A legtöbb embernek sosem volt könnyű új életet kezdeni egy teljesen másik országban és kultúrában, mint ahogy most sem az, pedig a döntés ma már nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy a kivándorló örökre elvágja az összes kötelékét a szülőhazájával. A téma sajnos örökzöld, most is épp elég olyan embert láthatunk, aki egy szál bőrönddel hagyta maga mögött a házát, ahová, meglehet, már sosem tér vissza. Nem véletlenül gondolta úgy a norvég filmrendező, Erik Poppe sem, hogy újra érdemes hozzányúlni a svéd író, Vilhelm Moberg Kivándorlók című regényciklusához, dacára annak, hogy korábban készült már belőle egy sikeres filmadaptáció:
Ezek a történetek a mai világunkról szólnak. A kellős közepén vagyunk annak, amit egyesek migrációs válságnak neveznek, illetve egy óriási, polarizált vitának, amely egész Európában zajlik, nem utolsósorban Svédországban és Norvégiában – vagy a bevándorlás mellett vagy ellene vagy
– nyilatkozta tavaly év végén, a film svédországi bemutatója előtt Poppe, és akkor még híre-hamva sem volt az Európát elárasztó, több millió ukrán menekültnek.
Bár Svédország már régóta népszerű célpont a kivándorlók számára, korábban a svédek is alaposan kivették a részüket a modern kori népvándorlásból: az 1840-es évektől az 1920-as évekig terjedő időszakban csaknem másfél millió svéd vándorolt ki Amerikába. Túlnyomó részük a jobb megélhetés reményében hagyta maga mögött a mainál összehasonlíthatatlanul szegényebb országot, és az első hullámban elsősorban földművesek keltek útra tömegesen. Ebben az időszakban, az 1840-es, 1850-es évek fordulóján indul Moberg regényfolyama is, melynek főhőse, a Nilsson család abban a dél-svédországi Småland tartományban próbál megélni, amelynek talaja hírhedten alkalmatlan volt a földművelésre, és ahonnan a legnagyobb számban mentek külföldre a nyomorgó svéd parasztcsaládok. Nilssonék is úgy döntenek, új életet kezdenek Minnesotában, amelyről rendkívül bátorító híreket kapnak az elsőként szerencsét próbáló honfitársaiktól.
Az ő életüket követi végig Moberg 1949 és 1959 között íródott négy könyve, melyek a svéd irodalom klasszikusainak számítanak, és nem véletlenül rendezett belőlük egy két részes filmet Jan Troell. A Kivándorlók (1971) és az Új haza (1972) nemzetközi siker lett, több Oscar-jelöléssel, a főszerepben Max von Sydow-val és Liv Ullmann-nal, azóta azonban eltelt ötven év, és Poppe úgy érezte, ideje modernebb megközelítésben is elmesélni a sztorit.
Így aztán kevéssé összevethető a mostani Kivándorlók Troell filmeposzával, vagy éppen az ABBA két férfi tagja, Björn Ulvaeus és Benny Andersson által a regényből írt Kristina från Duvemåla című musicallel, mely szintén nagy sikerrel futott a svéd színházakban, sőt, angol nyelvű verziója is készült. Poppe (akit leginkább a Breivik-tömeggyilkosságról készült Utoya, július 22. című filmjéről ismerhet a magyar közönség) norvég létére bele mert vágni a svédek nemzeti kincsének számító könyvek megfilmesítésébe. A film elkészülését hátráltatta a Covid-járvány (az eredetileg kiszemelt Csehország helyett Romániában és otthon, Svédországban forgattak), illetve ugyancsak a pandémia miatt lemondta a részvételét Liv Ullmann is, aki ezúttal már nem Kristinát, hanem az anyját játszotta volna. Így sem volt rossz a szereposztás, bár nem feltétlenül a két főszereplő (Gustaf Skarsgård és Lisa Carlehed) miatt, hanem mert játszik a filmben A híd sorozattal világhírűvé vált Sofia Helin is, illetve élete első filmszerepét alakítja az excentrikus popénekesnő, Tove Lo, aki az egykori prostituált Ulrikét játssza.
Mindezek ellenére a Kivándorlókat nézve néha simán lehet olyan érzésünk, hogy egy évtizedekkel ezelőtti, nagyívű, de kicsit anakronisztikus filmet nézünk: helyenként kifejezetten dagályos és régimódi, érzelgős filmzenével és szájbarágós fordulatokkal, kidolgozatlan karakterekkel és ügyetlen párbeszédekkel, nem egyszer a giccshatáron is átmerészkedünk. Van azonban két fontos különbség egy random kilencvenes évekbeli kosztümös dráma és a Kivándorlók között: az egyik az operatőri munka, többször is megjelenő szürreális tudatfolyam-montázsokkal, melyek Kristina tudatalattiját vetítik ki elénk, illetve az olyan jelenetek, mint Nilssonék megérkezése a New York-i kikötő forgatagába, ahol a főszereplőkhöz tapadó kézikamerás felvételek a Saul fia oly sokszor emlegetett nyitójelenetét is megidézik.
A másik pedig a hangvétel: azzal, hogy nők kerülnek a középpontba (Kristina mellett elsősorban Ulrike), korábban tabunak számító témák is elhangzanak vagy akár képre is kerülnek. Sőt, kicsit mintha előre is szaladna a forgatókönyv, legalábbis nehéz elképzelni, hogy a mélyen vallásos közegből kikerülő, írástudatlan svéd nők ilyen felszabadultan beszélgettek volna a női szexualitásról, ahogy azt a szereplők egyszer teszik. Kristina azonban nem feltétlenül jár jól azzal, hogy ilyen modern felfogású női hőst csinált belőle a rendező, mert inkább csak az eredetiből átrajzolt karaktere következetlenségei ütköznek ki, gyakran egyik végletből a másikba esik, és még csak nem is feltétlenül tudunk azonosulni vele. A férje pedig főszereplőből kissé periférikus, magának való alak lesz, aki az idő nagyobb részében nincs is jelen.
A Kivándorlók gyakran tűnhet vontatottnak, és a cselekménnyel kapcsolatban is lehet olyan érzésünk, mintha a forgatókönyvírók csak kimazsoláztak volna néhány részt a hosszú regényfolyamból, ahol ezeknek a jeleneteknek megvolt a maguk szerepe, a filmben ezek viszont nem mindig állnak össze. Poppe adaptációjának értéke tehát kisebbrészt a merészségében rejlik, de inkább a korábbi feldolgozásokat vagy a regényt nem ismerő nézőknek ajánlható elsősorban. A történet, amit elbeszél, így is érdekes és még újszerűen is hathat, a színészek jók, az operatőri munkát már említettük, tehát sok erénye is van az új Kivándorlóknak, de borítékolható az is, hogy megközelítőleg sem fut majd be akkora karriert, mint a Troell-féle adaptáció tette.
Kivándorlók (Utvandrarna), 2021, 2 óra 28 perc. 24.hu: 6/10
