A DIÓFA
A ház egyemeletes. A Vár nyugati oldalán áll, beékelve két nagyobb épület közé. Baloldalt az öreg grófnő palotája, tetőpárkányán címerrel; jobboldalt hosszú, dísztelen, sárga épület, egy püspök téli szállása. Két előkelő szomszédja között egy éve még kopott volt ez a ház. Kapuja – mint egy hűdött száj – féloldalt csúszott. Ez a csúnya fintor most eltűnt róla, a kaput szépen középütt helyezték el. Tavaly késő őszig kőművesek dolgoztak a házon, télen pihenni hagyták, tavasszal tovább csinosították. Mire lebontották az állványzatot, még régibb volt, mint azelőtt. Azokra a hallgatag, ápolt, bizalomgerjesztő öregurakra emlékeztetett, kik estefelé a bástyasétányon lépkednek a harangszó ütemére. Sok van belölük a Várban.
De jövőre már olyan lesz, mint a többi; dísztelen és úri. A kapu fölé, a középső ablak helyére egy rózsaszínű, faragott márványlapot illesztettek. Ez a márványdarab már a régi házon is ott volt, a várbeliek megszokhatták. Fátyolba burkolt, telt idomú nőalak, a Reménységet jelképezi; százötven évvel ezelőtt kerülhetett a homlokzatra, akkor is gazdát cserélt a ház.
Hányadszor? Ki tudja… Ezek a várbeli házak tönkből hajtanak ki. A kapu alatt a három csúcsíves fülke Mátyást láthatta; a pince még régibb, helyenként víz vájta üregét, kétemeletnyi. Amikor a vasajtót kiemelték, a falban egy régi pénzdarabot találtak Nagy Lajos képmásával. Valamikor Kont Miklós nádoré volt a ház.
A házat tehát megcsinosították… Ez az igyekezet a rézgombon is látszik, mely kilincs helyett fénylik a kapun. A kapu csak csengőszóra nyílik, ilyenkor elővillan a kisudvar egyik sarka. A ház belül kedvesebb, barátságosabb. Akik lakják, maguknak szépítették. A vadszőlőt, mely valamikor lecsüngött az emeleti folyosó vasrácsáról is, az építőmunkások letépték a falakról, de az már megint nyújtogatja felfelé apró tenyereit. Egy-egy virágágyra is tellett az udvarból, s a földet borító kőlapok közt arasznyi szakállt eresztett a fű. Az udvart alig méternyi kőfal zárja le, ez a fal a régi bástya maradványa. Azon túl, a lejtőn, fák kapaszkodnak. Egy hársfa szelíden áthajtja hamvasszürke koronáját.
Ez a kis tér itt, a Várban csak nyolckor ébred. Valahonnan lentről, a városból harangszó érkezik, mezítláb, kisingben. De tavasz van, s a nap már hasat ereszt a téren. Végigömlik a ház falán, apró csillámszemeket gyújt rajta. Az egyik emeleti ablakban egy fiatal nő kitárja a zsalut. Kikönyököl.
Milyen más itt a reggel – gondolja –, mint lent, a városban, ahol azelőtt laktak. Ott az utca ilyenkor már zúgott; amire felkelt, bármilyen korán is, elfogyott előle a reggel. Itt, az ablaka előtt várakozik. A levegő lágy, langyos, akár a fejősajtárban habzó tej.
Első cigarettáját az ablakban szívja el, a hamut a frissen söpört járdára szórja. Cigarettájának füstje fehéren lebeg a portalan levegőben.
Fürdőszobájának falát lazacszínű csempével borították. A káddal szemben földig érő tükröt illesztettek a falba. Mielőtt belép a kádba, melyet a nagy Ágnes már teleeresztett vízzel, megnézi magát a tükörben. Ismerkedik a testével, mint egy új szerelemben. A kád is szélesebb, mint a régi volt Pesten, ma is úgy fekszik bele, akár egy friss huzatú ágyba. Szobájában motozást hall, átkiált az ajtón:
– A tavalyi zöld vászonruhát készítse ki, Ágnes!
Amikor kilép a fürdőszobából, a lány még mindig ott rakosgat.
– Tetszett hallani a csörömpölést? – kérdi.
– Mi történt már megint?
– A kis Ágnes elejtette a tálcát… A reggeli edényt vitte az ebédlőbe. Minden összetört, csak egy csésze maradt meg…
Nem felel. Nem szereti ezt a fakó, fürge és nyelves lányt. De tudja, hogy nem fogja elküldeni, talán évek múlva sem. Ágnes itt szolgált a Várban, a szomszédban, mielőtt hozzájuk szegődött. A boltokban, a környéken ismerik. Titkon azt reméli, hogy Ágnes pletykázik, s már tudnak róluk egyet-mást a fűszeresnél és a tejcsarnokban.
A lány tolakodóan folytatja:
– Tetszett látni, hogy felpúposodott a padló az ebédlőben? A kis Ágnes azt mondja, hogy ezért botlott meg.
– Jó, megnézem…
Az ura szobáját éppen takarítják. Átsiet rajta, s benyit a kis szalonba. Körülnéz, s máris bosszankodik: mennyire meglátszik a szobán, hogy nem ő rakosgatott benne. Az asztaltól a fiókos szekrényhez lép, itt egy hamutálcát tol arrébb, ott egy virágtartót, átcsoportosítja a dísztárgyakat, a székeket is helyükre igazgatja, a párnákat sorra felemeli a kerevetről, majd lazán visszaejti őket. Amióta itt lakik, kicsinyesen kényes. Most is körülnéz, hogy nem felejtette-e nyitva valamelyik ajtót – majd leguggol, zsebéből törlőgumit vesz elő, s a parkettán gondosan eltüntet egy parányi foltot.
Később leül egy kényelmes karosszékbe. Hosszan nézi a szemközti falat. Öt színezett rézmetszet függ itt, majdnem egyforma nagyok; hármat közülük egy ócskakönyvárusnál vásárolt, kettőt még hazulról hozott. Elégedetten nézi őket, kissé hunyorog is. Tekintete továbbvándorol, végigsiklik az egész szobán. Itt-ott még hiányzik valami, de ő helyükre képzeli a hiányzó tárgyakat is. A függőlámpát facsillárral cseréli ki, már kiválasztotta. Jövő hétre ígérték. Az öreg óra, amióta csak emlékszik rá, néma volt, s most vidáman, sietve ketyeg. A piros metszésű üvegpoharat dajkájától kapta ajándékba, a pohár is büszke rá, hogy ilyen szép helyre került. Amikor ezekben a szobákban elhelyezte a bútorokat, önmagát is mindig közéjük ültette. Itt olvasni fog, amott feketét készít, vendégeket fogad, vagy téli délutánokon számtalan mellényének egyikét köti. Az ő lakása lesz, az ő háza… Azután eszébe jut, hogy tulajdonképpen az ebédlőbe indult. A hallon kell átmennie. Ő „hol”-nak ejti, elnyújtva, hiába gúnyolja miatta az ura. Ebbe a helyiségbe beleépítették a régi ház otrombán kedves csigalépcsőjét. Keményfa fokait évszázadok koptatták. Néha figyelmezteti is vendégeit, „a tizenhetedik századból való”. De hiába dicséri ezt a szobát, mégsem szereti, nem tud vele mit kezdeni. Zegzugos helyiség, sötét fülkékkel; a falak itt méteres vastagságúak, hatásosabban rendezhette volna be. De ehhez már nem ért… Az is bosszantja, hogy a kerti falba vágott ablak keskenyebb lett, ahogyan tervezte. Szeretné széttolni a falakat… A lépcső oszlopához két képet támasztottak. Napok óta arra várakoznak, hogy felakassza őket. Majd máskor – gondolja bosszúsan.
Sietve továbbmegy.
Egy éve a terveken vitatkozott a mérnökkel. Sok-sok hónapját adta a háznak. Lassan alakult ki benne… Azután épült, még lassabban… Mennyit szorongott miatta. Ma hosszan tud beszélni a parketták minőségéről; azt is tudja, melyik cég mennyit kér egy ablakkeretért. Úgy vitatkozik szekrények és rézveretek stílusáról, mint más asszonyok a gyerektápszerekről. S most, hogy a ház szép lett, maga is szépült tőle.
Van biedermeier szalonja, barokk ebédlője, s az egyes szobákban minden korból valami tárgya. Boulle-szekrénykéje durva hamisítvány, de a hall egyik fülkéjéből előkacsintó, tört lábú, faragott angyalt valódi aranyozásáért becsüli. Ha régi metszetek közt válogat, bámulatos fölénnyel tolja félre azokat, melyeket értékteleneknek vél.
Az ebédlőben térdel. Olyan óvatosan tapogatja a furcsa dudort, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz. A parketta tükre kétméternyi körzetben felhólyagosodott. Feláll, rálép a dudorra. Ránehezedik. De az most sem enged.
Visszaül az asztalhoz, arcát a teáscsésze gőze fölé tartja, hosszan gondolkozik. Majd mézet csepegtet kenyerére, de azután hirtelen félretolja reggelijét. Az udvar felé a fal egyetlen nagy üvegajtó. Reggel széttolják, s a kert szinte belép a szobába. Erős, harmatos lehelete van. Az asztalra helyezett ezüsttárgyak fényeiben apró kertek virítanak.
A padló felpúposodott. Különös… – gondolja. Határozottan érzi, hogy ő követett el hibát. Első civódása ez a házzal. Sértődött.
Most rögtön fel kellene hívnia a mérnököt – gondolja azután. Az ebédlő a mérnök ötlete volt, büszkén dicsekedett vele. Fehér fal, leheletfinom, zöld árnyalattal, télen is olyan, mintha lomb szűrné a fényt.
Amíg a munka folyt, a mérnök minden szabad idejét náluk töltötte. Szívügye a ház, ezt ismételgette. Talán az is hiba volt, hogy újabban mindig letagadtatta magát, ahányszor a mérnök felhívta. Nem szerette, ahogyan ez az idegen férfi a házról beszélt, a falakat kopogtatta, vagy megtapogatta az ablakkereteket. Nem akar osztozni senkivel. Kínos, hogy most mégis beszélnie kell vele.
Az ura legyint:
– Beszélt Miklóssal?
– Már reggel felhívtam. Azt mondta, hogy szombaton idejön.
– No, lássa… Nem szabad annyira idegesnek lenni, majd rendbe hozzák.
– De a piszok, a felfordulás…
– Ugyan! Megszokhatta költözéskor.
Az asszony kínlódik. Hogyan magyarázza meg?
– Tudja, ha valamiről azt hisszük, hogy egy életre szól…
Érzi, hogy szavai hamisak, érzelmesek, egészen mást akart mondani.
– Nem értem ezt az elkeseredést.
Siet az irodájába.
Vacsora közben irtózatosat reccsen a padló. Mintha valaki vasrúddal feszegetné alulról. Az asszony elsápad, összerázódik. A cselédek is babonásan kerülgetik a dudort. Éjjel róla álmodik. Az álom zavaros, reggel nem emlékszik rá, csak azt tudja, hogy félt. Mindenki magára hagyta: az ura, a mérnök… Fázik trianoni függönyráncai alatt.
Hajnalban pongyolát kap magára, és leszalad az ostobán tekergő lépcsőn. A dudor megnőtt az éjjel. A szétfeszített keményfalapok csúnyán vicsorítanak.
Aznap beveri az utolsó szöget a falba. A hallban felejtett képek végre helyükre kerülnek. S most vár.
Hangosan jár a szobákban.
A mérnök megtartotta szavát, szombaton reggel kilenckor pontosan becsönget. A vasútról jött, útközben felvette kocsijára a pallért és a parkettázómestert is. Ez a rosszkedvű társaság körülállja a dudort. A ház gazdája telefonál: ma később megy be a bankba. A két lány, a kis és a nagy Ágnes kipirult nyakkal egymást lökdösi, ürgeöntések emléke kísért bennük.
A parkettát a faltól kezdik felszedni, de pillanatok alatt elérik a dudort. Lefejtik róla a keményfalapokat. A faburkolat alatt cementréteg van, az is összerepedezett. A mester arca felderül: az ő ártatlansága már bebizonyosodott. Feláll, indulni készül.
– Ide csákány kell – mondja hidegen, s a hangján hallatszik, hogy a csákány nyelét ő aztán nem fogja meg.
Valahonnan csákányt kerítenek, s most a pallér izzad. Csapásai alatt megremeg a ház. A szekrényben összecsendülnek a poharak, az ajtók megrázkódnak, a kertben ijedt verebek rebbennek fel.
A mérnök is nekigyürkőzik. Izgatja, mi feszíthette szét a sziklakemény alapzatot.
Mindnyájan a padló sebe fölé hajolnak. Valaki felkiált:
– A diófa!
Most egyszerre a férfi is emlékszik rá, pedig ő csak kétszer járt a régi házban. A nagy Ágnes jól ismerte. Egy foltozóvarga lakott az udvarban; az öreg kegyelmes asszony, akinél Ágnes szolgált, nála sarkaltatta a cipőit. Nagyon öreg fa volt, át sem érte a törzsét, már nem termett semmit.
A pallér másképpen tudja: amikor itt dolgoztak, jócskán levertek róla diót. Aprófajta dió volt, kemény, vastag héjjal.
Azután megbeszélik, hogyan is történhetett…
Az ebédlőt az udvarból hasították ki, kellett a hely, hát kivágták a fát. Tőből vágták ki. Pince nem került a szoba alá, a tönk és a gyökerek bent maradtak a földben.
És tavasszal a gyökerek teleszívták magukat nedvekkel, a csonka diófa gyanútlanul nyújtózott, ébredezett a föld alatt, rügyezni készült.
A mérnök mentegetőzik:
– Nem hittem volna. Irtózatos erő! Szinte valószínűtlen…
– A tavasz! – mondja a ház gazdája ostoba nevetéssel, s az asszony felé kacsint.
Néhány percig csendben állnak, meredten nézik az áldozatot. Az asszony úgy érzi, mintha fojtogatnák. Végül a mérnök vállán át a pallérhoz fordul:
– Mondja, igazán él ez a fa?
– Tessék nézni, milyen nedves! Még ki is hajtana…
A férje siet. Óráját nézi, megveregeti a mérnök vállát.
– Mit kezdesz vele? – kérdi szórakozottan.
– Azt hiszem, hogy a gyökerek már nem tehetnek több kárt. De a tönköt el kell távolítanom. Várj, mikor is? Talán a jövő hét elején…
– Halasszátok csütörtökre, akkor elutazom.
A mérnök utasítja a pallért:
– Törje fel a cementet a törzs szélességében, hogy ne feszegesse tovább a padlót.
És akkor az asszony egyszerre úgy érzi, hogy hányni fog.
– Gyilkosok! – mondja émelyegve, megszédülve.
A trafikban már hallottak a fáról.
– Ilyen szenzáció! – mondja az öreg trafikosnő izgatott, asztmás lihegéssel. Szürke lüszterblúzán a fények is kíváncsiskodnak. – Ilyen szenzáció – ismétli irigyen. – Az egész utcában erről beszélnek.
Az asszony érzi, hogy elpirul. Valamit mond. Mentegetőzik…
Délután egyik várbeli barátnője telefonon jelentkezik: a trafikban hallotta, igaz-e? A fa… Úgy beszél róla, mint egy csiklandós kalandról. Lelkendezik.
Az asszony szégyelli magát, és nem érti: kétszínűek az emberek vagy buták? Jobban esnék, ha durván, sértőn számon kérnék tőle a diófát. Kétszáz éve élt ez a fa… – gondolja. – Nőtt, termett, s nekünk kellett jönnünk, hogy elpusztítsuk.
Sértődötten jár dísztárgyai között. Amióta tudja, hogy a diófa ott állhatna a tenyérnyi udvaron, sóváran gondol rá. Lombja függönyt húzna az emeleti ablak elé… Maga verné le a friss diót reggelijéhez… Egyszer egy regényben őszi hangulatról olvasott, a diófalevelek barna illatáról… Egy nyáron dióolajjal kente be magát, az is barna volt, de a szagára már nem emlékszik…
Az udvar végébe megy, onnan nézi a házat. Szinte látja a diófát. Mintha még tegnap is ott állt volna… Vajon ki ültette? Régi metszetei furcsa alakjait látja egy nyurga, fiatal fa alatt.
Soká időzik a földszinti szobákban. Milyen lehetett akkor a ház? Nézi a boltívek hajlatait, lemegy a pincébe is, borzongva gondol rá, mennyi minden szívódhatott ezekbe a falakba.
Azután az ura könyvespolcán keresgél. Kiemel néhány kötetet, feszült figyelemmel elolvas egy-egy oldalt. De még ez sem elégíti ki. Egy reggel lemegy a városba, fél tucatnyi könyvvel tér haza.
A diófa volt az egyetlen élő tanú, a ház múltjának tanúja – s elnémították. Ha szél fúj, azt gondolja: most zúgna, zizegne… Napjában többször is meglátogatja az óriás sebet. Néha vizet loccsant a tönkre. Az ura nem tudja, hogy éjjelente nyitva hagyja a kert felé az ebédlő üvegfalát – hadd szívjon még egy kis friss levegőt…
Mintha az emlékezés csak a vért inná fel… A téren, a ház előtt halt meg Hunyadi László. Eszébe jut a történet – a hóhér háromszor sújtott, s Hunyadi még élt. A tömeg zúgott. Hunyadi elindult, s ekkor a király még egyszer intett a hóhérnak…
Egy öreg fa gyökerei messzire elnyúlhatnak! Egyszer azt hallotta, hogy olyan mélyen ássák be magukat a földbe, amilyen magas a fa… Ötödik éjszaka vihar támadt, a szél a zsalukat rázza, az ajtókat döngeti, remeg az egész ház. Később nyugodt eső esik. Erdőlehelete van. S megint kísért a fa – jó illatot érez… A tenyerében élünk – gondolja szorongva.
És az ura…
Csúnyán összevesztek, napok óta nem beszélnek. A férfi valamelyik este telefonon felhívja egyik barátját – a tárgyalásba beleszövi a fa regényes történetét. Tréfásan elmondja, hogy a felesége bánkódik a fáért, már belebetegedett. De ez a gúny ravasz bókok özöne: ilyen asszony a felesége, különös, nem mindennapi, érzékeny lény. Igen, ilyen finom lelkű. Egy durva férfi meg sem értheti.
De ő nem engesztelődik.
Másnap a férfi mégis folytatja a harcmodort – a mérnöknek még cifrábban mondja el a történetet. Szellemesen, szemtelenül.
Már unni kezdi a sokféle alkalmatlanságot.
A fát is.
Szerdán a városban járt, ott is vacsorázott. Egész nap nem nézett az ebédlő felé. Csütörtökön reggel korán felijedt… Különös, hátborzongató, éles hang hasít belé. Hörgéshez hasonló hang, rekedt sikolyok és vinnyogó, elkínzott szűkölés tarajosodik benne. Lentről hangzik. Eszébe jut, hogy csütörtök van, s az ebédlőben most fűrészelik a tönköt.
1941
