Kultúra

Rejtélyes erő feszít szét egy házat a Budai Várban

Kádár Erzsébetről (született Csernovics Erzsébet) kevesen hallottak, aminek oka, hogy ez a zseniális író-festőnő tragikusan fiatalon halt meg; 1946-ban egy banális gázszivárgás miatt, álmában vesztette életét. Örömhír, hogy műveiből a minap remek kiállítás nyílt Szentendrén, plusz a Petőfi Irodalmi Múzeum hamarosan kötetben jelentet meg tőle novellaválogatást. Rendhagyó Matinénkban a könyv egyik novelláját olvashatják, a képeket és a keretesek szövegét a tárlatról válogattuk.

A DIÓFA

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A ház egyemeletes. A Vár nyugati oldalán áll, beékelve két nagyobb épület közé. Baloldalt az öreg grófnő palotája, tetőpárkányán címerrel; jobboldalt hosszú, dísztelen, sárga épület, egy püspök téli szállása. Két előkelő szomszédja között egy éve még kopott volt ez a ház. Kapuja – mint egy hűdött száj – féloldalt csúszott. Ez a csúnya fintor most eltűnt róla, a kaput szépen középütt helyezték el. Tavaly késő őszig kőművesek dolgoztak a házon, télen pihenni hagyták, tavasszal tovább csinosították. Mire lebontották az állványzatot, még régibb volt, mint azelőtt. Azokra a hallgatag, ápolt, bizalomgerjesztő öregurakra emlékeztetett, kik estefelé a bástyasétányon lépkednek a harangszó ütemére. Sok van belölük a Várban.

Csak friss vakolatát restelli a ház. De jövőre már olyan lesz, mint a többi; dísztelen és úri. A kapu fölé, a középső ablak helyére egy rózsaszínű, faragott márványlapot illesztettek. Ez a márványdarab már a régi házon is ott volt, a várbeliek megszokhatták. Fátyolba burkolt, telt idomú nőalak, a Reménységet jelképezi; százötven évvel ezelőtt kerülhetett a homlokzatra, akkor is gazdát cserélt a ház.

Kádár Erzsébet: Önarckép, 1934

A szentendrei kiállításról

„A magyar irodalom egyik legnagyobb tehetségű novellaírója”; „hibátlan író”; „a leggazdagabb, legtökéletesebb elbeszélőink közé tartozik” – Kádár Erzsébet írói teljesítményéről nyilatkozott ekképpen Illyés Gyula, Rónay György és Vas István. Mindenki nagyrabecsüléssel írt róla, s nemcsak fiatalon bekövetkezett tragikus halála után, hanem már életében is.

Móriczot, Kosztolányit és mindenekelőtt Babits prózáját tekintette mércének, s bár a Nyugat avatta íróvá, a korszak minden más jelentősebb lapjában is publikált. Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márai Sándorral, Cs. Szabó Lászlóval került ismeretségi-baráti kapcsolatba.

Hányadszor? Ki tudja… Ezek a várbeli házak tönkből hajtanak ki. A kapu alatt a három csúcsíves fülke Mátyást láthatta; a pince még régibb, helyenként víz vájta üregét, kétemeletnyi. Amikor a vasajtót kiemelték, a falban egy régi pénzdarabot találtak Nagy Lajos képmásával. Valamikor Kont Miklós nádoré volt a ház.

A házat tehát megcsinosították… Ez az igyekezet a rézgombon is látszik, mely kilincs helyett fénylik a kapun. A kapu csak csengőszóra nyílik, ilyenkor elővillan a kisudvar egyik sarka. A ház belül kedvesebb, barátságosabb. Akik lakják, maguknak szépítették. A vadszőlőt, mely valamikor lecsüngött az emeleti folyosó vasrácsáról is, az építőmunkások letépték a falakról, de az már megint nyújtogatja felfelé apró tenyereit. Egy-egy virágágyra is tellett az udvarból, s a földet borító kőlapok közt arasznyi szakállt eresztett a fű. Az udvart alig méternyi kőfal zárja le, ez a fal a régi bástya maradványa. Azon túl, a lejtőn, fák kapaszkodnak. Egy hársfa szelíden áthajtja hamvasszürke koronáját.

Ez a kis tér itt, a Várban csak nyolckor ébred. Valahonnan lentről, a városból harangszó érkezik, mezítláb, kisingben. De tavasz van, s a nap már hasat ereszt a téren. Végigömlik a ház falán, apró csillámszemeket gyújt rajta. Az egyik emeleti ablakban egy fiatal nő kitárja a zsalut. Kikönyököl.

A nő szőke, és még borzas az alvástól. Minden reggel maga tárja ki ablakait, szereti hallani, ahogyan a zsalut megtámasztó rudacska nekiütődik a falnak.

Milyen más itt a reggel – gondolja –, mint lent, a városban, ahol azelőtt laktak. Ott az utca ilyenkor már zúgott; amire felkelt, bármilyen korán is, elfogyott előle a reggel. Itt, az ablaka előtt várakozik. A levegő lágy, langyos, akár a fejősajtárban habzó tej.

Kádár Erzsébet: Kilátás a Szamárhegyről

Első cigarettáját az ablakban szívja el, a hamut a frissen söpört járdára szórja. Cigarettájának füstje fehéren lebeg a portalan levegőben.

Fürdőszobájának falát lazacszínű csempével borították. A káddal szemben földig érő tükröt illesztettek a falba. Mielőtt belép a kádba, melyet a nagy Ágnes már teleeresztett vízzel, megnézi magát a tükörben. Ismerkedik a testével, mint egy új szerelemben. A kád is szélesebb, mint a régi volt Pesten, ma is úgy fekszik bele, akár egy friss huzatú ágyba. Szobájában motozást hall, átkiált az ajtón:

Csernovicsból Kádár

Kádár Erzsébet a történelmi nevet viselő Csernovics család leszármazottja volt. Az elmagyarosodott, ősi szerb eredetű család nagy formátumú személyiségekben gazdag története a huszadik század elején roppant meg, amikor a busásan gazdag arisztokraták közül néhány generáció alatt dzsentrivé süllyedtek. A család múltja egyszerre adott tartást és jelentett terhet, s mindez elég volt ahhoz, hogy Csernovics Erzsébet – anyja nemesi előnevéből – a Kádár írói álnevet válassza.

– A tavalyi zöld vászonruhát készítse ki, Ágnes!

Amikor kilép a fürdőszobából, a lány még mindig ott rakosgat.

– Tetszett hallani a csörömpölést? – kérdi.

– Mi történt már megint?

– A kis Ágnes elejtette a tálcát… A reggeli edényt vitte az ebédlőbe. Minden összetört, csak egy csésze maradt meg…

Nem felel. Nem szereti ezt a fakó, fürge és nyelves lányt. De tudja, hogy nem fogja elküldeni, talán évek múlva sem. Ágnes itt szolgált a Várban, a szomszédban, mielőtt hozzájuk szegődött. A boltokban, a környéken ismerik. Titkon azt reméli, hogy Ágnes pletykázik, s már tudnak róluk egyet-mást a fűszeresnél és a tejcsarnokban.

A lány tolakodóan folytatja:

– Tetszett látni, hogy felpúposodott a padló az ebédlőben? A kis Ágnes azt mondja, hogy ezért botlott meg.

– Jó, megnézem…

Kádár Erzsébet: Zöld Ruhás nő

Az ura szobáját éppen takarítják. Átsiet rajta, s benyit a kis szalonba. Körülnéz, s máris bosszankodik: mennyire meglátszik a szobán, hogy nem ő rakosgatott benne. Az asztaltól a fiókos szekrényhez lép, itt egy hamutálcát tol arrébb, ott egy virágtartót, átcsoportosítja a dísztárgyakat, a székeket is helyükre igazgatja, a párnákat sorra felemeli a kerevetről, majd lazán visszaejti őket. Amióta itt lakik, kicsinyesen kényes. Néha titokban takarít a lányok után. Most is körülnéz, hogy nem felejtette-e nyitva valamelyik ajtót – majd leguggol, zsebéből törlőgumit vesz elő, s a parkettán gondosan eltüntet egy parányi foltot.

A festőművész

Már kisgyerekként külön rajzórákra járatták. 1924 őszén beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István tanítványa lett. Mindössze három félévig tanulhatott, később csak szabadiskolák, tanfolyamok képzéseit látogathatta. Iványi-Grünwald Béla, Feiks Jenő és különösen Aba-Novák Vilmos hatott rá. Kapcsolatba került a Szinyei Társasággal. A fiatalok munkáit bemutató tárlataikon 1926–1933 között több alkalommal sikerrel szerepelt.

„A tehetséges Csernovics Erzsébet szép haladásról tanúskodó artisztikus és komoly három képe jelentik a kiállítás kiemelkedő értékeit”; „igen kifinomult”; „finom színharmóniák teszik kellemessé két munkáját” – írták róla a korabeli kritikák.

1929 őszén ösztöndíjat kapott Olaszországba, ahol Aba-Novák vezetésével elsősorban tájképeket festett, de engedélyt kért Raffaello Madonnájának másolására is. A következő években már csak Szentendrén festett. A kiállítási katalógusok, valamint egy, a hagyatékában fennmaradt autográf képjegyzék tanúsága szerint tájképek (legfőképp szentendrei és budai látképek), portrék (elsősorban rokonok, főleg gyerekek ábrázolásai), néhány csendélet és önarckép alkotják szűk tíz évet felölelő festői életművét.

Mindössze kéttucatnyi olajképe és mintegy száz grafikája, vázlatrajza maradt fenn. 1936-ban, szépírói pályájának indulásakor végleg felhagyott a képzőművészettel, s csak az írásnak szentelte tehetségét.

Később leül egy kényelmes karosszékbe. Hosszan nézi a szemközti falat. Öt színezett rézmetszet függ itt, majdnem egyforma nagyok; hármat közülük egy ócskakönyvárusnál vásárolt, kettőt még hazulról hozott. Elégedetten nézi őket, kissé hunyorog is. Tekintete továbbvándorol, végigsiklik az egész szobán. Itt-ott még hiányzik valami, de ő helyükre képzeli a hiányzó tárgyakat is. A függőlámpát facsillárral cseréli ki, már kiválasztotta. Jövő hétre ígérték. Most feláll, végighúzza kezét az asztal lapján. Amikor ideköltöztek, minden bútort újonnan fényeztetett. Mintha ezek a tárgyak hálásak volnának… Az öreg óra, amióta csak emlékszik rá, néma volt, s most vidáman, sietve ketyeg. A piros metszésű üvegpoharat dajkájától kapta ajándékba, a pohár is büszke rá, hogy ilyen szép helyre került. Amikor ezekben a szobákban elhelyezte a bútorokat, önmagát is mindig közéjük ültette. Itt olvasni fog, amott feketét készít, vendégeket fogad, vagy téli délutánokon számtalan mellényének egyikét köti. Az ő lakása lesz, az ő háza… Azután eszébe jut, hogy tulajdonképpen az ebédlőbe indult. A hallon kell átmennie. Ő „hol”-nak ejti, elnyújtva, hiába gúnyolja miatta az ura. Ebbe a helyiségbe beleépítették a régi ház otrombán kedves csigalépcsőjét. Keményfa fokait évszázadok koptatták. Néha figyelmezteti is vendégeit, „a tizenhetedik századból való”. De hiába dicséri ezt a szobát, mégsem szereti, nem tud vele mit kezdeni. Zegzugos helyiség, sötét fülkékkel; a falak itt méteres vastagságúak, hatásosabban rendezhette volna be. De ehhez már nem ért… Az is bosszantja, hogy a kerti falba vágott ablak keskenyebb lett, ahogyan tervezte. Szeretné széttolni a falakat… A lépcső oszlopához két képet támasztottak. Napok óta arra várakoznak, hogy felakassza őket. Majd máskor – gondolja bosszúsan.

Sietve továbbmegy.

Egy éve a terveken vitatkozott a mérnökkel. Sok-sok hónapját adta a háznak. Lassan alakult ki benne… Azután épült, még lassabban… Mennyit szorongott miatta. Majd hónapokig vásárolt, járta a várost, az ócskapiacokat és a szemtelenül drága régiségkereskedéseket. Sokat tanult, olyat, amire eddig nem is gondolt. Mire a ház elkészült, megérett benne ez a furcsa gyengédség. Ma hosszan tud beszélni a parketták minőségéről; azt is tudja, melyik cég mennyit kér egy ablakkeretért. Úgy vitatkozik szekrények és rézveretek stílusáról, mint más asszonyok a gyerektápszerekről. S most, hogy a ház szép lett, maga is szépült tőle.

Kádár Erzsébet: Fekete hajú nő

Van biedermeier szalonja, barokk ebédlője, s az egyes szobákban minden korból valami tárgya. Boulle-szekrénykéje durva hamisítvány, de a hall egyik fülkéjéből előkacsintó, tört lábú, faragott angyalt valódi aranyozásáért becsüli. Ha régi metszetek közt válogat, bámulatos fölénnyel tolja félre azokat, melyeket értékteleneknek vél. Néha eszébe jut az öreg, rossz szagú ház, amelyből ezt a kis palotát varázsolta, s mosolyog…

Az ebédlőben térdel. Olyan óvatosan tapogatja a furcsa dudort, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz. A parketta tükre kétméternyi körzetben felhólyagosodott. Feláll, rálép a dudorra. Ránehezedik. De az most sem enged.

Az író

Csernovics Erzsébet 1931-ben illusztrátornak szerződött a Budapesti Hírlaphoz, ahol inspiráló irodalmi közegbe került. Itt ismerkedett meg mások mellett Ottlik Gézával, Hevesi Andrással és Illés Endrével. A lapnál lett író: rajzait egyre hosszabb szövegekkel egészítette ki, végül saját rovatot kapott. Bár témái a divat, a lakberendezés, a gyereknevelés körén nem léptek túl, a női szerepekről vallott nézetei, morális és esztétikai ítéletei konzervatív családi és társadalmi közegének normatív értékrendjét tükrözték, de az ekkor kifejlesztett íráskészség birtokában már továbbléphetett.

Az 1930-as évek közepétől egyre többször kapott megbízást színházi, kiállítás- és könyvkritikák írására is. Szemléletmódja tágasabbá, nyelvhasználata gazdagabbá, stílusa karakteresebbé vált – fokozatosan megtalálta saját elbeszélői hangját. Alig néhány novellája volt még, amikor 1936 végén megnyerte a Nyugat pályázatát. Később sem volt igazán termékeny író, „nehezen, kínlódva dolgozott”, évtizednyi pályája alatt mindössze 25–30 novellája jelent meg, de mind esszenciális darab. Novelláinak témáit saját közegéből meríti, ugyanakkor a pusztuló dzsentrivilág ábrázolásán túl a lelki gyötrés, a fizikai erőszak, a lopakodó félelem, végső soron a morális elbizonytalanodás sötét valósága sejlik fel bennük. Tragédiák készülődnek minden írásában; a felszín fegyelmezett, de az elfojtásoktól terhes látszatvilág alatt a mélyben pusztító erők feszülnek. Feszes szerkezetű írásaiban nincsenek fölösleges elemek.

„A pontos kifejezés az elhallgatottat is elmondottá teszi, átütőbb súllyal, mint az aprólékos leírás” – vallotta. Novelláinak leíró szövegeiben gyakran a tájkép- és csendéletfestő módszertana ismerhető fel, ahogyan kritikái a portretista megnyilvánulásai. Sokszor témájában is szorosan kötődik a festéshez, legeredetibb, írásban rögzített tájképéhez Szentendre állt modellt.

Visszaül az asztalhoz, arcát a teáscsésze gőze fölé tartja, hosszan gondolkozik. Majd mézet csepegtet kenyerére, de azután hirtelen félretolja reggelijét. Az udvar felé a fal egyetlen nagy üvegajtó. Reggel széttolják, s a kert szinte belép a szobába. Erős, harmatos lehelete van. Az asztalra helyezett ezüsttárgyak fényeiben apró kertek virítanak.

A padló felpúposodott. Különös… – gondolja. Határozottan érzi, hogy ő követett el hibát. Első civódása ez a házzal. Sértődött.

Most rögtön fel kellene hívnia a mérnököt – gondolja azután. Az ebédlő a mérnök ötlete volt, büszkén dicsekedett vele. Fehér fal, leheletfinom, zöld árnyalattal, télen is olyan, mintha lomb szűrné a fényt. „A maga arcszínéhez terveztem – mondta a férfi –, szép lesz reggelenként ebben a szobában.” Ma is szívesen emlékszik a férfi mondatára.

Amíg a munka folyt, a mérnök minden szabad idejét náluk töltötte. Szívügye a ház, ezt ismételgette. Talán az is hiba volt, hogy újabban mindig letagadtatta magát, ahányszor a mérnök felhívta. Nem szerette, ahogyan ez az idegen férfi a házról beszélt, a falakat kopogtatta, vagy megtapogatta az ablakkereteket. Nem akar osztozni senkivel. Kínos, hogy most mégis beszélnie kell vele.

Az ura legyint:

– Beszélt Miklóssal?

– Már reggel felhívtam. Azt mondta, hogy szombaton idejön.

– No, lássa… Nem szabad annyira idegesnek lenni, majd rendbe hozzák.

– De a piszok, a felfordulás…

– Ugyan! Megszokhatta költözéskor.

Az asszony kínlódik. Hogyan magyarázza meg?

– Tudja, ha valamiről azt hisszük, hogy egy életre szól…

Érzi, hogy szavai hamisak, érzelmesek, egészen mást akart mondani.

– Nem értem ezt az elkeseredést.

Siet az irodájába.

Vacsora közben irtózatosat reccsen a padló. Mintha valaki vasrúddal feszegetné alulról. Az asszony elsápad, összerázódik. A cselédek is babonásan kerülgetik a dudort. Éjjel róla álmodik. Az álom zavaros, reggel nem emlékszik rá, csak azt tudja, hogy félt. Mindenki magára hagyta: az ura, a mérnök… Fázik trianoni függönyráncai alatt.

Hajnalban pongyolát kap magára, és leszalad az ostobán tekergő lépcsőn. A dudor megnőtt az éjjel. A szétfeszített keményfalapok csúnyán vicsorítanak.

Aznap beveri az utolsó szöget a falba. A hallban felejtett képek végre helyükre kerülnek. S most vár.

Hangosan jár a szobákban.

A mérnök megtartotta szavát, szombaton reggel kilenckor pontosan becsönget. A vasútról jött, útközben felvette kocsijára a pallért és a parkettázómestert is. Kísérői bosszúságtól füstölögnek. A mérnök nem ért rá borotválkozni, ő is feszélyezett. Ez a rosszkedvű társaság körülállja a dudort. A ház gazdája telefonál: ma később megy be a bankba. A két lány, a kis és a nagy Ágnes kipirult nyakkal egymást lökdösi, ürgeöntések emléke kísért bennük.

A parkettát a faltól kezdik felszedni, de pillanatok alatt elérik a dudort. Lefejtik róla a keményfalapokat. A faburkolat alatt cementréteg van, az is összerepedezett. A mester arca felderül: az ő ártatlansága már bebizonyosodott. Feláll, indulni készül.

– Ide csákány kell – mondja hidegen, s a hangján hallatszik, hogy a csákány nyelét ő aztán nem fogja meg.

Valahonnan csákányt kerítenek, s most a pallér izzad. Csapásai alatt megremeg a ház. A szekrényben összecsendülnek a poharak, az ajtók megrázkódnak, a kertben ijedt verebek rebbennek fel.

Árnyékuk végigsiklik a falon és a padlón.

A mérnök is nekigyürkőzik. Izgatja, mi feszíthette szét a sziklakemény alapzatot.

Mindnyájan a padló sebe fölé hajolnak. Valaki felkiált:

– A diófa!

Kádár Erzsébet: Reggeli munka a teniszpályán

Most egyszerre a férfi is emlékszik rá, pedig ő csak kétszer járt a régi házban. A nagy Ágnes jól ismerte. Egy foltozóvarga lakott az udvarban; az öreg kegyelmes asszony, akinél Ágnes szolgált, nála sarkaltatta a cipőit. Nagyon öreg fa volt, át sem érte a törzsét, már nem termett semmit.

A pallér másképpen tudja: amikor itt dolgoztak, jócskán levertek róla diót. Aprófajta dió volt, kemény, vastag héjjal.

Azután megbeszélik, hogyan is történhetett…

Az ebédlőt az udvarból hasították ki, kellett a hely, hát kivágták a fát. Tőből vágták ki. Pince nem került a szoba alá, a tönk és a gyökerek bent maradtak a földben.

A fa élt, csak átaludta a telet. És tavasszal a gyökerek teleszívták magukat nedvekkel, a csonka diófa gyanútlanul nyújtózott, ébredezett a föld alatt, rügyezni készült.

A mérnök mentegetőzik:

– Nem hittem volna. Irtózatos erő! Szinte valószínűtlen…

– A tavasz! – mondja a ház gazdája ostoba nevetéssel, s az asszony felé kacsint.

Néhány percig csendben állnak, meredten nézik az áldozatot. Az asszony úgy érzi, mintha fojtogatnák. Végül a mérnök vállán át a pallérhoz fordul:

Életút

1901. március 3-án Aradon született Csernovics Erzsébet néven.

1920 januárjában férjhez ment gyülvészi Dadányi Györgyhöz, egy év múlva megszületett egyetlen gyermeke, Éva. Házassága röviddel ezután megromlott, a csecsemővel hazaköltözött szüleihez Aradra.

A trianoni szerződés után, a román kisajátítások miatt a család elvesztette minden birtokát, kastélyait, Csernovics Diodort eltávolították hivatalából.

1922 őszén a család áttelepült Budapestre. Az elkésett menekülők ezreihez hasonlóan hónapokig a Nyugati pályaudvaron laktak két vagonban. Később rokonoknál, társbérletben éltek.

1924-ben sikerült Budán megfelelő lakást szerezniük. Egy ismerős műtermébe járt festeni, ősszel beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Mindössze három félévig tanulhatott, ekkor apja halálával a család nehéz anyagi helyzetbe került. Trafikengedélyt szereztek, cigarettát és újságot árultak.

Az 1920-as évek második felében az angolkisasszonyoknál tanított rajzot, közben szabadiskolák, tanfolyamok képzéseit látogatta.

1926–1933 között többször is szerepelt a Szinyei Merse Pál Társaság csoportos kiállításain.

1929 őszén Olaszországba utazott, ahol Aba-Novák Vilmos irányításával festett.

1931-ben a Budapesti Hírlaphoz került mint illusztrátor, később már publicistaként is foglalkoztatták, és több női rovat állandó szerzője lett. Néhány mesekönyvet is illusztrált.

1934. Megfestette önarcképét, melyet már Kádár Erzsébetként szignózott.

1935. Reggeltől estig című írásával megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Végleg felhagyott a festéssel.

1936-tól rendszeresen jelentek meg novellái és könyvkritikái a Nyugatban, majd a Magyar Csillagban, publikált a Tükörben, az Ezüstkorban, a Napkeletben és az Új Magyarságban is.

1937-től Illés Endrével több éves munkatársi kapcsolatuk szerelemmé alakult. Az egyszerre inspiráló és megalázó viszony egészen az asszony haláláig tartott.

1939-től a Révai Testvérek Irodalmi Intézethez került, s a Franklin Társulatnak is írt lektori jelentéseket, végzett szerkesztői munkát. Rendszeresen szerepeltek novellái, könyvkritikái, zenés-verses összeállításai a rádióban, ahol bemutatták A besúgó című egyfelvonásosát is.

1940-ben Baumgarten-jutalmat kapott.

1944-ben megjelent egyetlen kötete, a Harminc szőlőskosár.

1945 augusztusától a Szabó Ervin Könyvtár munkatársa volt. A Képes Világban Méz és bors címmel saját rovatot vezetett, a Renaissance Könyvkiadó pedig megbízta, hogy írja meg a magyar regényirodalom rövid történetét.

1945 végén a La Fontaine Társaság rendes taggá választotta.

1946 elején újra Baumgarten-jutalmat kapott.

1946. április 25-én álmában halt meg, a konyhában szivárgó gáz mérgezte meg. 45 éves volt.

– Mondja, igazán él ez a fa?

– Tessék nézni, milyen nedves! Még ki is hajtana…

A férje siet. Óráját nézi, megveregeti a mérnök vállát.

– Mit kezdesz vele? – kérdi szórakozottan.

– Azt hiszem, hogy a gyökerek már nem tehetnek több kárt. De a tönköt el kell távolítanom. Várj, mikor is? Talán a jövő hét elején…

– Halasszátok csütörtökre, akkor elutazom.

A mérnök utasítja a pallért:

– Törje fel a cementet a törzs szélességében, hogy ne feszegesse tovább a padlót.

És akkor az asszony egyszerre úgy érzi, hogy hányni fog.

– Gyilkosok! – mondja émelyegve, megszédülve.

A trafikban már hallottak a fáról.

– Ilyen szenzáció! – mondja az öreg trafikosnő izgatott, asztmás lihegéssel. Szürke lüszterblúzán a fények is kíváncsiskodnak. – Ilyen szenzáció – ismétli irigyen. – Az egész utcában erről beszélnek.

Az asszony érzi, hogy elpirul. Valamit mond. Mentegetőzik…

Délután egyik várbeli barátnője telefonon jelentkezik: a trafikban hallotta, igaz-e? A fa… Úgy beszél róla, mint egy csiklandós kalandról. Lelkendezik.

Az asszony szégyelli magát, és nem érti: kétszínűek az emberek vagy buták? Jobban esnék, ha durván, sértőn számon kérnék tőle a diófát. Kétszáz éve élt ez a fa… – gondolja. – Nőtt, termett, s nekünk kellett jönnünk, hogy elpusztítsuk.

Sértődötten jár dísztárgyai között. Amióta tudja, hogy a diófa ott állhatna a tenyérnyi udvaron, sóváran gondol rá. Lombja függönyt húzna az emeleti ablak elé… Maga verné le a friss diót reggelijéhez… Egyszer egy regényben őszi hangulatról olvasott, a diófalevelek barna illatáról… Egy nyáron dióolajjal kente be magát, az is barna volt, de a szagára már nem emlékszik…

Az udvar végébe megy, onnan nézi a házat. Szinte látja a diófát. Mintha még tegnap is ott állt volna… Vajon ki ültette? Régi metszetei furcsa alakjait látja egy nyurga, fiatal fa alatt.

Soká időzik a földszinti szobákban. Milyen lehetett akkor a ház? Nézi a boltívek hajlatait, lemegy a pincébe is, borzongva gondol rá, mennyi minden szívódhatott ezekbe a falakba.

Azután az ura könyvespolcán keresgél. Kiemel néhány kötetet, feszült figyelemmel elolvas egy-egy oldalt. De még ez sem elégíti ki. Egy reggel lemegy a városba, fél tucatnyi könyvvel tér haza.

A diófa volt az egyetlen élő tanú, a ház múltjának tanúja – s elnémították. Ha szél fúj, azt gondolja: most zúgna, zizegne… Napjában többször is meglátogatja az óriás sebet. Néha vizet loccsant a tönkre. Az ura nem tudja, hogy éjjelente nyitva hagyja a kert felé az ebédlő üvegfalát – hadd szívjon még egy kis friss levegőt…

Már tudja, hogy valamikor Kont Miklós nádor háza állt itt. Azt is tudja, hányszor ostromolta ellenség a várat. Mintha az emlékezés csak a vért inná fel… A téren, a ház előtt halt meg Hunyadi László. Eszébe jut a történet – a hóhér háromszor sújtott, s Hunyadi még élt. A tömeg zúgott. Hunyadi elindult, s ekkor a király még egyszer intett a hóhérnak…

Kádár Erzsébet festménye

Egy öreg fa gyökerei messzire elnyúlhatnak! Egyszer azt hallotta, hogy olyan mélyen ássák be magukat a földbe, amilyen magas a fa… Ötödik éjszaka vihar támadt, a szél a zsalukat rázza, az ajtókat döngeti, remeg az egész ház. Később nyugodt eső esik. Erdőlehelete van. S megint kísért a fa – jó illatot érez… A tenyerében élünk – gondolja szorongva.

Kádár Erzsébet és Szentendre

A szerb származású, ortodox görögkeleti hitvallású Csernovics család tagjai között a legkiemelkedőbb Csernovics Arzén ipeki pátriárka volt, aki a 17. század végén több ezer szerb családot telepített le a városban. Csernovics Erzsébet a húszas-harmincas évek fordulóján megfesti, Kádár Erzsébet később megírja a maga Szentendréjét. Az Egy város modellt áll című írás eredeti elbeszélés- és látásmódja egyszerre mutatja a fürkészőn és lemeztelenítőn kutakodó festőt és írót, a szemérmesen elhallgatott családi kötődést és a régi-régi Szentendrét. A Szinnyei Társaság kiállításain együtt szerepelt a Szentendrei Festők Társaságát 1928-ban létrehozó művészekkel. A Társaság tiszteletbeli vezetője, Iványi Grünwald Béla Csernovics/Kádár Erzsébetnek is mestere volt a Budapesti Szabadiskolában.

Szentendrei festészete az önmagát elsősorban a szentendrei tematikával definiálni próbáló kezdetekhez kapcsolódik, stílusában pedig azon posztimpresszionista stílustörekvéshez, melyben a Nagybánya-nosztalgia jelenti az igazodási pontot. A szentendrei festészet művészettörténeti jelentőségű kibontakozása, a szürrealista és konstruktivista irányú későbbi elágazása Csernovics Erzsébet festői korszakán és törekvésein kívül esik. A finom, érzékeny, laza ecsetvonásokkal megfestett, visszafogott színeket használó munkák épp akkor „szentendreiek”, mikor még nem tudható, miként válik a szentendrei festészet szentendrei festészetté.

És az ura…

Csúnyán összevesztek, napok óta nem beszélnek. A férfi valamelyik este telefonon felhívja egyik barátját – a tárgyalásba beleszövi a fa regényes történetét. Tréfásan elmondja, hogy a felesége bánkódik a fáért, már belebetegedett. De ez a gúny ravasz bókok özöne: ilyen asszony a felesége, különös, nem mindennapi, érzékeny lény. Igen, ilyen finom lelkű. Egy durva férfi meg sem értheti.

De ő nem engesztelődik.

Másnap a férfi mégis folytatja a harcmodort – a mérnöknek még cifrábban mondja el a történetet. Szellemesen, szemtelenül.

Már unni kezdi a sokféle alkalmatlanságot.

A fát is.

Szerdán a városban járt, ott is vacsorázott. Egész nap nem nézett az ebédlő felé. Csütörtökön reggel korán felijedt… Különös, hátborzongató, éles hang hasít belé. Hörgéshez hasonló hang, rekedt sikolyok és vinnyogó, elkínzott szűkölés tarajosodik benne. Lentről hangzik. Eszébe jut, hogy csütörtök van, s az ebédlőben most fűrészelik a tönköt.

1941

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.