Sally Porter idegen helyen ébred, nem tudja, hol van, és amikor a jelekből – erőszakos nővérke, hálóing, furcsa kérdések – rájön, hogy kórházban, akkor sem lesz nyugodtabb, fogalma sincs ugyanis, hogyan és miért kerülhetett oda. A nővér az igazi kiégett ápolónő archetípusa, így tőle sok részvétre nem számíthat, amíg nem kerül elő az orvosa, zavart és ijedt, Dr. Ash azonban hamar megnyugtatja, így már képes elkezdeni beszélni az életéről. Kiderül, Sally emlékeiben számos fekete lyuk tátong, emlékezetkieséses időszakok, amikor fogalma sincsen, hol lehetett, mit csinált, mint ahogyan azt sem tudja, bizonyos tárgyak, ruhák, mit keresnek a lakásában. Sally egykor feleség és anya volt, de férje elvált tőle, gyerekeit pedig a bíróság a férfinak ítélte, amit Sally szintén nem ért: volt férje olyan dolgokat állított róla a bíróságon, amelyekről neki semmi emléke nincsen. Orvosa, Dr. Ash épp felmondási idejét tölti, eredetileg nem is akarta elvállalni az új beteget, ám miután hallgatni kezdi Sally történeteit, felkelti érdeklődését a beteg: kiderül, a nőnek öt különálló személyiségre hasadt a tudata, öt teljesen különböző nő él benne, akik között alig van kapcsolat, ez pedig nemcsak Sally nyugodt életét lehetetleníti el, de gyakorlatilag ön- és közveszélyes.
Persze, persze, Sally Porter nem hétköznapi páciens. A tudathasadás ritka betegség, a gyermekkori elhanyagolás és változatos formákat öltő abúzus sem hág ilyen magasra ennyire tömegesen – még szerencse. De azt azért Bár ezt az állításomat alapos kutatási eredményekkel megtámogatni szinte lehetetlen, hiszen ilyesmit nemigen kutatnak, de ha már csak annyit megkérdezünk a közvetlen környezetünkben, hogy kortársaink, szüleink, nagyszüleink közül kit gondoztak babakorukban a „hagyjuk sírni” törvénye mentén, abból már sok következtetést levonhatunk. De mehetünk még korábbra, a szülés-születésig, vagy az állapotosságig: az utóbbi hetekben újra előkerült szülészeti erőszak nem csak a mai kismamáknak, friss anyáknak fáj, hanem generációkra visszamenőleg szenvedtetett, nyomorított és ölt meg babákat és anyákat egyaránt. Ezek a traumák pedig, ha nem is feltétlenül súlyos pszichiátriai esetek formájában, de bizony mind-mind ott hagyták nyomukat a lelkeken. Többek között ezek a nyomok kezdenek fényt kapni az egyre népszerűbbé váló pszichológiai témájú bestsellerek és teltházas előadások révén, és ahogy ma már egyre kevesebben hiszik, hogy terápiára csak a bolondok járnak, úgy kezdenek ezek a sérülések lassan-lassan begyógyulni.
Az ötödik Sally érvényes ma is, ezt a darabot rendező Szalay Kriszta nagyon pontosan látta. Ez az érvényesség azonban ma másból ered, mint amiből annak idején, a regény születésekor, vagy akár akkor eredt, amikor Szalay még főszereplőként szerepelt a színpadi adaptációban. Amikor Az ötödik Sally, Daniel Keyes regénye megjelent, elsősorban mint kuriózum volt hatásos: bár érzékenysége, humanitása akkor is jelen volt, és megrendítően hatott, mégis első olvasata az extrém bántalmazás extrém következményeiről szólt, valami nehéz, sötét, de az olvasótól alapvetően távol eső történet volt. Ma viszont már nem lehet nem látni összekapcsoltságunkat Sallyvel még akkor sem, ha mi speciel nem szenvedünk disszociatív személyiségzavarban. Nem lehet nem látni, mert időközben kollektíven elkezdtük megtanulni, hogy a lélektan nem csak az extrém eseteknek való, sőt, azt is, hogy bizonyos értelemben nincs olyan, hogy extrém: a kín az kín, és mindenkinek elég nehéz a saját keresztje. És nem lehet nem látni azért sem, mert napról napra kerül elő egy-egy újabb történet olyan gyerekbántalmazásokról, amilyenektől Sally Porter személyisége ötfelé törött. Ez a fájdalmas, kollektív szembesülés azzal, hogy mennyien tapasztaltak meg igazi pokoljárásokat már egészen kis koruktól kezdve, igazi gyászfolyamat – látszik is, hogy sokan még jócskán a tagadás szakaszában ragadtak. Az ötödik Sally ezért talál be ma is.
És persze azért, mert a címszerepet játszó Pető Kata mély érzékenységgel mutatja meg Sally mind az öt lelkének minden fájdalmát, minden erejét, minden felragyogását, minden veszélyes sötétségét, és azt, ahogy ők öten lassan összetalálkoznak, összekapaszkodnak. Persze, a folyamat erősen sűrített, és hiába Cserna Antal hiteles játéka a terapeutaként, nehéz nem túl gyorsnak, túl simának, túl egyszerűnek érezni ezt a folyamatot – egy kilencven perces előadásban persze kevés a mozgástér, de a darab nem érzékelteti kellőképpen az idő múlását, így a terápia lassú, időigényes voltát sem. Dr. Ash történetszála is erősen háttérbe szorul, és bár itt elvileg egy kölcsönös segítségnyújtást látunk – Sally mint páciens visszaadja a kiégett, kiábrándult orvos hitét –, ezt a kölcsönösséget a darab nem rajzolja fel, az orvos múltja inkább fegyver Sally kezében, és azt sem látjuk, hogy Ash különösebb karakterfejlődésen menne keresztül, hisz már az elején is empatikusan, odaadón fordul betegéhez. Ilyen formán ez a darab tényleg Sallyről szól, és sokkal inkább Pető Kata jutalomjátéka, mint bármi más. A váltások a karakterek között egyértelműek és gyorsak, de nem válnak karikatúrává, és úgy Sally, mint a mellékszereplők is képesek annyira ismerősek lenni, hogy némi humor is kerüljön ebbe a fájdalmas történetbe. A zárójelenet pedig egészen megkapó: ahogy Sally magához öleli saját magát, az maga a terápiás munka egyetlen mozdulatba zárva.
Az ötödik Sally a Thália Színház Arizona Stúdiójában mutatkozik be január 26-án.
