Kevés alkotói életmű van, amely egyfelől annyira szerteágazó, másfelől olyan egységes lenne, mint Bereményi Gézáé. „A megannyi műfajban és műnemben alkotó Bereményi 1970-ben A svéd király című novelláskötetével kezdte irodalmi pályáját. Megjelenésekor a mindössze 24 éves szerző kötetbeli alteregójához, Dobrovicshoz hasonlóan az »induló tehetségek közé tartozott«, már első írásaiban is megjelentek későbbi nagy témái, az ős- és hőskeresés, a Teleki tér és nagyszülei legendáriuma. Alkotói figyelme később a dalszövegek, a színház és a film felé fordult, miközben továbbra is fontos műfaja és eszköze maradt a novellisztika, több későbbi filmjének (Eldorádó, Hóesés a Vízivárosban) az ősváltozata eredetileg elbeszélés volt” – írja kiadója, a Magvető, amely stílszerűen egy novelláskötettel köszöntötte Bereményit a 75. születésnapja alkalmából.
Az Azóta is élek szövegeit maga az író válogatta össze korábbi műveiből, helyenként új címeket adott a novelláknak. A könyv jól leképezi Bereményi magánmitológiájának alakulását, amely gyerekkori élményeiben gyökerezik, és egész életművét átszövi. Ezeket a meghatározó gyerekkori élményeket írta meg lenyűgöző részletességgel egy éve kiadott önéletrajzában, a Magyar Copperfieldben, melynek megjelenésekor mi is interjúztunk vele, sőt, az író végig is kalauzolt minket korai évei és a könyv fontos helyszínein.
Így saját szemünkkel láthattuk, a Teleki tér melyik szegletében állt egykor nagyszülei háza, amelynek belső udvarán elásott egy ólomkatonát, csak hogy legyen egy saját bejárató titka (ez a mai napig ott van a földben, és ott is marad, ugyanis azóta egy sokemeletes épülettömböt húztak fel rá), megmutatta, melyik lakásban teltek legnyomasztóbb évei, és hogy melyik Köztársaság téri padra ült le pihenni és gondolkodni, miután 16 évesen hirtelen felindulásból elszökött otthonról.
Azért rohantam ide, mert akkor hagytam el a lakást örökre. Leültem egy padra, mert a köztes háztömb elfedett a Népszínház utca 35-től, így itt már nem találhattak meg engem. Kifújtam magam, és azon gondolkodtam, hova is költözzek. Hol fogok én lakni ezen túl? Egy biztos, hogy ott többet nem. Ez tehát a szabadulásom helye, és ennyiben nekem kegyhely
– mondta a pad előtt állva Bereményi, aki egy későbbi interjúnkban úgy fogalmazott, hogy ezen a napon egy csapásra felnőtt lett belőle és felszabadította magát. Ezt a szabadságot azóta is nagy becsben tartja, ami abból is kitűnik, hogy örökké egyfajta kívülálló maradt, a krónikás szemszögéből követve az eseményeket, aki nem vonódik be napi közéleti vitákba. „Ott volt nekem az írás, abban éltem ki magam. Az íróasztalnál békén hagynak, ha pedig kiadják és kérdeznek is, mint most ön, akkor végképp szabad vagyok.”
Ez a szemlélet persze részben nagyszülei szellemi örökségéből táplálkozik, akikkel első hat évében élt, és akik ellentétes pedagógia mentén készítették fel az előtte álló kihívásokra és kalandokra.
Nagyanyja a szentek életére, nagyapja a túlélés fortélyaira tanította, így gyerekkorát egyfelől bibliai példázatok szegélyezték, másfelől arról szóló tanmesék, hogyan kell szüntelenül becsapni másokat, hogy ne belőlünk legyen végül a balek.
Illetve nagyapjától, Bereményi Sándortól még egy dolgot megtanult: ébernek kell maradni, hogy még véletlenül se keverhessék „kampányba” az embert. Ezt a bölcsességet azóta is hibátlan érzékkel kamatoztatja, amit 2018-as interjúnkban is bizonyított, amikor az éppen aktuális kultúrharcba próbálták belekeverni a nevét.
A nagyapai furfang írói karrierje indulásánál is jól jött, ez ugyanis egy bátor füllentéssel indult. „Írtam két novellát, már nem is tudom miért, amik rögtön megjelentek egy antológiában. Kérdezte tőlem a Magvető Kiadó szerkesztője, Sík Csaba, hogy van-e még írásom, én meg szemrebbenés nélkül azt hazudtam, hogy van. Azt felelte, hogy hozzam be őket, mert akkor kiadna egy kötetet. Mondtam, hogy jó, csak kérek egy kis időt, hogy átnézzem. Aztán hazaszaladtam és rohamtempóban megírtam hat vagy hét novellát egy kockás füzetbe, amit utána legépelt az édesanyám. Így mindjárt első kötetes író lettem, anélkül, hogy publikáltam volna előtte. Egy kampányba kerültem bele, fiatal írókat akartak felfedezni, én meg épp kapóra jöttem” – mesélte pár évvel ezelőtt.
Az azóta eltelt ötven évben számos kötete jelent meg, dalszövegíróként, forgatókönyvíróként és filmrendezőként is beírta magát a magyar kultúrtörténetbe, díjai felsorolásába pedig inkább bele sem kezdünk. Ez persze csak a dicső múlt, ám a termékeny Bereményinek szerencsére a jövőre nézvést is vannak tervei: készül például megírni a gimnázium végéig tartó Magyar Copperfield folytatását, a második kötetben 24-25 éves koráig szeretné követni életét, addig a pontig, amíg el nem kezdődött írói karrierje. Szerinte tovább nem érdemes, onnantól ugyanis az élet személyessége megszűnt, és a munka lépett a helyébe:
Ha az életet két nagy részre osztjuk, életre és karrierre, akkor kijelenthető: az előbbi sokkal, de sokkal érdekesebb. A karrierrel foglalkozzanak a karrieristák vagy az utókor. Engem a gyerekkorom, a kamaszkorom és a fiatalkorom érdekel, utána a munkám megette az életem, így ami azóta történt, nem tartom különösebben feljegyzésre méltónak.
