Kultúra

Bereményi Géza: Megtanultam, hogy kell szabadon élni korlátozott körülmények között

Eldöntöttem, hogy mindent megírok, ami fontos, nem fogok szégyellni semmit – mondja Bereményi Géza, aki most megjelenő önéletrajzi regényében, a Magyar Copperfieldben olyan titkokat is kitereget, amikről eddig senkinek nem beszélt. Az íróval nemrég körbejártuk gyerekkora mitikussá dagasztott helyszíneit, most pedig arról kérdeztük, miért olyan fontosak a titkok, lehet-e szabadulni a traumáktól, örök kívülállóként érdekli-e a körülöttünk tomboló kultúrharc, és hogyan vált egy csapásra felnőtté, amikor tizenhat évesen megszökött bántalmazó nevelőapja elől, és rádöbbent, hogy senkinek nem tartozik elszámolással. Interjú.

Egészen kiskorában elásott egy ólomkatonát a virágágyásban, csak hogy legyen egy saját bejáratú titka. Miért olyan bizsergető érzés, ha van egy titka az embernek?

Szerintem sok gyerek van így ezzel, sőt a felnőttek között is gyakori. Ez egy alapvető ösztön, ahogy a kutya is elkaparja a csontot, mi is kényszeresen elásunk ezt-azt. Szükségünk van valamire, ami csak a miénk, és senki más nem tud róla. Mondjuk most, sok évtized után, én kiteregettem ezt a titkomat.

Az eltemetett ólomkatona ártalmatlan, de a könyvben ennél súlyosabb titkokat is kitereget, amikről még soha nem beszélt. Például azt, hogy a nevelőapja éveken át bántalmazta gyerekkorában.

Elhatároztam, hogy ebben a könyvben nem tartok titokban semmit, amit fontosnak érzek.

De azért egy hosszú folyamat volt, míg ide eljutott.

Hosszú, először is túl kellett élni. Elszakítottak egy környezetből, ahol hatéves koromig boldog voltam, és aztán egy idegen ember felügyelete alá kerültem, akivel egyáltalán nem értettük egymást, és rajtam akarta megtorolni az őt ért sérelmeket. Talán ő is csak a saját apját utánozta ezzel, de végső soron az egész élete minden kudarcáért engem tett felelőssé.

Négyévesen fogott el a vágy, hogy olyan legyek, akit vernek a rendőrök
Bereményi Géza súlyos titkokat fed fel önéletrajzi regényében, a Magyar Copperfieldben. Az íróval jártuk be gyerekkora legfontosabb helyszíneit.

A könyvből a traumák alattomos természetéről is sokat megtudhatunk. Ön is csak írás közben döbbent rá, hogy a mai napig nem sikerült túllépnie a nevelőapja iránt érzett gyűlöleten, hiába ámította ezzel önmagát. 

A könyv írása megtanított engem arra, hogy ettől az érzéstől nem tudtam megszabadulni. Azt hittem, hogy tökéletesen megszabadultam és tárgyilagos leszek a kérdésben. Így gondoltam, mert akkor már szabad voltam és boldog. Én szabadítottam meg saját magamat, amikor tizenhat éves koromban megszöktem otthonról, és egy csapásra valamiféle felnőtt lett belőlem. Írás közben kiderült, hogy mégsem tudok lemondani arról, hogy megkülönböztessem magam a mostohaapámtól és az ő világától.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ezek szerint nem olyan könnyű magunk mögött hagyni a múltat, mint kiszaladni egy lakásból és vissza se nézni…

Nem olyan könnyű, de az megkönnyíti, ha az ember bevallja az elzárkózását és az ellenszenvét. Ez a szembenézés nálam most történt meg, mert az volt a határozott szándékom, hogy mindent megírjak, ami fontos. És ez fontos volt. Eldöntöttem, hogy nem fogok szégyellni semmit.

Hobó is nemrég beszélt egy interjúban arról, hogy nem kalandvágyból lett csavargó, csak menekült otthonról, mert őt is verte az apja. Szerinte az, hogy „kisfiú vagy és félsz, hogy este mi lesz otthon, az nem múlik el soha”. Önnél se múlt el?

Nekem a megszabadulás volt a legfőbb élményem. Akkor léptem ki abba az életbe, amiben ma is élek.

Később nem is kellett hasonló horderejű döntést hoznia az életben?

Utána már nem volt erre szükségem. Megtörtént, én pedig azóta szabad vagyok.

Ez a felszabadulás érdekes kontrasztban áll az akkori társadalmi-politikai valósággal, hiszen az 56-os forradalom után, egy elnyomó, paranoiás diktatúrában járunk. Hogy oldható fel ez az ellentmondás?

Persze, kamaszként én is a markukba kerültem Balatonfüreden, amit a könyvben fel is idézek. Érdekes amúgy, hogy a tó két oldalán teljesen máshogy kellett viselkedni a rendőrökkel. A déli parton csak akkor vadultak be, ha úgy érezték, hogy az ember gúnyt űz belőlük, az északi part viszont sokkal veszedelmesebbnek bizonyult, feltehetően azért, mert Veszprémben őrizték a szovjet rakétákat. A rendőrök ott igazi megszállottak voltak, akik mindenáron politikai bűnözőt kerestek maguknak, és ha az ember nem figyelt eléggé, benne találták meg. A saját bőrömön tapasztaltam ezt a gimnázium utolsó éve előtti nyáron. De azok már nem tudtak engem tönkretenni. Szerencsére támadt egy váratlan szövetségesem is, a pápai iskolaigazgatóm, aki kiállt értem és nem engedte, hogy kirúgassanak.

Azt mondja, hogy miután megszabadult „Apukától”, már egy őrjöngő rendőr sem tudta megfélemlíteni?

Nem. Senki más nem tudott többé megijeszteni.

Ezt akár egyfajta szuperképességnek is nevezhetjük.

Igen, és még valamit megsejtettem akkor ott a füredi kapitányságon: nem számít, hogy megengedik-e, hogy folytassam a középiskolai tanulmányaimat, vagy kézre kaparintanak, megvernek és ellehetetlenítenek. Teljesen mindegy volt. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy én akkor is szabad leszek.

De maga a szabadság is tud ijesztő lenni. Ön például már egy 1990-es riportkötetben arról beszélt, hogy sokan azért nem úsznak örömmmámorban a rendszerváltás kapcsán, mert nyomasztó a tudat, hogy mostantól senki nem gondoskodik róluk. Ezt a rémületet pedig ön is átélte, amikor turistaként Párizsban az első éjszaka lehajtotta a fejét a francia párnára, és rájött a világ tágasságára.

Persze, de ez elhagyatottságot és magányt jelentett külföldön, ami az emigránsok alapélménye, kivéve talán a legbátrabbakat. Márai Sándor, aki elég tapasztalt volt ebben a témában, azt mondja, hogy az emigránsnak szüksége van a füstölgő haragra, mert csak az tudja helyettesíteni és elűzni ezt a rémületet, ha haragszik az otthon maradottakra. Megveti, lenézi őket, és csak azért is bizonygatja, hogy ő helyesen cselekedett, amikor elhúzta innen a csíkot.

Az emigránsok haragjából kapott ön is, amikor újra és újra makacsul hazatért a külföldi útjairól.

Kaptam, és Máraival vigasztalódtam olyankor.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Itthon sose volt magányos?

Dehogynem, magányos voltam és élveztem a magányt. Nem féltem, mert bármi történt, mégis hazai pályán voltam. Én az a típus vagyok, aki itt könnyebben mozog. Megtanultam, hogy kell szabadon élni korlátozott körülmények között.

Az anyanyelv és az ismerős utcák közelsége is számít, gondolom. Gyakran visszajárt gyerekkora helyszíneire?

A Teleki tér számomra a boldogság szigete volt. Egyszer mentem be az udvarba, ahogy azt meg is írtam a könyvemben, de akkor már lebontották a földszintes házat, amiben életem első hat évében laktam. Csak az ólomkatona maradt ott a földben, de az már örökre.

Elszomorítja, vagy az élet elkerülhetetlen részének látja az ilyen változást?

Felemás, édes-bús érzés.

Be tudott valaha lelkesedni bármilyen közösségi ügy kapcsán, vagy mindig megmaradt a krónikás, kívülálló szerepben, amiből csak figyeli és lejegyzi, ami zajlik?

Mindig megmaradtam. Ott volt nekem az írás, abban éltem ki magam. Az íróasztalnál békén hagynak, ha pedig kiadják és kérdeznek is, mint most ön, akkor végképp szabad vagyok.

Biztos benne, hogy ezt nem lehet elvenni az embertől?

Nem a külső körülményeken múlik. Ahogy egy New Yorkba emigrált magyar költő, Baránszky László is felhívta erre a figyelmemet: bárhova vetődünk, a program adva van, lényegében ugyanaz történik velünk. A történetünk belső, és a körülmények másodlagosak az egészben.

Bereményi Géza: Azt hallom, én vagyok a mostani rendszer kedvence
Lehülyézte a publicistát, aki őt igyekezett megvédeni a balliberális elnyomástól. Hozzászokott már, hogy mindkét oldal elnyomja, de írás közben szabad, a többi meg úgysem számít. Interjú.

Másfél évvel ezelőtti interjúnkban hangsúlyozta, hogy ki akar maradni az akkor meghirdetett kultúrharcból. Mintha mai napig a könyvben sokat idézett nagyapja intése vezérelné, hogy „sose keveredjen kampányba”.

Én én vagyok. Csak magamat képviselem.

Az sem érinti meg, amikor kollégái, a magyar írók épp vérre menő, elkeseredett vitákat folytatnak a Térey-ösztöndíj körül?

Ez nekem ismerős jelenet, láttam már ilyet.

Akkor azt is tudja, mi szokott ilyenkor következni utána?

Hirtelen másképp kezdik csoportosítani az embereket és másféle viták bukkannak elő, eltemetett egyéb viták. Mert nagyon sokat eltemettek Magyarországon.

Nem lenne fontos ezeket a felszínre hozni?

De, fontosnak tartom, csak ezek a viták többnyire ostobák. Le kell folytatni őket, mert ismerem azt is, amikor minden el van temetve és mindenki hallgat és csak az újságból lehet megtudni, hogy mi az egyetlen, megkérdőjelezhetetlen igazság. Az még rosszabb.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Akkor hiába vívta ki kamaszként a privát, elvehetetlen szabadságát, mégiscsak hatással van a közérzetére, hogy milyen rendszerben él?

Persze, csak ne soroljanak engem semmilyen csoporthoz. Semmi szükségem címkékre, vagy arra, hogy zászlókra tűzzék a nevem.

A könyv hatására megváltozott a kapcsolata a gyerekkorával?

Folyamatában nem mindig gondoltam át a dolgokat, az írás során végeztem el ezt a munkát, évtizedek távlatából. Számomra ajándék, hogy hirtelen rálátásom támadt a saját gyerekkoromra. Még friss az anyag, de úgy érzem, nagyon fogom szeretni ezt a könyvet.

Arra van megfejtése, hogy miért épp most jött el az életében a titkok kiteregetésének ideje?

Szerintem én egy irányzathoz csatlakoztam. Az önéletrajzírásnak egy új reneszánszát éljük az irodalomban. Nagyon sok ilyen típusú könyv van, sőt szinte csak ezeket látom a polcokon. Az írók mostanában a saját átélt élményeiket írják meg. Az is igaz, hogy én tulajdonképpen mindig ezt csináltam, csak nem ennyire kitárulkozva, más nevek és kitalált figurák mögé rejtőzve.

Őszinteség és emlékezet kapcsolata elég összetett tud lenni. Bergman Laterna Magicáját olvasva például meggyőződésem volt, hogy ennél metszőbb őszinteséggel képtelenség írni a saját gyerekkorunkról, csak később tudtam meg, hogy bőven vannak benne ferdítések és elhallgatások. Önnél is jelen volt az írói kísértés, hogy néha hatásosabb dramaturgiát adjon a valóságnak?

Az igazságnak van egy sajátos szövete, és úgy érzem, megtaláltam azt a formát, amiben megírhatom, ami történt. Persze elhagytam mellékszálakat, mert nem akartam ennél is vaskosabb könyvet írni az életemből. Csak az került bele, ami nagyon fontos. De én bízom az emlékezet szelektáló képességében. Ami mély nyomot hagyott bennem, formált engem, azt mind beleírtam, és nem költöttem hozzá semmit.

Korábban is rendre visszatért ezekhez a meghatározó emlékekhez? Csak mert a könyvben már egészen kiskorából is olyan részletességgel idéz fel élményeket, mintha csak egy fényképet nézne.

Lehet, hogy abba a korba érkeztem, amikor jobban látszik a gyerek- és kamaszkor, mint egyébként. Mondok egy példát. Elkezdtem kutatni az emlékezetemben, hogy mi volt életem első emlékképe. Egészen a bilire szoktatásomig jutottam. Ehhez a nagyanyám fakanalat használt ösztönzésül, amit én aztán titokban eltüzeltem, hogy ne kapjak többet a fenekemre. De éreztem, hogy van még valami ezen túl, és fel tudtam idézni, hogy egyszer hanyatt feküdtem az asztalon, fölém hajolt valaki, akinek a haja csiklandozta a meztelen hasamat, és egy háromtagú szót ismételgetett. Összeraktam, hogy ez csak Róza nagyanyám lehetett. A három szótaghoz különböző arckifejezések tartoztak, ezekből tudtam megfejteni, mit mondhatott: „Lu-li-kám”. Ez volt a gyerekkori nevem, amin ő becézett. Így jöttem rá, hogy nagymamám minden bizonnyal épp tisztába tett engem. Ő volt az első ember, akire felfigyeltem. Ezzel kezdődik a könyv, hogy onnantól ketten voltunk az egész mindenségben. Előzőleg egyedül voltam. Tudtam, hogy ennél tovább nem tudok ásni az emlékeimben.

Pont úgy hangzik, mint egy nyomozás.

Ezt a módszert aztán több helyen alkalmaztam. „Vajon akkor miért tettem ezt és ezt?” „Nem értem, hogy miért is haragudtam akkor?” Ilyen kérdéseket tettem fel, és kitartó munkával sikerült előbányászni a válaszokat. A római történetírók szájhagyományból vették a leírt eseményeket, egybehangzó tanúktól, esetleg ők maguk is szemtanúk voltak. Náluk olvastam, hogy épp ebben a személyességben rejlik a történelem lényege. Amire az emberek emlékeznek egy eseményből, az a fontos, az a történelem. Én is így voltam a saját életemmel, fontossági sorrendet akartam tartani. Nem fogok arról írni, hogy falun nyaraltam és vidéki gyerek voltam tíz nyáron keresztül, klottgatyában. Ez nem érdekes, és erről nem is tudnék úgy írni. Vagy ha mégis, külön könyvben kellene felidéznem, mondjuk „Falun” címmel.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Meg is van a nagysikerű folytatás címe…

A folytatás már tudom, mi lesz: tovább akarok haladni a kronológiában, egészen 24-25 éves koromig, amíg el nem kezdődött az írói karrierem. Onnantól az élet személyessége megszűnt, és a munka lépett a helyébe.

Naplót írt valaha?

Soha. Ezeket fejből idéztem fel, így biztosítva, hogy csak életem fontos magántörténelmi eseményei maradjanak fent a rostán.

És senkivel sem vitatta meg a történteket, hátha valaki esetleg máshogy emlékszik egy adott eseményre?

Nem kérdeztem senkitől, mi hogy volt. Csak befelé figyeltem.

Azért kérdezem, mert Nádas Péter pár éve megjelent memoárja, a Világló részletek is hasonló aprólékossággal vizsgálja gyerekkorát, de ő hosszasan ütközteti mindezt mások eltérő emlékeivel.

Ez is mutatja, hogy ő nem volt annyira magányos, mint én.

Egy ponton említi a tollat és a papírt. Csak szófordulat, vagy tényleg kézzel írta az egész könyvet?

Igen, és a feleségem gépelte le. Nélküle más lett volna a könyv, így kialakult egy kissé kaotikus, de hatékony módszere az írásnak. Kézzel írtam, aztán addig húzogattam ki és krikszkrakszoltam, amíg meg nem lett az adott fejezet címe. Akkor még egyszer átírtam a szöveget, mert rájöttem, hogy az a fejezet tulajdonképpen miről is szól, mi a belső történet benne. Például a „Verhetetlen boldogság” cím irányt mutatott a szabadulásról szóló fejezetnél. Ezeket a kéziratokat adtam neki. Ő volt az egyetlen, aki el tudott tájékozódni rajta, áthúzások, nyilak voltak benne. Aztán elolvastam a gépelt verziót és csak a géphibákat javítottam ki, a saját hibáimat nem találtam.

Nem próbálta a számítógépet?

Írógépet használtam régen, de amikor a számítógép bejött, én kiszálltam a technológiai fejlődésből, és maradt a kézírás.

Bizalmatlan a technológiával, vagy csak türelmetlen újat tanulni?

A saját kézírásomból jobban tudok tájékozódni. Így őrzöm meg a folyamat személyességét.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Gyurcsány: Ebből nagy baj lesz

„Az Isten legyen hozzánk kegyes” – fohászkodik Orbán mentőcsomagját látva. Közben a Fidesz is kitalálta, hogyan rugdossa a baloldalt a válsághelyzetben.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.