Az elmúlt évtizedek merész színekkel operáló kortárs építészet egyik zsenije, Richard Rogers, az építészek Oscarjának tartott Pritzker-díj 2007-es kitüntetettje szombaton, nyolcvannyolc évesen hunyt el londoni otthonában.
A Firenzében született, a fasizmus elől azonban családjával együtt a szigetországba menekült – gyerekkorában diszlexiával küzdő, és épp ezért sokáig reménytelen esetnek tartott – Rogers Londonban (1954-1959), illetve az amerikai Yale-en (1959-1962) tanult, itt az utóbbi évtizedek másik legendája, Sir Norman Foster közeli barátjává vált tervező pályáját a nagy múltú Skidmore, Owings & Merrill-nél indította, majd visszatért a szigetországba, ahol Fosterrel megalapították a Team 4-t.
Munkáikkal pillanatok alatt a figyelem középpontjába kerültek, a csoport 1967-ben azonban feloszlott. Rogers ezután több építésszel is együttműködött, az évtized legjobb munkáit azonban egyedül hozta létre: szülei wimbledoni házát az előregyártott elemek iránti rajongása hívta életre, a festő-formatervező Humphrey Spender számára tervezett, stúdió-lakás hibrid képét pedig az I-gerendák, illetve az üvegfalak dominálják.
Legnagyobb sikerét – és egyben a legnagyobb felhördülést – a Pritzkert 1998-ban átvett Renzo Pianóval (1937-) együtt, a párizsi Pompidou központtal érte el. Élete talán legfurcsább sztoriját is ennek az 1977 óta a francia főváros egykori vöröslámpás negyedében álló, szavakkal nehezen leírható kulturális központnak köszönhette, hiszen a megnyitót megelőzően az épület előtt álló tervező egy arra járó, elegáns nő előbb felajánlotta, hogy bújjon be az esernyője alá, majd
– emlékezett vissza a tervező 2017-ben, A Place for All People (Egy hely mindenkinek) címmel megjelent önéletrajzi kötetében.
Az első évben a Louvre és az Eiffel-torony együttes látogatószámánál több kíváncsi francia, illetve turista által felkeresett épület mellett Rogers számos másik ikon terveit is szignózta: kivételes tehetségét a londoni üzleti negyed közepén álló Lloyd-torony (1978-1984), a Bordeaux-i központi bíróság (1992), a Wales-i parlamentnek otthont adó cardiffi óriás (1998-2005), a Madrid-Barajas repülőtér négyes terminálja (2005), a strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága (1994, Claude Buche-vel), a londoni Millennium Dome (1996-1999), illetve a 2001-ben ledőlt ikertornyok egyike helyén született 3 World Trade Center (2010-2018) is bizonyítja.
A megfizethető otthonokért, autómentes városokért, illetve fenntartható épületekért küzdő, 1991-ben II. Erzsébet által lovaggá ütött tervező életpályája tökéletesen mutatja, hogy a modern építészetnek egyáltalán nem kell hidegnek lennie, és képes lehet arra, hogy annak nézőiből, illetve mindennapi használóiból érzelmi reakciót váltson ki, sőt, kapcsolatot is létesítsen velük – írja a New York Times nekrológja.
