Kultúra

Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét

Olyan rendszerben élünk, ami nemcsak a politikai és a gazdasági berendezkedésünket határozza meg, hanem a gondolkodásunkat és a cselekvési lehetőségeinket is korlátozza. Alternatívái pedig nincsenek. Mark Fisher ezt úgy nevezi, kapitalista realizmus, és rengeteg filmes utaláson, meg Kurt Cobain és Soros György példáján keresztül magyarázza el, mit is jelent. A 2017-ben elhunyt kultúrakutató nagy hatású könyve most magyarul is megjelent.

Melyik az a film, ami a legpontosabban tükrözi a világunk és a közérzetünk aktuális állapotát? A Kapitalista realizmus szerzője, Mark Fisher nem egy naturalisztikus, kisrealista filmet választ, hanem Az ember gyermekét. Alfonso Cuarón tizennégy éve készült sci-fije egy olyan közeljövőben játszódik, amikor többé nem születnek gyerekek. Emiatt az embereken elhatalmasodik a letargia és a depresszió, kiújulnak a háborús konfliktusok, de közben valódi értelme sincs már a harcoknak, hiszen teljesen biztosnak látszik, hogy az emberi fajnak vége.

Fisher azt a mozzanatot emeli ki a filmből, amely nincs is benne a történet alapjául szolgáló regényben, nevezetesen, hogy hiába látunk disztópiát, a fennálló politikai rendszer nagyjából a sajátunk is lehetne. A világnak újszülöttek nélkül nemsokára vége lesz, de annak a politikai és gazdasági rendszernek, amely körbevesz minket, ebben az apokaliptikus helyzetben sincs alternatívája.

Ebből adódik Fisher könyvének szlogenje és ennek a cikknek a címe is. Az író szerint „ez a szlogen összegzi legszebben azt, amit kapitalista realizmus alatt értek: az általános benyomást, hogy a kapitalizmus nem csupán az egyetlen életképes politikai és gazdasági rendszer, de jelenleg még egy koherens alternatíva elképzelése is a lehetetlennel vetekszik”. A szlogent egyébként nem Fisher találta ki, hanem Fredric Jameson amerikai filozófus, a posztmodern egyik legfontosabb elméletírója. Csakhogy Fisher szerint Jameson állítása ma még inkább igaz, mint a nyolcvanas években, a posztmodern fogalmának pontos körülírása idején volt. Akkor ugyanis a kapitalizmusnak névleg voltak alternatívái, például létezett még, ha recsegve-ropogva és bukásra ítélve is, a szovjet típusú szocializmus társadalmi és politikai építménye.

Mikor Fisher a könyvét írta, a kétezres években, ennek a kísérletnek rég vége volt. Az egyetlen valóság, amit a sajátunknak ismerhetünk, a kapitalizmus valósága maradt. A kapitalista realizmus tehát több mint politikai és gazdasági berendezkedés.

Mindent átható atmoszféra, amely nem csupán a kulturális termelést, de többek közt a munkát és az oktatást is szabályozza, a gondolkodás és a cselekvés egyfajta láthatatlan korlátjaként.

A kérdés az, hogy mennyire mélyen határozza meg az életünket ez az atmoszféra, és milyen esélyeink vannak arra, hogy változtassunk rajta. Vagy legalább el tudjuk képzelni a változást.

Őt is fenyegette, amiről írt

Mark Fisher a 20. századi kulturális és társadalmi változások szimbolikus évében, 1968-ban született Közép-Angliában. Munkásosztálybeli családban nőtt fel, fiatalkorában alapvetően formálta őt a brit posztpunk zenei színtere és annak sajtója, a New Musical Express magazin kultúraszemlélete. Fisher a Warwicki Egyetemen szerzett doktorátust, de nem igazán érezte jól magát az egyetemi világban. Akadémiai folyóiratokban megjelenő tanulmányok helyett szívesebben írt könnyebben befogadható, több emberhez eljutó újságcikkeket és esszéket, ugyanakkor nem akart engedni abból az elméleti, filozófiai megközelítésből és fogalomhasználatból, amelyet a sajátjának érzett.

Mark Fisher. Fotó: Gemma Planell / MACBA

Az ilyen típusú cikkek intézményi kereteit eleinte nem találta, ezért is jött kapóra neki a blog médiuma. K-punk néven indított blogot, bekapcsolódott az elektronikus zenei kultúrába, és 2009, a Kapitalista realizmus első megjelenése után a fiatal baloldali brit értelmiség kisebbfajta sztárja lett. Tanítani kezdett, film- és zenekritikákat írt, underground könyvkiadót alapított. 2017-ben, 48 éves korában, mondhatni, hogy népszerűsége csúcsán öngyilkos lett. Könnyű lenne azt mondani, hogy maga sem talált személyes kiutat abból a nyomasztó és fojtogató világrendszerből, amelynek leírására életművében vállalkozott, de az egyéni sorsok ennél bonyolultabbak. Fisher élet- és betegségtörténetét nem ismerjük pontosan.

Írásai, így a Kapitalista realizmus is, halála után viszont még nagyobb súlyt, még komolyabb téteket kaptak. Nyilvánvalóvá vált, hogy Fisher nemcsak hűvösen filozofált a témájáról, hanem mély, személyes köze volt hozzá.

A kapitalista realizmus mindenütt-jelenvalóságát ő is fenyegetésként élte meg.

Nem azért élsz rosszul, mert gonosz a Fidesz
A nagyobb rendszerekkel van a baj, de meggyőzhet arról egy regény, hogy változtassunk az életünkön?

Kurt Cobain tragédiájától Soros Györgyig

Könyvében, amely Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás fordításában most magyarul is megjelent, nem Az ember gyermekei az egyetlen filmes példa. Fisher folyamatosan népszerű filmeken és más popkulturális műveken, jelenségeken keresztül világítja meg gondolatmenetét. A kapitalizmusnak azt a tulajdonságát, hogy mindazt, ami előtte létrejött, képes magába olvasztani és fogyaszthatóvá tenni, a British Museum gyűjteménye és a Predator földönkívüli vadászának űrhajója közötti párhuzammal teszi szemléletessé. A predátort sem érdekli, mi volt az eredeti jelentése, kulturális kontextusa mindannak, amit felcipel a hajójára, és magával visz a leigázott bolygóról. Ahogy az ő privát gyűjteményében, úgy a kapitalizmusban is „puszta artefaktum és hűvös irónia tárgya lesz mindaz, amiben a korábbi kultúrák még hinni tudtak”.

A kapitalista „egyenértékrendszer” lényege, hogy popkultúrát és magas művészetet egyformán árcímkével ellátható termékké alakít, ezzel megfosztja a művészetet annak eredeti misztikumától, megfoghatatlan varázserejétől. „Amint beteszi a lábát, a kapitalizmus alapjaiban deszakralizálja a kultúrát. Uralom, melyet immár semmilyen égi törvény nem szabályoz” – írja Fisher, utalva arra is, hogy miért eredendően vallásellenes is ez a rendszer.

Határai nincsenek rögzítve, így mindig az aktuális helyzetnek megfelelően tudja magát alakítani. Ennyiben olyan, mint A dolog John Carpenter azonos című filmjében: egy szörnyszerű, végtelenül képlékeny entitás, amely képes bármit elnyelni és megemészteni, amivel csak kapcsolatba kerül.

Az újabb filmes utalás megint csak nem véletlen, Fisher ugyanis igyekszik olyan példákat hozni, amiket mindenki megért, ezért illusztrálja a kapitalizmus kiváló alkalmazkodó készségét A dolog szörnyével. Az alkalmazkodáshoz hozzátartozik, és éppen ez vezetett a kapitalista realizmus megerősödéséhez, hogy a rendszer képes magába olvasztani önmaga kritikáját is. Beárazza az alternatív vagy underground kulturális mozgalmakat és törekvéseket, és könnyűszerrel kijelöli azok helyét – önmagában.

Fisher ezt egyfelől a Wall-E című animációs filmmel illusztrálja, amelyben a főgonosz tulajdonképpen egy nagyvállalat. A filmen legyőzik, de a valóságban ő győz, hiszen mi magunk is megnéztük a filmet, a világ legnagyobb szórakoztatóipari vállalata, a Disney termékét. Fisher szavaival a Wall-E „eljátssza nekünk saját antikapitalizmusunkat, csak hogy aztán büntetlenül folytathassuk a fogyasztást”.

Wall-E. Fotó: Collection Christophel © Walt Disney Pictures / Pixar Animation Studios / AFP

A rendszer teherbíró képességének másik példája Kurt Cobain karrierje. A Nirvana frontemberének tragédiája Fisher szerint az volt, hogy felismerte, a fősodor kérlelhetetlenül magába olvasztja az alternatív vagy underground zenét is, sőt éppen e stílusok által találja fel újra önmagát: az „alternatív rock” lesz az új mainstream, és ebben a folyamatban éppen a Nirvanáé az egyik főszerep. „Cobain pontosan tudta, hogy ő is csak egy eleme a spektákulumnak, hogy semmi sem néz ki olyan jól az MTV-n, mint lázadni az MTV ellen; tudta, hogy minden mozdulata előre megírt klisé, és hogy még ennek felismerése is az” – feltételezi Fisher. Megint csak kínálkozik a párhuzam, hogy saját későbbi halálát is hozzákapcsoljuk ehhez a gondolatmenetéhez.

A kulturális ellenállás formáin kívül Fisher a politikai ellenállás legismertebb, legtöbbek által követett formáiban sem látja a változtatáshoz szükséges erőt. A kapitalista rendszer visszásságai – például a javak elosztásának fokozódó egyenlőtlensége, a környezeti élővilág elpusztítása – ellen zajló tüntetéseket, civil megmozdulásokat a „kapitalista realizmus karneváli háttérzajának” nevezi. Azt állítja, hogy a globális elit ezeket az akciókat is képes kontrollálni, sőt megszervezni, mint a Bono és társai által összehozott, a „szegénység megszüntetését” célzó Live 8 koncert példája mutatja.

Az ilyen típusú, az antikapitalista törekvéseket vagy szólamokat a kapitalista realizmus szövetébe beépítő jelenségekhez Fisher érezhetően különleges ellenszenvvel viszonyul.

Nemcsak a magyar kormány propagandareklámjaiba, hanem Fisher könyvébe is jut sorosozás. Soros Györgyöt és Bill Gatest ugyanis a szerző „liberális kommunistáknak” nevezi, akik „a profit utáni telhetetlen hajszát ökológiai aggodalmakkal és szociális felelősségvállalással kombinálják”.

Azt sugallja, hogy az ő hozzáállásuk talán még veszélyesebb, mint a Gordon Gekko-féle tőzsdecápázás, mert az legalább őszinte. A Tőzsdecápákra egyébként nem hivatkozik a könyvben, talán azért, mert az a film még a kapitalizmus egy korábbi változatát mutatja be. Fisher diagnózisa szerint jelenleg inkább Soros és Gates képviselik a kapitalista realizmus fősodrát. Humanitárius érzékenységük – ami személy szerint akár őszinte meggyőződésből is fakadhat – nem a kapitalista értékrend felülírása, hanem a kapitalizmus történetének mostani fázisában maga a domináns ideológia.

A kapitalista realizmusban azért nyílik egyre nagyobb tér a kritikának, mert a rendszer tudja, hogy bajban van.

A tehetetlenség, ami beteggé tesz

Fisher szerint a kapitalista realizmust kialakító gazdasági rendszer a 2008-as válság nyomán került a legközelebb ahhoz, hogy szétessen. Ám akkor a bankrendszer összeomlásának lehetőségét a globális pénzügyi és politikai elit elképzelhetetlennek nyilvánította, amelynek elkerüléséért az államoknak semmi sem volt drága. A felhalmozást, növekedést, folyamatos fogyasztást sürgető ideológiai rendszer viszont ekkor valóban szétesett. A neoliberális gazdaságpolitika hitele semmivé foszlott, innentől kezdve Fisher megfogalmazásában „már nem az eleven lendület, hanem az élőhalott tehetetlenség határozza meg”.

Vagyis immár úgy kell kielégíteni a tőke „növekedési fétisét”, igényét a folyamatosan növekvő piacra, hogy ezt közben el is leplezzük. A kapitalista realizmus képes felvenni a szociáldemokrácia és az autoriter politikai berendezkedés alakját is. Puhább, szociáldemokrata változatában pedig éppen hogy nagyobb nyilvánosságot biztosít a fogyasztás kritikusainak: a környezet- és állatvédőknek, a kizsákmányolt munkások jogaiért síkra szálló civileknek, a láthatatlan munka elismertetéséért küzdő feministáknak. Velük Fisher nem példálózik, de a politikai korrektség utóbbi évekbeli, tehát a könyv megjelenése után bekövetkező átalakulása is illik a képbe. A kapitalista realizmus saját túlélése érdekében felhangosítja önmaga kritikáját – ne feledkezzünk meg róla, hogy ez a cikk is részben azért jelenik meg, hogy egy piaci vállalkozás üzleti sikeréhez hozzájáruljon.

Annak, hogy a kapitalista realizmus kritikája is belesimul a rendszerbe, és hogy emiatt ez a rendszer még inkább mozdíthatatlannak és erősebbnek tűnik, Fisher szerint nagyon komoly személyes következményei vannak. Az emberi pszichét ugyanis rendkívüli módon megterheli, hogy a változtatás lehetetlenségét érzékeljük.

Persze, az még inkább megterhelő pszichésen, ha háború dúl körülöttünk, és a szeretteinket elhurcolják. A kapitalista realizmus megóvja a nyugati (vagy földrajzi alapon inkább északi) világ lakóit ettől a traumától. Minket új típusú mentális betegségek fenyegetnek: a stressz és a depresszió, vagy a „depresszív hedonizmus”, amely Fisher szerint a képtelenség bármire, kivéve az élvezetekre törekvést. Ezt nagyrészt a fiatalok problémájaként azonosítja, mert szerinte ők azok, akik megfeneklettek „a fegyelmező intézmények szubjektumainak régi szerepe és a szolgáltatások fogyasztóinak új státusza között”.

A rendszer természete miatt kialakuló, Fisher által „mentálpestisnek” nevezett pszichés betegségegyüttes egyik eleme a figyelemhiányos hiperaktivitás is. Ez világunk aktuális állapotában általánossá vált, mert a fogyasztói kultúránkban folyamatosan a szórakozás új meg új formáit keressük, amelyekben nálunk marad az irányítás – ha már politikai szinten le kell mondanunk róla. Azzal, ha eltávolítjuk aktuális politikai vezetőinket a hatalomból, valójában nem érünk el tartós változást, olyan szilárd a rendszer megtartó ereje. A kapitalista realizmusnak nincs központi vezérlőterme vagy elnök-vezérigazgatója. Fisher inkább a call centerekhez hasonlítja, az olyan „tébolyító kafkai labirintusokhoz”, ahol az okok és okozatok hálózata misztikus és kifürkészhetetlen. A call centereket és a bürokratikus ügyintézés más fórumait mindenki utálja, miközben tudjuk, hogy valójában nincsen kit utálni: az ügyintéző, akire a haragunkat zúdíthatjuk, ugyancsak a rendszer áldozata.

Szemtől szemben (forrás: InterCom)

Ha pedig a rendszernek nincs központja, úgy szilárd viszonyítási pontjai sincsenek. Éppen ezáltal válik lehetővé, hogy életünk minden részére kiterjedjen. Fisher a „vég nélküli perhalasztás” gonosz, kafkai ötletéhez hasonlítja azt, ahogyan egyre többen élünk és dolgozunk: az életfogytig tartó tanulás és továbbképzés bűvöletében, az otthonról végezhető munka és a munkából végezhető otthoni teendők folyamatos összecsúsztatásával, vagy éppen olyan értelmetlen feladatokat elvégezve, mint amiket a könyvben is emlegetett Hivatali patkányok főhőse. Az egyén pszichológiai válasza erre Fisher szerint az, hogy egyre kevésbé tudunk kötődni a dolgokhoz. Olyanok leszünk, mint Neil McCauley, a nagypályás rabló a Szemtől szemben című gengszterfilmből: nincs semmink, amit öt perc alatt ne tudnánk magunk mögött hagyni, mert nem ismerjük többé a hosszú távú elköteleződés fogalmát és azokat az intézményeket, amelyek ezt lehetővé tennék.

A kapitalizmus szürke függönye

Markáns, provokatív állítások ezek, és Fisher nem is ragozza őket túl sokáig. Könyve mindössze 120 oldal, vagyis sokkal inkább tekinthető kiáltványnak, mint kimerítően részletes filozófiai tanulmánynak. Ez egyrészt Fisher kultúraszemléletéből adódik, mert minél több olvasónak szeretné biztosítani a hozzáférést saját gondolatmenetéhez. Másrészt kapcsolódik ahhoz is, amit figyelemzavaros korunkról állít: rövid, velős, vitára ingerlő könyvével jobban meg tudja fogni az embereket, mint egy kiegyensúlyozottabb írással, ami talán pontosabb lenne és kevésbé elnagyolt. Napjaink sztárfilozófusai egyébként többnyire ilyen kiáltványszerű könyveket írnak, mint a kiégés társadalmáról értekező Byung-Chul Han, vagy a történetírást meglehetős nagyvonalúsággal kezelő Yuah Noval Harari.

Nincs szükség elnyomásra, önként és dalolva zsákmányoljuk ki magunkat
A megfélemlítés a múlté, a 21. században már a szabadság és a végtelen lehetőségek zászlaja alatt hajszoljuk magunkat depresszióba és totális kiégésbe.

Fisher időnként megalapozatlannak tűnő következtetéseket von le felületesen vázolt jelenségekből. Néhány filmes példát csak úgy odavet, és ha történetesen jól ismerjük az adott filmet, helyenként akár úgy is érezhetjük, hogy a példa valójában nem is annyira frappáns. A Kapitalista realizmus hömpölygő világmagyarázat és prédikáció, amihez érdemes óvatosan és kritikával közelíteni – ezt Fisher sem ellenezné. Ugyanakkor a szerzőnek rengeteg jó ötlete van, és mindig fel tud villantani egy olyan összefüggést, ami miatt fel sem merül, hogy nem érdemes őt komolyan venni. Elméleti utalásai valamelyest csillapítják azt az indulatos stílust, amelyre talán azért volt szüksége, hogy ne letargikus, szomorú tónusban írjon. Merthogy egyébiránt nincs ok az örömre.

Érthető módon Fisher sem tud kiutat mutatni a kapitalista realizmus fogságából. Egyedül annyi biztatót tud mondani, hogy a rendszert éppen saját mindenütt-jelenvalósága teszi sérülékennyé, mert így, akárhol érje támadás, az mindig az egészet fenyegeti.

„Még a politikai és gazdasági alternatívák felcsillanása is aránytalanul nagy horderővel bírhat” – írja Fisher. Ezeknek az alternatíváknak a megjelenéséhez legelőször is arra van szükség, hogy pontosan felmérjük, mi is az, amit meg kellene változtatni. A könyv utolsó mondata így végül is a reményé, hogy „a legkisebb esemény is képes lehet átszakítani a kapitalista realizmus szürke függönyét, amely most elfedi előlünk a lehetőséghorizontokat; átfordítani a totális tehetetlenséget egy olyan helyzetté, ahol egyszer csak ismét bármi elképzelhető”.

Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Napvilág Kiadó, 2020.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.