A világot örökre megváltoztató, némiképp meglepő módon nem Európában, hanem Dél-Afrikában véget érő első világháború gyökeresen átrajzolta Magyarország képét, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia széthasadásával, majd a trianoni döntéssel hazánk a világpolitikában betöltött fontos szerepe egy szempillantás alatt eltűnt.
A háborúban 1,2 millió katonát veszítő – de a négyéves harcok során további 3,6 millió sebesültet, illetve 2,2 millió hadifogollyá vált, illetve eltűnt katonát elkönyvelő – Monarchia a háború alatt számtalan szomorú, érdekes vagy épp furcsa történetnek volt a tanúja: így például a harcok indulása után azonnal szorult helyzetbe került hadsereg magyar huszárjainak karddal kellett rohamra indulni a géppuskák ellen, a Margitszigeten a következő évben pofozható olasz bábut állítottak fel, a fontos repülőgépgyárnak is otthont adó főváros utcáin pedig falragaszokkal próbálták rávenni a lakosságot arra, hogy segítsenek az ellenséges kémek azonosításában.
Ezek a történetek a századik évforduló közeledtével sorra felszínre kerültek – épp úgy, mint az amerikaiak emberi sárkányrepülői vagy a párizsi boltosok bombák ellen való védekezési stratégiája, a magyar hadsereg egyetlen színes bőrű katonájáról azonban méltatlanul kevés szó esett, pedig az egymásnak ellentmondó legendák övezte férfi egészen biztosan létezett, sőt, a harctéren is bizonyította a rátermettségét.
A szerecsen honvéd első említése alig négy hónappal a szarajevói merénylet, és hárommal a Szerbiának való július 28-i hadüzenet után tűnt fel a Pesti Hírlapban: A szerecsen harcba akar menni címet viselő nyúlfarknyi anyagból (ez teljes hosszában itt olvasható) kiderül, hogy Perris Simon
A piros libériában járó „fekete bőrű vigyorgó legény” aztán egy nagyváradi mozi portása lett, és „úgy beszél magyarul, mint egy bihari szolgabíró, hogy a káromkodásáról ne is szóljunk”.
A cikk szerint a magát magyarnak érző Simon élete azonban távolról nem volt tökéletes, hiszen „mióta háborús a világ, a mozinéger […] igen szomorú ember s nem egyszer kapták rajt, amint a nevető betyár fekete fejét tenyerébe temetve sírt keservesen”, mivel irigyelte a háborúba induló, vagy épp onnan sérülten visszatérőket, neki viszont sehol sem hagyták, hogy katona legyen. Nem volt ugyanis magyar állampolgársága, így a hadsereg különböző szintjein, illetve a sorozóirodákban való sikertelen próbálkozásai után a hadügyminiszternek írt levelet, hogy segítse az ügyét.
Nagyon szégyenlem, hogy magyar ember létemre itthon kell ülnöm, mikor más ütheti a muszkát. Nem bánom, ha szanitécnak is, csak vigyenek és adjanak puskát. Le tudom lőni röptiben a fecskét, cudarul elbánnék egypár orosszal
– idézi a férfit a névtelen újságíró, aki a miniszter felé útnak indított kérés hatásáról már nem számolt be.
1915 januárjában a Budapesti Hírlap szerkesztőségébe nagyváradi tudósítójukon keresztül jutott el „a fekete honvéd” híre (a teljes cikk itt), akiről a rövid írás azt állítja, hogy a mozi bejáratánál
Az emberek előszeretettel ugratták az erejét örömmel fitogtató, ekkor már Aliként emlegetett „hús-vér szerecsent, aki ott született valahol a sivataghomok egyik sarkán s elvetődött a fehér emberek közé fekete csodának”.
No, Ali, most mutasd meg a virtusodat. Kell az ilyen markos legény katonának!
Ali a történet ezen verziója szerint könnyedén vette a sorozás jelentette akadályt, majd megkapta az egyenruhát, és épp a fegyverrel tanul meg bánni, hogy aztán bizonyíthasson.
A hírlap szerint a férfi szabadidejében honvédruhában járt az utcákon, és feszesen tisztelgett a feljebbvalóinak, akik a járókelőkkel együtt néha talán azt hihették, hogy „subickkal kente be az ábrázatját valami jókedvű baka, de a tréfa nem illik a komoly időkbe”.
A fenti három cikk ellentmondásai ellenére úgy tűnik, hogy Ali Mahmud tényleg megjárta a frontot, hiszen a Tolnai Világlapja Epizódok a világháborúból címet viselő sorozatának egy 1915. májusi epizódja (teljes hosszában itt) már, mint hat hétnyi kiképzés után a galíciai harctérre került, újabb hat hét után pedig ezüst vitézségi érmet kapott, tizedessé vált,
honvédként mutatja be, akit barátai vettek rá a sorozásra.
Ali Mahmud volt a mi hadseregünk egyetlen szerecsen katonája. Csakhogy ezt nem kellett erőszakkal a harctérre hurcolni Afrikából, mint a franciák tették: jött ő magától. Az ezredese egyszer megkérdezte, hogy miért csapott fel katonának, mikor nem volt muszáj? Ali, aki már elég jól tudott magyarul, így felelt:
– Meg akarok egy magyar lányt érdemelni!
– írták, annak ellenére, hogy Az Élet alig néhány héttel korábban még egy,
A néhány évvel később szintén a Tolnai épületében született A világháború története VI. kötetében (lásd itt) is Ali szenegáli gyökereit emlegetik, noha magyarságát is egy fokkal már darabosabbnak írják le, hiszen az ezredese kérdésére így válaszolt: „Meg akarsz érdemelsz egy magyar leányka!”
A fenti információk jó részét végül az ország első, este megjelenő politikai lapja, a fél évszázadon át futó Magyarország 1915 augusztusában a konkurens lapokhoz képest jókora csúszással megjelent anyaga húzza keresztbe, (teljes hosszában itt olvasható) hiszen a mind közül leghosszabb írás szerint a férfit Mr. Bobbynak hívták, tagbaszakadt alakjára pedig a fővárosi mulatók törzsközönsége biztosan emlékszik, hiszen a
aki akár csak egyszer is találkozott vele.
Aztán jött a háború és fuccs lett a lumpos pesti éjszakáknak – írják, így a Kőrös-parti Párizsban talán Simonként és Aliként egyaránt ismert alak Nagyvárad mulatóvilágának (és nem mozijának) egyik központi figurája lett, a sorozótisztek elé pedig nem mások unszolásából, hanem a magyarok iránti hálából állt.
A bizottság már-már rá is bólintott arra, hogy az erős portásból magyar baka legyen, de a korábbi történetekhez hasonlóan itt is kiderült, hogy a jelen esetben Bobbyként emlegetett férfi nem magyar állampolgár, szülőhelyeként itt azonban nem Kongót vagy Szenegált, hanem
sőt, a Magyarország a rövid élettörténetét is megosztotta: e szerint előbb New Yorkba került, ahol artista lett, majd az ezzel járó vándorélet egyik állomásaként jutott el Pestre, ahonnan már nem utazott tovább.
A sorozóbizottságnál történteket ezután nyilvánvalóan minden betérőnek elmesélte, míg egy gazdag nagyváradi úr
adoptálta őt, hogy ezáltal magyar állampolgársághoz juttassa. Bobby három napig és három éjjel mulatott örömébe. Azután ismét fölkereste a váradi hadkiegészítőt és most mára hivatalos okmányokkal és kellékekkel fölszerelve adta elő forró óhaját, hogy magyar katona szeretne lenni.
A cikk szerint a férfi több harcteret is megjárt, sőt, télen és nyáron is harcolt, hamarosan azonban tüdővésszel hazakerült, de „nem sajnálja azt a lyukat a tüdejében, – ebcsont beforr, mondja – csak boldog és büszke, hogy ő is szolgálhatott a magyar hazának!”
A Bors László által jegyzett írásból kiderül, hogy kitüntetésre is fölterjesztették, így vitézségi érmet fog kapni, talán éppen elsőosztályút – írja a szerző, hozzátéve:
És milyen boldog lesz, hogy fog dobogni a derék négerszíve. A »jó négerek« védőszentje pedig nem fogja semmi esetre sem elhagyni ezután sem Mister Bobbyt.
Mi lett vajon a férfival a háború utolsó éveiben vagy épp utána? Melyik volt az igazi neve? Végül vajon egy magyar lányt vett feleségül, és családot is alapított a fővárosban? A XX. század első évtizedeinek lapjai mindezekről már mélyen hallgatnak, mi azonban reméljük, hogy az új hazájáért háborúba is indult, a fenti címlapfotón maximum harmincas éveiben járó Simon, Ali, vagy Bobby végül megtalálta a számítását, és boldog élet várt rá a két világháború közti Magyarországon.
