A magyar várak állapota változó: vannak köztük kevesek által ismert romok (Drégelyvár), konzervált, több korstílus nyomát is magukon viselő óriások (Siklós), illetve újjáépített, kétes megítélésű példák (Füzér), sőt, olyanok is, amelyeket az elmúlt évszázadban sokféleképp próbáltak hasznosítani.
Utóbbiak közé tartozik a diósgyőri is, aminek helyén Anonymus szerint már a honfoglalás idején is állt egy földvár. A tatárjárás után elpusztult erődítmény helyére a következő évtizedekben került kővár, amit az 1360-as években I. (Nagy) Lajos itáliai, illetve dél-francia mintára négy saroktornyos, gótikus várkastéllyá bővített, aminek falai közt egykor kora Közép-Európájának legnagyobb lovagterme rejtőzött.
1370 után Diósgyőr – Buda és Visegrád után – a legfontosabb királyi székhellyé vált, szerepe azonban Lajos halála (1382) után némiképp csökkent, hiszen a mohácsi vészig tartó tartó száznegyvennégy évben jegyajándékként
A török uralom alatt az erődítmény állapota gyorsan romlani kezdett, sőt, a környék lakossága a XVII. század végén már egyszerű kőbányaként tekintett rá.
A pusztulás egészen a második világháború utáni évekig folytatódott. 1953-ban a romok tulajdonjoga az erdészettől a miskolci városi tanácshoz került át, így még ugyanabban az évben elindulhattak az első helyreállítási és konzerválási munkák.
A vár azonban nem ennek, hanem az 1962-ben, Czeglédy Ilona vezetésével indult tízéves projektnek, illetve a 2013–2014-ben, 2,7 milliárd forintot felemésztő konzerválási és részleges rekonstrukciós munkáknak köszönheti a fennmaradását, sőt, azt is, hogy egyáltalán látogatható maradt.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Rákosi-kor derekáig senkinek sem jutott eszébe a romok megmentése – a dicső múlt visszaidézésének vágya először az 1890-es években jelent meg, kézzelfogható terv azonban csak három évtizeddel később készült.
Az uralkodó korszellemmel összhangban születő álomnak persze semmi köze sem volt a valósághoz, hiszen egy sosem létezett, ideális formát akart megidézni, olyan várat létrehozva ezzel, amit sem Nagy Lajos, sem a trónon őt követő uralkodók és királynék nem láthattak.
A tervek sosem váltak valósággá – épp úgy, ahogyan Sedlmayer János (1932–2004) 1955-ben, Weichinger Károly (1893–1982) tanszékén született műegyetemi diplomaterve sem, ami
A Diósgyőr számára nélkülözhetetlen szállodai szobák mellett az épületben múzeumi terek is megjelentek: a Műemlékvédelem első számában (1957/1.) megjelent írás szerint a felső várban ötven szállodai szobának, néhány reprezentatív és kulturális helyiségnek, a szálloda üzemi területeinek, sőt, a diósgyőri vár múzeumának, kőtárának, illetve kiállítási helyiségeinek is jutott volna hely.
Az emeleti szobákat a fiatal tervezők úgy alakították ki, hogy ablakaikkal az udvar felé nézzenek, azaz elkerülhetővé váljon a vizesárokkal újra körülvett vár tömör külső falának ablakokkal való felszabdalása.
Magától adódott itt a megoldás, amely a külső fal mentén vezetett oldalfolyosóról nyitja a helyiségeket. A legfelső emeleten elhelyezett szobák mindegyike önálló terasszal valósítható meg úgy, hogy ez a nyitott terasz az itt elpusztult gyilokjáró emlékét idézze
– olvasható a tervet leíró cikkben, ami az északkeleti toronyba helyezte a főlépcsőházat (hiszen az ugyanott volt a XVIII. században is), míg a másik három toronyba a kisegítő célú csigalépcsőt helyezte.
A terv szerint a régi ülőfülkés kapualj átalakításával született volna meg a főbejárat, ami mögött helyreállított terek várták volna a betérőket: a nyitott árkád, a kétszintes várkápolna, illetve a kéthajós, 337 négyzetméter alapterületű lovagterem, amit bálteremként és társalgóként hasznosítottak volna.
Utóbbiban Sedlmayer az eredeti boltozati struktúra visszaállítását szorgalmazta a gótikus jelleget hordozó, de kortárs vasbeton megoldás helyett, hiszen vélhetően úgy gondolta, hogy a XX. századi megoldások egy hat évszázaddal korábban született épület esetében csak végszükségben alkalmazhatók.
A rajzasztalon maradt, de éveken át sokak fantáziájában tovább élő tervet a lap öt évvel később (1962/2.) bírálta ugyan, hiszen nehezményezték, a déli szárny gazdagon díszített ablakfülkéje egy folyosót díszítene, az udvar felé néző szállodai szobák pedig ellehetetlenítenék a turisták általi békés átjárhatóság lehetőségét.
A szocialista realizmus (szocreál) hazai dübörgésének utolsó éveiben született, eredetileg akvarellel festett képeket is magában foglaló tervcsomagot a bizottság a legmagasabbra értékelte – emlékszik vissza 2000-ben Sedlmayer (Műemlékvédelem, 2000/1.), hozzátéve, hogy a döntés jócskán hozzájárult a diplomaszerzése utáni hivatásának megválasztásához is.
A tervező még az egyetemen került kapcsolatba a XX. század második felének egyik legfontosabb hazai építészettörténésze, a műemlékvédelem Kádár-kori helyzetében kulcsfontosságú szerepet vállaló dr. Gerő Lászlóval (1909–1995), aki 1957-ben az Országos Műemléki Felügyelőség Tervezési Osztályára csábította.
Sedlmayer hosszú pályája során százhat műemlék-helyreállítási tervet készített, illetve negyven új épület, építmény, illetve síremlék tervét készítette el. Az 1964-ben Ybl-díjjal is elismert mérnök nevéhez egy sor nívós felújítás kötődik, köztük a nagyvázsonyi, az ozorai és a kőszegi várak, a soproni és kőszegi óváros számos épülete (köztük a soproni középkori zsinagóga), illetve a Várnegyedben álló Úri utca 49. megmentése, de új épületeket is alkotott: az ő munkájaként valósult meg a Tárnok utca 7., illetve a fertődi kastélypark kínai háza is.
