Van abban valami felszabadító, amikor a fotel vagy a moziszék puha biztonságából nézhetjük végig, ahogy a traumatizált hős sorra leszámol az életét megnyomorító gonosztevőkkel. Nem csoda, hogy a kíméletlen bosszú a thrillerek egyik örökzöld toposza lett, ám ezen belül akadnak kiemelt kategóriák: a megerőszakolt nők véres bosszúhadjáratára épülő rape and revenge filmek például fontos alműfajjá nőtték ki magukat az elmúlt fél évszázad során (odáig mondjuk nem jutottak, hogy tisztességes magyar elnevezésük is legyen). A zsáner alapjait még az európai művészfilm olyan legendái fektették le a ’60-as években, mint Ingmar Bergman (Szűzforrás) és Francois Truffaut (A menyasszony feketében volt), hogy aztán a hollywoodi filmeket is elárasszák a bosszúálló amazonok, akik akár a sírból is visszatérnek, hogy elégtételt vegyenek a mocskos férfiakon – vagy ha ők már nem képesek erre, akkor esetleg apjuk, illetve megözvegyült férjük torolják meg halálukat.
A képet aztán csak tovább árnyalta a Metoo-mozgalom kirobbanása, amely elsőként söpörte el a film egyik producerét, a Tarantino pályáját évtizedeken át egyengető Harvey Weinsteint, akiről kiderült, Uma Thurmant is zaklatta. A színésznő ráadásul azt is elmesélte, milyen megaláztatásokat kellett kiállnia a Kill Bill 2 forgatása során Tarantinótól, aki nemcsak a mentális, de a testi épségét is veszélyeztette egy akciójelenetben.
Kérdés volt tehát, van-e egyáltalán jövője az ilyen vérgőzös filmeknek a megváltozott korhangulatban, vagy innentől csak méltóságteljes, moralizáló presztízsdrámákban lehet majd foglalkozni a szexuális zaklatás témájával Hollywoodban. Erre a dilemmára adott csattanós választ a május 20. óta a hazai mozikban is nézhető Ígéretes fiatal nő, amely úgy menti át a rape and revenge filmek hagyatakát a Metoo-érába, hogy közben igyekszik lenyesegetni azok nemkívánatos túlkapásait. Már az alkotó személye is megfelel az újkeletű elvárásoknak, hiszen ezúttal nem egy középkorú, befutott férfi, hanem egy elsőfilmes nő, Emerald Fennell írta és rendezte a filmet (egyből Oscart is kapott a forgatókönyvért).
Az önbíráskodó főhős a kamaszkorban megrekedt Cassie, aki harmincévesen is a szüleinél lakik, és a helyi kávézóban pultozik. Ám éjszakánként leveti a kislányos ruhát, és bulizni megy, ahol pocsolyarészegnek tetteti magát, így hívva fel magára a „segítőkész” lovagok figyelmét, akik hazaviszik és vissza is élnének sérülékeny helyzetével. Ám Cassie alaposan megleckézteti őket, örökre az eszükbe vésve, hogy bármennyire is szőke hercegnek gondolják magukat, gyakorlatilag épp nemi erőszakot terveznek elkövetni.
Az extrém hobbi kezdetben rejtélyesnek tűnik, de menet közben aztán egyre többet tudunk meg Cassie múltjáról, ami magyarázatot ad a kocsmai hadjárat lelki okaira. A bosszúálló amazon ezúttal nem a saját sérelmeit, hanem legjobb egyetemi barátnője tragédiáját torolja meg a világon. A film kettős játékot űz: egyfelől lépten-nyomon utalgat a műfaji előképekre, felhasználva azok jó pár stilisztikai húzását, ugyanakkor dekonstruálja is őket: Fennell gondosan ügyel például arra, hogy egészen a sokkoló fináléig ne mutasson explicit erőszakot, hogy még véletlenül se legyen támadható a szexuális zaklatás témájának szórakoztató célú kizsákmányolásával.
Ezekkel a gesztusokkal látványosan demonstrálja, hogy nem elégszik meg a stílusos leszámolásokkal, mert nagyobb céljai vannak ennél. Azt a központi kérdést feszegeti, hogy vajon akkor most Cassie az agresszív őrült, vagy az övé lenne az egyetlen észszerű válasz arra a tömény cinizmusra, amivel a velejéig rohadt társadalom hajlandó szemet hunyni akár a nemi erőszak fölött is, ha azt egy privilegizált csoport tagja követi el. A film érezhetően az utóbbi válaszra teszi le a voksát, amitől kap egy moralizáló, aktivista töltetet a szatirikus felszín (erre utal már a beszédes Cassie név is, amely a Cassandrából jön, megidézve a tragikus sorsú görög jósnő, Kasszandra történetét, aki hiába látott minden tragédiát előre, senki nem hitt neki).
A nagy tanulság, hogy nem léteznek jófiúk, legfeljebb rejtőzködő szexuális ragadozók, akik elhitetik magukkal és egymással, hogy morálisan rendben van, amit tesznek. A film legmulatságosabb része kétségtelenül az a refrénszerűen visszatérő jelenet, amikor a tetteikkel és mulasztásaikkal szembesített férfiak kétségbeesetten magyarázni kezdik, hogy ők valójában jó emberek, míg Carey Mulligan unott, szánakozó arccal hallgatja őket (a nemi egyenlőség jegyében azért az áldozathibáztató nőket is számon kéri).
Ez a gúnyos vonal az Ígéretes fiatal nő fő erőssége, megspékelve Mulligan hátborzongatóan változatos és kiszámíthatatlan alakításával. Ám sajnos a film nem elégszik meg ezzel, mert Fennell képtelen volt eldönteni, hogy mit akar valójában. A bosszúthriller és a társadalmi szatíra mellett a lélektani drámát is felvette a palettára, ám ezen a téren csak felszínes közhelyekre futotta. A film nagy dramaturgiai fordulatai gyengécske dialógusokra és hiteltelen, összecsapott jelenetekre épülnek – mint például a gyászoló anyával vagy a bűnbánó ügyvéddel való találkozás.
A patriarchátusnak két kézzel bemutató film hiába erőlködik, nem tud semmi érdemlegeset mondani a bosszú személyiségromboló hatásairól vagy a megbocsájtás pszichológiájáról. Pusztán felvillantja ezeket a komplex kérdéseket, aztán egyből vissza is riad tőlük. Mégis mintha elhinné magáról, hogy erről is van mondanivalója, ami kifejezetten a film kárára válik. Ezek a jelenetek ugyanis nem szervesülnek igazán a cselekménybe, mivel ordító ellentétben állnak a sztori többi, szándékosan elrajzolt síkjával, mint amilyen például Cassiék Wes Anderson-filmeket megszégyenítő otthona, vagy a klipszerű betétek.
Ugyanez az önellentmondás jellemzi a zenehasználatot is: ötletesen elhelyezett, áthallásos popdalok és bántóan konvencionális, érzelgős filmzene váltogatja egymást. Így többször is fennáll a veszélye, hogy Fennell filmje két (vagy három) szék között a padlóra esik, és teljesen kioltják egymást az ellentétes hatások. Szerencsére ez csak részlegesen következik be, ami annak köszönhető, hogy a filmet hibái és egyenetlenségei ellenére is elviszi a kezdeti lendülete, kreatív megoldásai, kiszámíthatatlansága, és Mulligan részegből józanná váló tekintete, amitől tényleg nehéz szabadulni. Az Ígéretes fiatal nő nem korszakos remekmű, vagy meghatározó moziélmény, de a Hollywood futószalagjáról potyogó tucatfilmek korában kifejezetten üdítő, hogy mer kockázatot vállalni, és van harapása.
Ígéretes fiatal nő (Pormising Young Woman) 2020, 113 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10
