Négyévesen fogott el a vágy, hogy olyan legyek, akit vernek a rendőrök

Elkészült Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye, a Magyar Copperfield. A hatszáz oldalas könyv nemcsak egy megszállásról megszállásra vergődő ország, és egy ebben felnövő fiú portréja, de olyan személyes titkokat is kitereget, amikről Bereményi eddig senkinek nem beszélt. Például azt, hogy rendszeresen bántalmazta őt nevelőapja, míg 16 évesen meg nem szökött otthonról. Hat évtizeddel később, a sokszorosan díjazott író maga kalauzolt minket végig gyerekkora legfontosabb helyszínein.

Vannak emlékek, amelyek mérföldkőként magasodnak ki a gyerekkor távoli tájaiból, egy-egy sorsfordító élményt jelölve idősebb önmagunk számára. Bereményi Gézának ilyen mérföldkő volt például, amikor végignézte, hogyan verik a rendőrök a jampeceket a Köztársaság téren.

Nem lehetett több négyévesnél, akkor vitték először utcabálba. Az illendően táncoló párok valószínűleg nem hagytak volna benne mély nyomot, ám a semmiből egyszer csak felbukkantak ezek a fura figurák, akik már vagány, rikító ruhájukkal és extravagáns frizurájukkal is kitűntek a tömegből. A zenekar hirtelen átváltott valami ritmikus, vérforraló, betiltott számra, a két fiú és két lány pedig vad, divatos jampitáncba kezdett, míg a megzavart utcabálozók elítélően figyelték a jelenetet. Az egész nem tartott sokáig, mert gyorsan felbukkantak a rendőrök, és szorgos ütlegelés kíséretében felpakolták a jampeceket egy nyitott platójú rendőrautóra.

A kis Bereményi – illetve akkor még Vetró – Géza őszinte áhítattal nézte az értelmetlen lázadás bátorságát, különösen az a fiatal jampi igézte meg, aki véres arccal, gúnyosan vigyorgott vissza a rendőrök kezei között az illendően táncoló tömegre.

A gyerekkori csodálat lehetett az oka, hogy miközben néztem utánuk, a vigyorgó jampec alakja mintha egyre nőni kezdett volna. Egy óriássá változott az én szememben. Itt fogott engem el a vágy, hogy én is szeretnék olyan lenni, akit vernek a rendőrök. Nem tudom miért, ki akartam kerülni a társadalomból

– mondja Bereményi az Erkel Színház előtt toporgó kis csoportunknak, nagyjából azon a helyen, ahol ez a mitikus látomás lezajlott cirka hetven évvel ezelőtt.

Bereményi Géza és Szegő János az egykori Köztársaság téren. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Ne legyél balek!

A sajtónak meghirdetett múltidéző sétát a Magvető Kiadó szervezte az önéletrajzi regény megjelenésének apropóján. Az írás során amúgy Bereményi még a megvert jampeceknél is próbált mélyebbre leásni az emlékezetében, és egészen messze, babakoráig jutott. Így a memoár azzal az ősélménnyel indul, amint hősünk először csodálkozik rá az őt pelenkázó nagymamája – és rajta keresztül az egész külvilág – létezésére. A külvilág sokáig csak a zsibongó Teleki teret, a 9-es szám alatti ház belső udvarát, és nagyszülei onnan nyíló, apró lakását jelentette a számára, ahol élete első hat évét eltöltötte. Jobb felkészítést aligha kaphatott volna:

Nagyanyja a szentek életére, nagyapja a túlélés fortélyaira tanította, így gyerekkorát egyfelől bibliai példázatok szegélyezték, másfelől arról szólót tanmesék, hogyan kell szüntelenül becsapni másokat, hogy ne belőlünk legyen végül a balek.

Illetve nagyapjától, Bereményi Sándortól azt is megtanulta, hogy azért kell ébernek maradni, hogy még véletlenül sem keverhessék „kampányba” az embert. Ezt a bölcsességet azóta is hibátlan érzékkel kamatoztatja, amit másfél évvel ezelőtti interjúnkban is bizonyított, mikor az éppen aktuális kultúrharcba próbálták belekeverni a nevét.

Bereményi Géza: Azt hallom, én vagyok a mostani rendszer kedvence
Lehülyézte a publicistát, aki őt igyekezett megvédeni a balliberális elnyomástól. Hozzászokott már, hogy mindkét oldal elnyomja, de írás közben szabad, a többi meg úgysem számít. Interjú.

Az a bizonyos Teleki téri belső udvar igazi kis mikrokozmosznak bizonyult. Itt találkozott a lábukat elvesztő hadirokkantakkal, az első szerelemmel, a kocsmából részegen hazatántorgó férfiakkal, a véget nem érő házimunkával, és arra a különös jelenségre is itt figyelt fel először, hogy a keményen dolgozó asszonyok arca éneklés közben megváltozik, és csodálatosan szép lesz.

Ezek a dalok jelentették számára az első találkozást a költészettel. Például Winkler néni, aki hosszú éveken keresztül haldoklott a szomszédban, és napról napra egyetlen dalt, a Te vagy a fény az éjszakában című Karády-slágert énekelte, az volt az ő imája. Bemenni nem mert hozzá, de kisgyerekként sokat hallgatta az ablak előtt állva. És ezen az udvaron érlelődött meg benne az égető vágy, hogy a felnőttekhez hasonlóan, neki is legyen egy saját bejáratú titka: a nagyszüleitől kapott ólomkatonát elásta a virágágyásba, és erről a kis rituáléról senkinek nem mesélt – egészen mostanáig.

A Teleki tér 9., ahol az elásott ólomkatona a mai napig pihen. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

„Élveztem, hogy csak én tudok róla” – mondja a Teleki téri Lidl parkolójában állva a kedélyes, de a kamerák és diktafonok kereszttüzében kissé zavarban lévő Bereményi, miközben mögötte magasodik az a sokemeletes lakóház, amit az akkori földszintes épület helyére építettek. A 80-as években, mikor lebontották, ő épp egy játékfilmet, a gyerekkoráról szóló Eldorádót forgatta itt. Az üres telek kapóra jött, ezen rendezték be a Teleki téri piac díszleteit, ő pedig gondosan kisakkozta magában, hol állt annak idején a nagyszülei franciaágya, és oda állíttatta fel a nagyszülei standját. „Senkinek nem árultam el, hogy miért épp oda akarom. Úgy gondoltam, hogy egy kis szellemidézés szerencsét hoz a filmnek. És szerencséje is lett” – nyugtázza egy elégedett mosoly kíséretében.

Árulóra mindig szükség van

A házak tehát jönnek és mennek, de az ólomkatona a mai napig ott van a földben. Erről a saját szemével győződött meg, mert egyszer bekéredzkedett az új házba. Csak az érdekelte persze, hol lehetett az a virágágyás, és kiderült, hogy feltöltötték bontási törmelékkel, így a helyén most egy magasított hátsó udvar van.

Elégedetten állapítottam meg, hogy az én ólomkatonám még mélyebbre került a földbe, mint volt. Úgyhogy ezt már soha senki nem találja meg, csak én tudom, hogy hol van. Most ugyan nyilvánossá tettem, de most már nyugodtan lehet, mert esélyük sincs kiásni.

Ebben az időszakban ismerkedett meg a magyar történelem nagyjaival, akik későbbi munkásságában is gyakran visszaköszönnek (hogy rögtön a legnagyobbal kezdjük: Széchenyiről pimasz dalszöveget írt és nagyszabású filmet is forgatott). Az egyik hadirokkanttal, Zsiga bácsival, ugyanis rendszeresen kijárt a Kerepesi temetőbe, hogy tiszteletüket tegyék Jókai, Kossuth és a többi hős sírja előtt. „Görgeiről azt állította, hogy áruló volt. Azóta utánanéztem, és jelentem, nem igaz. Sőt, hős volt ő is, csak rossz volt a sajtója.” Zsiga bácsi persze meg is ideologizálta kirohanásait, kis tanítványa fejébe vésve az örök igazságot: árulóra mindig szükség van bukáskor.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Az udvar és a temető között pedig ott volt a zsibongó piac, ahol nagyszülei is kereskedtek egész életükben, és ahol bármikor történhetett valami váratlan az emberrel. Eleinte a nagyszülei mindenfélével kereskedtek, aztán átmentek kenyérárusnak, mondván, hogy arra mindig szükség van. Ám Bereményi nagypapa rájött, hogy épp emiatt jár nagy kockázatokkal. Harcok, ostrom és a lakosság egy részének az üldözése idején válik veszélyes szakmává, mert a kenyér létszükséglet, sorban állnak érte, így az ember könnyen felhívja magára a figyelmet. Így váltottak a kenyérről a zöldség-gyümölcsre, ami inkább luxusnak számít nehéz időkben, így nem is kelt akkora feltűnést.

A legnagyobb forgalom amúgy mindig a történelmi katasztrófák után volt a piacon.

Bereményi emlékszik kiskorából, hogy a második világháborút követően az egész teret ellepték az árusok. Egyiküktől később úgy hallotta, hogy ekkoriban a Teleki téren még Velázquez-képet is lehetett venni – és ez nem is volt feltétlenül nagyotmondás, ugyanis a kifosztott lakásokból hihetetlen dolgok kerültek elő, és vándoroltak a piacok standjaira. Az 56-os forradalom után jött a másik nagy felpörgés.

Mikor visszajöttem ide november elején, döbbenten láttam, hogy mindent elárasztottak a csencselők, akik a saját lakásaikból vagy a külföldre disszidáltakéból adtak el mindenféle holmit. Ilyenkor, történelmi katasztrófák idején, mindig fölvirágzott a piac, és a legfantasztikusabb figurák jelentek meg

– meséli lelkesen az „Ilyen volt”, „Ilyen lett” táblák előtt állva, ami a tér átalakulását szemlélteti a mai látogatók előtt.

A Teleki téri piac egykor és ma. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Az átmenetiség és az örökös változás amúgy is fontos témája a könyvnek. De hát hogyne lenne, mikor adva van egy ország, ahol megszálló csapatok adják a kilincset egymásnak, és benne egy fiú, akit hatéves korától lakásról lakásra, iskoláról iskolára hurcolnak a szülei, otthonnak mégse lehet egyiket se nevezni. A kis túra során is folyamatosan nyugtázza, milyen üzletek álltak a gyrosozók és a szoláriumok helyén, és egy pillanatra ugyan felragyog az arca, mikor váratlanul kiderül, még mindig kocsma áll az egy régi ivó helyén, de teljesen világos, hogy Bereményi már réges-rég elfogadta az átmenetiséget, mint az élet főszabályát. Érezhető, hogy magát a memoárt sem a nosztalgia hajtja, inkább minél pontosabban igyekszik megragadni azokat az emlékeket, amelyek a személyisége öntőformáját alkotják.

Szembenézni a gyűlölettel

Ezek az emlékek pedig olykor elég komorak. A könyvben ugyanis nemcsak a virágágyásban elásott ólomkatona temetkezési helyét kotyogja ki, de ennél sokkal súlyosabb titkokat is elárul a múltjából. Mindenekelőtt azt, hogy nevelőapja egy évtizeden át bántalmazta őt. Hatéves korában jött az első nagy cezúra életében, édesanyja és annak új férje vették magukhoz, így maga mögött kellett hagynia nagyszülei Teleki téri birodalmát.

„Apuka”, a jó kiállású sebész az első pillanattól kezdve ellenségnek tekintette, és rajta akarta leverni a világtól elszenvedett minden sérelmét.

Volt, hogy ez „csak” érzelmi zsarolást, megalázást és verbális bántalmazást jelentett, de aztán jöttek a pofonok, majd a porolóval zajló elfenekelések is a sötét pincében. Viszonylag sűrűn költöztek ekkoriban, irodalmi zarándoklatunk során két bérházat is meglátogatunk a kisiskolás Géza lakhelyei közül. Szegő János, a könyv szerkesztője helyzetfelismerésének köszönhetően még az egyik gangos belső udvarba is besurranunk, ahol Bereményi megmutatja, melyik gangról nyílt az ajtajuk, hol lakott az a kislány, aki bevezette őt a férfi-nő dolgokba, és miként vágta el magát mindörökre nevelőapjánál hatévesen, mikor első közös karácsonyukkor nem az „Apuka” által készített játékra, hanem a fa alatt talált könyvekre vetette rá magát. Innentől következett a szűk évtized, amit szenvtelenül „élete legdermesztőbb idejének” nevez, majd tárgyilagos hanghordozással hozzáteszi, legszívesebben elfelejtené az egészet.

De hát, ha az ember memoárt ír, akkor az emlékezés munkaköri kötelesség, így a felejtés és szőnyeg alá söprés luxusát Bereményi sem engedhette meg magának. Még akkor sem, ha annyi évtized után is fájdalmas az emlék. Mert a könyvből kiderül, hogy a trauma feldolgozatlansága még magát Bereményit is meglepte. Írás közben szembesült azzal, hogy még mindig gyűlöli „ezt az elátkozott férfit”. Az a gondolat is megkísértette, hogy inkább teljesen kihagyja a nevelőapját a történetből, nem hiányzik majd senkinek, aztán a világ túlsó felén, egy vietnámi szállodában üldögélve döbbent rá, hogy itt most nincs helye mismásolásnak, szembe kell néznie az érzéseivel.

A Népszínház utca 35. előtt állva. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

„És akkor végre hálás lettem az írásnak, a mindaddig oly keservesnek látszó tevékenységnek, amivel gyanútlan könnyelműséggel újból életre akartam kelteni a névadó mostohámmal közös száműzetésben lehúzott időt. És íme, ismét nekivágtam ennek a fejezetnek. Kiindulópontom a következő volt: hogyha a zavartalan írásnak az a feltétele, hogy az író elfogadja önmagát, mondhatnám, öntelt legyen, akkor mostohám esetében igenis szembe kell néznem a gyűlölettel, még ha az bennem ott is van. Meg kell találnom, és fel kell mutatnom. Ez volt az én próbatételem. Most már folytathatom. Végre” – írja a Pince című fejezetben.

A szabadulás helye

16 évesen szökött meg ebből a fullasztó légkörből. A Népszínház utcai, nagy polgári lakás azért különösen jelentős a számára, mert ennek ajtaján szaladt ki a saját életébe, mikor hirtelen felindulásból meghozta élete legfontosabb döntését. Meg sem állt a Köztársaság térig.

Azért rohantam ide, mert akkor hagytam el a lakást örökre. Leültem egy padra, mert a köztes háztömb elfedett a Népszínház utca 35-től, így itt már nem találhattak meg engem. Kifújtam magam, és azon gondolkodtam, hova is költözzek. Hol fogok én lakni ezen túl? Egy biztos, hogy ott többet nem. Ez tehát a szabadulásom helye, és ennyiben nekem kegyhely

– mondja Bereményi átszellemülten az egykori Köztársaság téren állva, amit ma már II. János Pál pápa térnek hívnak. És persze a padok is többször cserélődtek, de azért van, ami állandó a változásban: most is ülnek rajtuk fiatalok, ki tudja, milyen döntéseket forgatva a fejükben. Ha hatvan évvel ezelőtt jártunk volna erre, talán ugyanígy fel sem tűnt volna az a hasonlóan merengő, kék szemű kamaszfiú, aki az egyik ilyen padon ülve kapta vissza önmagát, és határozta el, hogy innentől kezdve senkinek nem tartozik elszámolással. Csakhamar vidékre került iskolába, és gyerekkori vágyait beteljesítve rendbontóvá, csavargóvá, igazi jampeccá válhatott, csak az ilyen elemeket akkor már inkább „huligánnak” vagy „fejnek” hívták. De ez mindegy volt, hiszen a vagányság nem grammatikai kérdés, hanem életérzés. És nem is kellett csalódnia a hatóságokban, gyakran sikerült magára irányítani a Kádár-kor rendőrségének gyengéd törődését. Erről a Balaton-parti kalandját bemutató fejezet ad némi ízelítőt, amikor kapott az arcába a füredi és a veszprémi kapitányságon is.

Vannak azért üres padok is a téren. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A Magyar Copperfield tehát igazi számvetés, egy olyan író pályáján is újdonság, aki amúgy egész életében a saját életét ágyazta be a regényekbe, dalokba és filmekbe. Itt azonban véget ér a bújócska, nincs többé Désiré, Vízi, Ecsédi, Pierre vagy Doxa, akit előtérbe lehet tolni fedezékként. A saját neve alatt rakta közszemlére legintimebb titkait és mások életét, ami elég sok vívódást is okozott neki.

Nagyon sok tilos dolgot írtam bele, amit nem lett volna szabad megírnom. De most már mindegy. A szereplők nagy része meghalt, tehát megírhattam róluk bármit. Aki még él, annak úgy változtattam meg a nevét a könyvben, hogy az új név hangalakja hasonlítson az eredetire. A halottaknak viszont szégyentelenül leírtam a nevét. Kettőt már bánok is, hogy leírtam. Az aljasság volt. Aljasságokat is elkövettem ebben a könyvben. Annyira ragaszkodtam a nevekhez. Talán azért, mert nekem három nevem volt, így igazi névmisztikus vagyok

– mondja az író, aki egy mozdulattal két rossz emlékű apa nevét rázta le magáról, mikor Vetró Géza és Rozner Géza után Bereményi Gézaként született újjá első kötete borítóján. Nehezen kivívott szabadságát azóta is a legnagyobb becsben tartja, és meggyőződése, hogy rendszerek jöhetnek-mehetnek, ezt többé semmiféle külső hatalom nem tudja elvenni tőle.

A Magyar Copperfieldet a Magvető Kiadó adja ki.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.