A kapitány küldetése nyitójelenetében a kapitány híreket olvas a falu népének, miután odakint leszállt az este, és eleredt az eső. Az első hír rögtön egy pusztító járványról szól. Hiába járunk 1870-ben, a polgárháborúban kimerült és elszegényedett amerikai Délen, máris egyértelmű, hogy a történet kibeszél a saját közegéből. A hírolvasó Tom Hanks alig leplezi, hogy nem a szurtos képű észak-texasiaknak tart előzetest, hanem nekünk, mai hallgatóságának, akik ugyanilyen kíváncsiak vagyunk a napi hírekre – mintha az életünk múlna rajta.
De Hanks, vagyis Jefferson Kyle Kidd kapitány, még mielőtt járványokról, épülő vasútvonalakról és hasonló eseményekről tartana kiselőadást a környéki és országos lapok híreit böngészve, még kifejezi abbéli reményét, hogy segíthet a közönségének kiszabadulni egy estére a munkás hétköznapokból, és megfeledkezni a nehézségekről. E két üzenet, rögtön a film elején, világossá teszi, hogy Hanks nemes feladatra vállalkozik: karizmájával, megnyugtató jelenlétével és rendíthetetlen erkölcseivel igyekszik elhitetni velünk, hogy van még remény a normális életre. Hogy is mondta Morgan Freeman a Hetedik végén?
Meglepődni vagy mosolyogni sem érdemes rajta, hogy Hanks már megint kapitányt játszik, mint néhány éve a Phillips kapitányban, vagy nyáron a Greyhound című hadihajós-tengeralattjárós thrillerben. Kapitányi rang alatt Hanks már nem vállal filmszerepet. A következő filmje Baz Luhrmann Elvis-életrajza lesz, abban Tom Parker ezredest játssza. Ám mindez így van rendjén, mert amíg Tom Hanks a parancsnok, addig nem lehet nagy okunk az aggodalomra.
A gond csak az, hogy Paul Greengrass rendező nem tartja tiszteletben Hanks előmenetelét. Akárcsak előző közös filmjükben, a Phillips kapitányban, a főhős itt is a hajára – hatvan fölött is kellemesen dús hajára – kenheti a kapitányi rangot. Déli katonaként ugyanis a polgárháborút elvesztette, és vele korábbi megélhetését is, ezért jár most faluról falura, városkáról városkára, és hallgatónként tíz centért olvassa a híreket azoknak, akik nem tudnak olvasni, vagy csak nem akarnak. Kidd kapitány látott már szebb napokat is, amikor viszont útközben véletlenül talál egy magára hagyott kislányt, megesik rajta a szíve. Elviszi a legközelebbi városba, majd amikor kiderül, hogy a gyereknek félezer kilométerre élnek a rokonai, a hadsereg pedig vagy hazaviszi őt egyszer, vagy nem, Kidd inkább úgy dönt, maga indul útnak a súlyosan traumatizált Johannával.
A lány német bevándorlók gyereke. Szüleit a kiowa indiánok ölték meg, Johannát pedig magukhoz vették. Hat évvel később aztán a gyerek új családját is meggyilkolták, így Johanna kétszer is elárvult. Nem meglepő, hogy nincs kedve társalogni vagy késsel-villával enni, és két hősünknek hosszú mérföldeket kell maguk mögött hagyniuk rozzant szekerükön, mire a lány megkedveli a kapitányt – de megkedveli, ebben egészen biztosak lehetünk. Johannát Helena Zengel játssza, akit a Kontroll nélkül nevelőotthontól nevelőotthonig csapódó, hiperagresszív és kétségbeejtően magányos hősnőjeként ismertünk meg. A hollywoodi producerek is abban a nagyszerű filmben látták őt, és megkérték, hogy játssza el nagyjából ugyanazt a figurát, csak most kevesebbet beszéljen németül. Zengel pedig hiba nélkül hozza újra a nehéz sorsú vadócot, hirtelenszőke loknijaival és indián zsákruhájában pedig üdítően bizarr látványt nyújt a kietlen texasi vidéken.
Hanksszel alkotott párosuk olyan jól működik, hogy nem is érezzük szükségét több említésre méltó figurának. Ehhez képest egy még akad, a jószívű penziótulajdonos (Elizabeth Marvel), aki a változatosság kedvéért nem különleges kisállatként vagy dollárra váltható zsákmányként tekint Johannára. „Nem értek én a pesztráláshoz” – mondja neki a kapitány. „A gyerek még életben van” – feleli a bölcs asszony. – „Ez is valami.”
Közhelyes igazság, de Greengrass és Hanks komolyan veszik, és remek műfaji közeget találnak hozzá, azt a lerongyolódott, romantikáját vesztett, polgárháború utáni westernvilágot, amelyből Clint Eastwood kifaragta az életművét.
Ebbe a kegyetlen vadnyugati miliőbe olyan könnyű belesüppedni, mint egy puha kanapéba. Éppen ezért szinte ráadásnak tekinthető, hogy Greengrass és operatőre, Dariusz Wolski nem elégszenek meg a porlepte házak és hasonlóan koszos emberek lefilmezésével, hanem olyan lírai képsorokra is marad alkotói energiájuk, mint a homokvihar után a semmiből előgomolygó indiánok pszichedelikus hatású jelenete. Egy-két ilyen jól sikerült epizód képes elfeledtetni, hogy Kidd kapitány és Johanna utazása máskülönben pontosan azokra a sablonokra épül, amelyeket bárki egy perc alatt elősorol, tudva, hogy Tom Hanks és egy kislány lesz a történet két főszereplője.
Ha a meglepetések el is maradnak, a kapitány kettős vállalása – elrendezni, hogy a sokat szenvedett gyerek sorsa jobbra forduljon, és elterelni közönsége figyelmét a dolgok cudar állásáról – sikerrel jár. Ehhez egy pillanatig sem férhet kétség, mivel egy Tom Hanks-filmet nézünk. Örülnénk-e egy olyan Tom Hanks-filmnek, amelyben a sztár nem szokásos figuráját, a rokonszenves, nemes lelkű, megbízható férfiembert játssza? Igen, örülnénk. Szükségünk van-e most egy olyan Tom Hanks-filmre, amely tartózkodik a kísérletezéstől, és teljes mértékben arra épít, hogy Hollywood legszimpatikusabb embere alakítja a főszerepet? Igen, szükségünk van. A kísérletezés majd jöhet legközelebb.
A kapitány küldetése (News of the World), 2020, 118 perc. Elérhető VOD-oldalakon, február 10-től a Netflixen is. 24.hu értékelés: 7,5/10
