Megjelent magyarul is a legrangosabb francia irodalmi elismerés, a Goncourt-díj 2017-es győztese, Éric Vuillard Napirend című könyve. Bár a díjat rendszerint regények kapják, a Napirend nem igazán regény (még ha a magyar kiadás fülszövege ezt ígéri is), a műfajára külön kifejezés van franciául: ez a récit, azaz egy olyan elbeszélésforma, melyben végig jelen van a narrátor is. Vuillard könyve is inkább tűnik egy szépirodalmi közegbe ágyazott szubjektív történelmi esszének: egy kisregény hosszúságú, fél nap alatt könnyedén elolvasható szöveg, melynek nincs is összefüggő cselekménye, hanem önkényesen kiragad néhány motívumot a második világháború tragédiájához vezető útról, két fő eseményre koncentrálva.
Nem mond újat, a titok abban rejlik, hogy miként és mikor mondja
Vuillard sikeres szerző Franciaországban, akinek több, történelmi tárgyú regénye is megjelent már, bár a legtöbb figyelmet a Napirend kapta, mely eddig az egyetlen, magyarra is lefordított műve. Miközben a francia közönség már ismerhette az író hasonló hangnemben írt műveit – az első világháború kitöréséhez vezető momentumokat összegyűjtő La Bataille d’Occident, az Afrika felosztásáról szóló Congo, az észak-amerikai indiánok tragédiája után játszódó Tristesse de la terre, és a Bastille lerombolásáról szóló 14 juillet címűeket –, melyek ugyanúgy a récit műfajába sorolhatók, és némiképp meg is ágyaztak a Napirend sikerének. Ennek csak annyi lehet a jelentősége, hogy előzmény nélkül
Szóval bár zavarba ejtő lehet a könyv műfaja, pláne, ha szem előtt tartjuk, hogy Vuillard történelmi forrásmunkákból is dolgozott, ám ez végső soron mégiscsak irodalom, amit néhány kritikusa láthatóan nem volt képes felfogni. Bírálta ugyanis a könyvet a tekintélyes amerikai történész, a második világháborús francia történelem szakértőjének számító Robert Paxton, aki pont azt hányta Vuillard szemére, hogy nem analitikus módon közelít a tárgyhoz. De hát miért is közelítene úgy, ha egyszer nem történész? A könyvben elhelyez néhány hivatkozási pontot, de hogy miért éppen ezeket, és mi az üzenetük, azt az olvasóra bízza.
Éppen emiatt: ahány olvasó, annyi értelmezés. A magyar kiadás fülszövege szerint például „igazi fekete komédia, amely a második világháborúhoz vezető sorsdöntő tárgyalásokat beszéli el. Diplomáciai kudarcok, megszakadó emberi kapcsolatok, katasztrofális irányt vevő események előzték meg a fegyveres konfliktus kirobbanását.” A Guardian „aforizma-tablónak” nevezte, a Financial Times „tények és dogmatikus fellengzősség keverékének”, míg egy német kritikus „az irodalom Buffalo Billjének” titulálta Vuillard-t, aki az amerikai vadnyugat showmanjéhez hasonlóan újra színre viszi a múltat, azzal a különbséggel, hogy ő segít újraértelmezni azt. Abban viszont nincs vita, hogy a szövegnek számos áthallása van így manapság.
A Napirend 1933. február 20-án indul, azzal a nevezetes titkos találkozóval, amikor a legnagyobb német vállalatokat vezető nagyiparosok megegyeztek Hitlerrel arról, hogy támogatják a nácik kampányát a választások előtt, ez az egyik fő esemény, amire Vuillard koncentrál, a másik pedig az Anschluss és közvetlen előzményei. Végig olyan eseményeket érint a könyv, melyek nem ismeretlenek: Schuschnigg osztrák kancellár látogatása Hitlernél az Anschluss előtt, illetve maga Ausztria békés megszállása; Chamberlain és Daladier tétova asszisztálása Csehszlovákia feldarabolásához és így tovább. Ami újszerű lehet, az a szatirikus hangnem, amivel Vuillard ezeket a tragikus eseményeket elbeszéli: nem azt a narratívát látjuk, hogy a nácik hatalomra kerülése és kezdeti sikere elkerülhetetlen és elháríthatatlan volt, hanem valójában komikus, szerencsétlenségükben is nevetséges történések vezetnek a mindnyájunk által jól ismert következményekhez. Talán a könyv sikere azt is mutatja, most, napjainkban hogyan akarjuk látni ezt az időszakot, hiszen istenigazából semmi újat nem mond Vuillard – a titok inkább abban rejlik, hogy miként és mikor mondja, amit mond. De mi az, amiben a Napirend bármi újat is mondhat az olvasónak 2020-ban?
Csak azt lehet az orránál fogva vezetni, aki hagyja is magát
Abban, ahogy Vuillard beszél a náci vezetőkről, semmi új nincs, nem ő az első, aki nárcisztikus gengszternek ábrázolja Göringet, butácska bájgúnárnak Ribbentropot vagy éppen erőszakos, dühkitörésekre hajlamos alaknak Hitlert. Vuillard az igazi gúnyt az ellenoldal politikusainak tartogatja: a megfélemlített osztrák zsebdiktátornak, Schuschniggnak, vagy a nácikkal szemben elnéző brit külügyminiszternek, Lord Halifaxnek, és persze a már említett Chamberlain-Daladier párosnak.
Kurt von Schuschnigg a könyv egyik főszereplője, ha lehet így mondani, az ő berchtesgadeni találkozója Hitlerrel a sztori középpontja: ez a legjobban kidolgozott és legszórakoztatóbb rész, mely nagy részben Schuschnigg emlékiratain alapul. Vuillard leginkább arra világít rá, hogy a kancellár hiába került utólag a történelem „jó” oldalára azzal, hogy a nácik mondatták le, majd hét évig fogságban is tartották, valójában egy „kis osztrák despota”, egy szabályos diktátor volt, aki mindenben követte elődje, a sikertelen náci puccskísérletben meggyilkolt Engelbert Dollfuss politikáját. Azzal a különbséggel, hogy mögötte nem álltak milliók, mint nevesebb kollégái mögött:
Hiszen Schuschnigg egy senki. Nem irányít semmit, nem barátja senkinek, nem reménysége senkinek
– írja Vuillard, és ki is rajzolódik a kép a provinciális diktátorról és a katolicizmusra épített „ausztrofasizmusról”, melynek az igazi csődje ez a berchtesgadeni tárgyalás volt, ahol Hitler úgy játszik Schuschnigg-gal, mint macska az egérrel, és könnyűszerrel ráveszi, hogy elfogadja az ultimátumát. Sőt, még azt is elhiteti az osztrák kancellárral, hogy annak egy ponton sikerült kompromisszumra bírnia őt, pedig dehogy:
Mintha valami engedményt sikerült volna kicsikarnia, beleegyezik egy olyan egyezménybe, ami sokkal siralmasabb, mint az előző.
És hogy mi az igazi vicc? Hát az, hogy amikor Schuschnigg mégis megmakacsolja magát, és kiír egy népszavazást Ausztria függetlenségéről, ehhez az általa betiltott szociáldemokratákat és a szakszervezeteket hívja segítségül. Majd ezt a minden szempontból bukott, antidemokratikus politikust a háború után meghívják a tekintélyes Saint Louis-i egyetemre a politológia professzorának: „Csak néhány évvel csúszott le róla, hogy hálóköntösben cseverésszen a Gutenberg-galaxist felfedező MacLuhannal” – mutatja be a helyzet abszurditását Vuillard, aki megpróbálja megérteni egy hasonlóan dicstelen szerepet játszó politikus, Lord Halifax gondolatait is.
A brit külügyminiszter a „megbékélési politika” szószólója volt, mely valójában annyit jelentett, mindent odaadni Hitlernek, amit kért, hátha ettől lecsillapodik. Elkísérjük a könyvben vadászatra Göringgel, 1937-ben, amikor már régóta nyilvánvaló lehetett, hogy kivel is áll szemben, Halifax mégis jó képet vág mindenhez. És aztán Vuillard arra jut, hogy mégis mit várunk attól az embertől, aki pénzügyminiszterként korábban elutasította, hogy segítséget nyújtsanak az éhínség sújtotta íreknek, és aki úgy számolt be a Hitlerrel való találkozójáról, hogy valójában semmi gond nincs a nacionalizmussal és a rasszizmussal. Csoda-e ezek után, ha a németek semennyire nem tisztelték ezt a bukásra ítélt politikai elitet?
A blöff virágkora
A fegyveres háború kitörése előtt Hitler puskalövés nélkül vonult be újra a tíz évvel korábban szerződésben demilitarizált övezetté nyilvánított Rajna-vidékre, majd ugyanígy érte el Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolását, illetve a Szudéta-vidék bekebelezését és Csehszlovákia feldarabolását. Ebben a brit és a francia kormány impotenciája és az ügyes diplomácia mellett elsősorban a gátlástalan fenyegetőzés és a blöff segített. Maga Hitler vallotta be utólag, amikor 1936-ban bevonultak a németek a Rajna-vidékre, a franciák még sokkal erősebbek voltak, és gond nélkül szétzavarhatták volna az akkor még gyengécske Wehrmachtot, és a német hadsereg még az Anschluss idején is messze volt attól a tökéletes gépezettől, amely később lerohanta egész Európát.
Ez ráadásul feketén-fehéren ki is derült, amikor a félelmetes hírű német páncélosok egy jó részének az is meghaladta az erejét, hogy végiggördüljön az őket virágcsokorral váró osztrákok között az úton. A könyv is ezt a helyzetet élezi ki, ahogy a csodálatos német hadigépezet erőfitogtatása rögtön az első külföldi erőpróbáján motorhiba miatt elmarad:
Ha egy hadsereg lerohan téged, ha harmincöt km/h-s sebességgel száguld végig az országon a ragyogó napsütésben, attól tátva marad a szád, de egy lerobbant tankokból álló hadsereg, az egy nagy semmi. A bombabiztos nevetségesség.
Mégsem történt semmi: a németek tanultak a hibáikból, az akkor még üres frázisnak tűnő Blitzkrieg két évvel később tényleg forradalmasítja a hadviselést, a britek és a franciák pedig aludtak tovább.
És hogy ez honnan is lehet ismerős? Mondjuk a folyton menekültek millióinak Európára engedésével fenyegetőző Erdogantól, a külpolitikáját gyakorlatilag blöffök sorozatára építő Putyintól, vagy Donald Trump elnökségéből, és az összes krízisre adott válaszára, a koronavírustól kezdve a soha meg nem épülő falig a mexikói határon.
A piacok mindenhatósága
Azt, hogy a német nagyiparosok odaálltak Hitler mögé, mindig is fontos mérföldkőként könyvelték el a hatalomátvétel felé vezető úton, de semmiképpen sem egyedi jelenség. Mégsem meglepő, hogy Vuillard képzeletét ennyire megragadta az a szürke februári nap, amikor huszonnégy posztókalapos, elegáns öregember jelent meg a Reichstag fogadótermében, hogy meghallgassák azt az okfejtést, miszerint támogatniuk kell a náci pártot, és amellyel valószínűleg sok mai cégvezetőnek se lenne komolyabb problémája:
Fel kell számolni a gyönge rezsimet, elhárítani a kommunista fenyegetést, eltörölni a szakszervezeteket, és lehetővé tenni minden gyárigazgató számára, hogy Führer legyen a saját vállalata élén.
Akad kritikus, aki ezt párhuzamba állította azzal, ahogy Bolsonaro győzelmét ünnepelték a piacok Brazíliában. De még egyértelműbb példa az amerikai tőzsde szárnyalása Trump győzelme után 2016-ban, miután kiheverte a meglepetés okozta sokkot. Számos gyilkos diktatúrát szokás mentegetni azzal, hogy „de legalább rendbe tették a gazdaságot”, Pinochettől kezdve Francón át Csang Kaj-sekig, és gyakran elhangzik ez az érv a mai populista politikusok mellett is. A Napirend viszont pont időben emlékeztet arra, hogy vannak bűnök, amiket nem lehet a GDP-mutatókkal és az ujjongó piacokkal sem ellensúlyozni.
Éric Vuillard: Napirend (L’ordre du jour), 21. Század Kiadó, 109 oldal, 2020. Fordította: Tótfalusi Ágnes
Kiemelt kép: Roger-Viollet / AFP
