogy kitermelés helyett bent tartják a földben a szenet. A minisztérium gazdasági és ideológiai nyomásgyakorlással, alkalmanként pedig erőszakos eszközökkel – túszejtő akciók és terrorcselekmények hallgatólagos támogatásával – dolgozik azon, hogy egyszerűen ne érje meg fenntartani a jelenlegi termelési és fogyasztási rendszereket.
A tragikus környezeti hatások ugyanis megbénítják az egyéneket és a társadalmakat, de nem kényszerítik ki a változásokat. Ahhoz az is kell, hogy a jegybankelnököknek és a világ leggazdagabb befektetőinek személyesen megérje máshogy intézni a dolgokat. Egy ízben erről tűnődik Mary Murphy, a minisztérium vezetője:
A pénz értékét próbálják biztosítani, mondogatták maguknak; amihez ebben a pillanatban viszont arra volt szükség, hogy a világ megmeneküljön. Mosolyognia kellett, nem tudott uralkodni magán. A kurva bankárok fognak megmenteni minket.
A minisztérium ellentmondásos módszerei azonban működni látszanak: Robinson utópiájában a világ valóban a gyógyulás útjára lép. Kritikusai azért marasztalták el a szerzőt, mert a címbeli szervezet törvénybe ütköző, olykor emberéleteket követelő akcióit is a megoldás részeként mutatja be. Ez azonban nem tűnik igazán erős támadási felületnek, ha mindeközben szemet hunyunk a világ hírszerző szolgálatainak illegális akciói fölött. Teljesen realisztikusnak mondható, hogy egy ekkora befolyással és autonómiával bíró intézmény eszköztárába a terrorizmus is beletartozik.
Izgalmasabb az időjárás, mint a szereplők
Inkább egy másik kérdést érdemes feltenni Robinson regénybe bújtatott reformcsomagjával kapcsolatban. Jó irodalom-e, amit olvasunk? Milyen történetbe ágyazódik a tudományos ismeretterjesztés és utópista ötletbörze?
A három évtizedet átfogó történet két főhőse Mary Murphy, a Jövő Minisztériumának első embere és egy Frank nevű amerikai férfi, aki a környezetében egyedüliként éli túl az indiai hőhullámot. Ők ketten egészen más szinten igyekeznek alkalmazkodni a változó világhoz: Mary a nagypolitikában mozog, Frank önkéntes munkában segít menekülteknek, miközben súlyos depresszió gyötri. Egyikük sem kifejezetten izgalmas figura, és bár megtudunk a múltjukról ezt-azt, mi több, Frank kifejezetten tragikus alakká formálódik, mégis furcsán kontúrtalanok, homályosak maradnak. Ugyanez igaz a regény összes többi szereplőjére, noha Robinson sokak nézőpontját bemutatja a 106 rövid fejezetben. Emiatt is adódik, hogy a különböző perspektívákból megfogalmazott részek közül a legfrappánsabbakban nem is emberek, hanem természeti jelenségek „beszélnek”: a Nap, a szén, a Föld.
Nehéz is lenne klasszikus értelemben vett művészi szépséget elvárnunk egy regénytől, amelyben elsorolják, mely tizenegy szabállyal lehetne drasztikusan csökkenteni a széndioxid-kibocsátást hat gazdasági szektorban; melyik az az ötven (!) gleccser, ahol új módszerekkel akadályozzák az olvadást; és amelynek egyik fejezetében ábécésorrendben bemutatkoznak a világ országainak klímavédelmi szervezetei, az Argentína Shamballa Permakultúrás Projekttől a Zimbabwei Chikukwa Ökológiai Földhasználati Közösség Alapítványáig. Imponáló Robinson háttértudása és ötletgazdagsága a klímaválság elleni küzdelem tekintetében, irodalmi szempontból viszont nem átall a legsablonosabb vagy legszentimentálisabb megoldásokhoz nyúlni. Miközben az egyik szereplő haldoklik, Marynek Shakespeare sorai jutnak eszébe, a történet végén pedig egy kontinenseken átívelő léghajóutazáson méri fel a Föld állapotát.
Mary egy jelenetben szaunázókat figyel, amint „úgy gomolyogtak a testükről a párafelhők, mintha az emberek hatalmas rózsaszín petárdák lennének”. A természet mozgásban van és cselekszik, míg az ember passzív és kiszolgáltatott.
E szemléletformáló ambíció, az olvasó figyelmének, érzékenységének fokozatos áthangolása márpedig irodalmi eredmény, a legjelentősebb, amit Robinson elér ebben az unalmas karaktereket és banális helyzeteket is bőséggel felvonultató regényben. Csak az a kérdés, hogy megrendítő aktualitása és nagyszabású reformajánlata elegendő lesz-e ahhoz, hogy A Jövő Minisztériumára művészi hiányosságai ellenére is igazán nagy számban rátaláljanak az olvasók.
Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma. Fordította: Farkas Veronika. Agave Könyvek, 2022, 640 oldal, 5980 Ft.
