Kultúra filmkritika

A film, ami a Breivik-mészárlás közepébe lök mindnyájunkat

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 09. 22. 20:19

69 halálos áldozat, 110 sérült és 300 száz súlyos lelki traumát szenvedő fiatal.

Egyetlen szalagcímbe sűrítve ez az Utoya szigeti mészárlás mérlege, amit 2011. július 22-én hajtott végre a magányos ámokfutó, Anders Breivik, aki azóta is börtönbüntetését tölti Norvégiában. Ő robbantotta azt a bombát is, ami pár órával korábban nyolc embert megölt és több mint 200-at megsebesített az oslói kormányépületek környékén.

A számok önmagukban is sokkolóak, de van egy olyan tulajdonságuk, hogy az absztrakció megnyugtató birodalma felé tolják az eseményeket. Mert bármilyen szörnyűen hangzanak is, a puszta adatok felsorolása képtelen visszaadni azt a borzalmat, amit a gyanútlan fiatalok átélhettek a norvég Munkáspárt ifjúsági táborában, miután eldördültek az első lövések. Erik Poppe filmjének, az Utoya, július 22.-nek egyetlen, tulajdonképpen nagyon egyszerű célja van: a szigeten történteket kiszabadítani a számok és szalagcímek elvont, épp ezért racionálisan kontrollálható rezervátumából, és bárki számára átélhető zsigeri élménnyé tenni, ami egy pillanat alatt torkon ragadja, majd másfél órán keresztül nem ereszti a nézőt. Sőt, még utána sem nagyon.

Persze azzal a rendező is láthatóan tisztában van, hogy ez szinte lehetetlen vállalkozás, ahogy rögtön be is vallja az elején.

Úgysem értheted meg

– mondja rezignáltan Kaja, a film főszereplője, miközben átható tekintettel a kamerába, ezzel együtt pedig a mi szemünkbe néz. Pár pillanat múlva megtörik a varázs, mert kiderül, hogy a lány csak az anyukájával beszél telefonon, de attól még nyilvánvaló: ez a mondat mindnyájunknak szólt, akik épp azért ülünk itt a félhomályban, hogy megkíséreljük felfogni a felfoghatatlant. A film az önként vállalt kudarc ellenére mindent elkövet, hogy belökjön a rettenet közepébe, és elképesztően jó munkát végez ezen a téren. Fő eszköze, hogy radikálisan belekényszeríti a nézőt az áldozatok szemszögébe. A dokumentarizmus eddig is hatékonyan működött a terrorakciók filmes feldolgozásában, különösen Paul Greengrass vált ennek nagymesterévé, aki nemcsak a Bourne-trilógiát tolta el a naturalizmus irányába, de a Véres vasárnapban, A United 93-asban és a Phillips kapitányban is a hevesen rángatott kézikamerás felvételeket alkalmazta a maximális hatás érdekében. Ezért nem is annyira meglepő, hogy Poppéval párhuzamosan ő is filmet forgatott a Breivik-mészárlásról, ami Nemes Jeles László Napszálltájával versenyzett Velencében, és a a Netflix mutatja be hamarosan.

A norvég verzió azonban továbbmegy a puszta dokumetarizmusnál. Az oslói robbantásról szóló rövid felvezetés után egyetlen, másfél órás snittben követhetjük végig a fejvesztett menekülést. A rendező elmondta, hogy az amatőr színészekkel dolgozó stáb három hónapon át gyakorolta a bonyolult, gyilkos koreográfiát, hogy aztán az öt napos forgatás alatt legalább egyszer sikerüljön tökéletesen a monumentális felvétel. És ez nem öncélú formai bravúr, hiszen ez a megoldás nagy mértékben erősíti az azonosulást. Például segít megtapasztalni az idő szélsőséges relativitását:

hogy milyen végeérhetetlennek tud tűnni 72 perc, ha egy hidegvérű gyilkos vadászik ránk, amíg mi védtelenül rohangálunk fel-alá egy apró szigeten, ahol nemhogy kiutat, de még búvóhelyet sem nagyon találni.

Pontosan ennyi idő telt el ugyanis a támadás kezdete és a rendőrök megérkezése között, ami miatt a későbbi vizsgálatok során el is marasztalták a felkészületlen hatóságokat, kimondva, hogy sok életet menthettek volna meg, ha gyorsabban reagálnak. Poppe azonban nem ítéletet hirdet, és még csak nem is a nagy tanulságok levonása érdekli igazán (az előzetes alapján ezt a feladatot inkább Greengrass filmje vállalja magára). Az előzmények és következmények helyett minden idegszálával a 72 pokoli hosszú percre koncentrál, visszaadva az egész gyomorforgató, elmebajos kaotikusságát.

Fotó: Vertigo Média

A Saul fia mintájára itt is egyetlen szereplőre, a már említett Kajára tapad a kamera, aki a menekülés mellett elveszett húgát is próbálja megkeresni az első lövések eldördülése után. Közben hosszabb-rövidebb időre különböző csoportokhoz csapódik, akik ha épp nem fejvesztve rohangálnak, kétségbeesetten telefonálgatnak vagy sokkos állapotban sírnak, akkor néhány korhadt fatörzs mögött bujkálva próbálják megérteni, hogy mi az isten történik velük. Mi persze tudjuk, olvastuk a híreket, most mégis ott találjuk magunkat a totális zűrzavarban és bizonytalanságban. Akárcsak az áldozatoknak, fogalmunk sincs, merre járhat a merénylő, hol jár a segítség, merre rohannak a többiek, vagy mi történik a következő pillanatban.

Még azt sem hallatszik pontosan, milyen irányból jönnek a lövések, és hány támadó van egyáltalán. A dermesztő higgadtsággal mászkáló Breiviket mindössze egy-két pillanatra látjuk, akkor is csak messziről, villanásszerűen, arctalanul, majd rohanunk tovább a többiekkel. Vágás, zenei aláfestés sincs, a film alapritmusát így a dörrenések, a zihálások, nyögések és a hirtelen beálló, feszült csöndek adják. A csönd lélektana márpedig kegyetlenebb, mint a lövések zajáé. A szereplők ugyanis ilyenkor egymást és önmagukat nyugtatva próbálnak vidám témákról beszélgetni. Pár perc után már nevetgélnek is, mutatva, hogy az emberi psziché mennyire nem tud mit kezdeni a rátörő terror elemi ésszerűtlenségével.

Ami történik, annyira szürreális, hogy néhány pillanatnyi nyugalom is elég, hogy máris halványuló rémálomnak tűnjön az egész, és észrevétlenül elkezdjen visszakúszni a hamis biztonságérzet.

Amit aztán kíméletlenül szertefoszlat a következő dörrenés, újra elszabadítva a zihálást és a káoszt. Ez a káosz persze hihetetlen precizitással van megtervezve a filmben, ahol minden egyes kamerarándítás dramaturgiai funkcióval bír, az amatőr szereplők pedig a rendkívüli színészi kihívások ellenére is hitelesek maradnak, pillanatok alatt járva be az érzelmi skála ellentétes szélsőségeit. A nyugodt heroizmus és a hirtelen összeomlás pillanatai ugyanis egészen váratlanul csapnak át egymásba, azt a nehezen feldogozható tényt is vastagon aláhúzva, hogy mennyire véletlenszerű, kiből lesz túlélő és kiből áldozat.

A precízen tervezett káosz végeredménye egy megrázó és iszonyatosan megterhelő film. Audiovizuális gyomros, ami emlékeztetni akarja a norvég társadalmat és a világot, mi történt Utoya szigetén hét évvel ezelőtt, mielőtt még az egész beleszürkül a hivatalos nemzeti gyásznapok unalmába, és puszta bekezdés lesz a történelemkönyvekben, esetleg egy közepesen népszerű szócikk a Wikipédián, amire minden nyáron egyszer rákeresünk. Poppe nyilvánvalóan abban bízik, hogy a sokk hatására egy kicsit talán jobban odafigyelünk, hogy ne történhessen meg ilyesmi még egyszer. Erre utal legalábbis a baljós mondat, ami a film végén tárgyilagosan összegzett adatok és fejlemények után figyelmeztet mindnyájunkat: a Breivik tetteit kiváltó szélsőséges nézetek egyre elterjedtebbek Európában és az egész világon.

Utoya, 2011. július 22., 90 perc, 9/10

Kiemelt kép: Vertigo Média

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Quadrangular pieces of soap of various colors displayed on newsprint paper grouped by colors
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.