Kultúra

„Van az ostobaságban valami szörnyen vicces” – Interjú a Monty Python-os John Cleese-zel

Ez itt egy egészen zseniális mondatokat tartalmazó interjú egy minap megjelent könyvből. John Cleese-zel Dean John Smith, a Cornell University Press igazgatója beszélgetett 2017. szeptember 11-én. Matinézunk.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

DEAN SMITH: Egy halott püspök van a lépcsőfordulóban.

CLEESE: Halott püspök a lépcsőfordulóban? Melyik egyházmegyéből?

SMITH: Fogalmam sincs.

CLEESE: A tarkójára van neki tetoválva.

Dean ebéd közben lepett meg ezzel a „Halott püspök  a lépcsőfordulóban” sorral, ami, bevallom, az utóbbi harminc évben nem jutott eszembe. Nagyon jót mulattunk rajta, én meg jó indításnak gondoltam mára, mert néha a legeslegidétlenebb dolgok hatnak ránk a legerősebben. Mint ez:

A pasas bemegy az ivóba. A pultos kérdi:

–    Jó napot! Mit szeretne?

–    Rendesebb fizetést, jobb kocsit, nagyobb lakást.

–    Nem úgy értem. Inni mit szeretne?

–    Mér’ nem ezzel kezdte? Mi van?

–    Semmi különös, csak fáradt vagyok.

Az ilyen idétlen vicceken újra meg újra lehet röhögni. Mint a Brian életében, amikor Brian rákezdi: „A saját fejetekkel kell gondolkodnotok!” Mire ők kórusban: „A saját fejünkkel kell gondolkodnunk!” Brian erre: „Ti mind egyéniségek vagytok!” Azok meg: „Úgy van, mind egyéniségek vagyunk!” Az egyik pasas meg így szól: „Én nem.” A világon semmi értelme, de muszáj röhögni rajta, én meg imádom az ilyesmit. Agyasabb fajta vicceknél ez nincs. Csak az ilyeneknél. Ahol a püspök tarkójára van tetoválva az egyházközsége.

(…)

SMITH: Kérdés Jeffrey Tokmantől: „Nézőként melyik Monty Python-jelenet a kedvence?”

CLEESE: Nézőként? Meg fognak lepődni. A Gyalog galopp-beli jelenet. Michael, Eric és Graham Chapman szerepelnek benne. Ott a két őr, akiknek Michael próbálja elmagyarázni, hogy a fia nem hagyhatja el a termet. Olyan tökéletesen adják elő. Minden este még most is viccesnek tartjuk Erickel, hogy az őrök mennyire nem értik. Van az ostobaságban valami szörnyen vicces. Feltéve, hogy nem te vagy a kárvallottja.

De néha akkor is vicces, ha mégis te vagy. Vagy fél éve Miamiban jártam. A szállodai masszőrnél voltam, és miután felmentem a szobámba, telefonon közölték: „Mr. Cleese, a fürdőben hagyta a papucsát. Felküldhetjük, ugye?” Mondom: „Hogyne. Köszönöm.” Három perc múlva kop, kop. Kinyitom, és azt mondja a pasas az ajtóban: „Cleese úr, itt a papucsa.” Átadja a zacskót, én megköszönöm. Azt mondja erre: „Igazolná a személyazonosságát?” Mondom neki: „Tudja a nevemet, most hívott Cleese úrnak. És láthatóan tudja a szobaszámot.” „De igazolná hivatalosan?” Eszembe jutott, hogy van nálam példány az önéletrajzi könyvemből. Elmentem érte, visszamentem az ajtóhoz, felemeltem az arcom magasságába, és mutogattam ide-oda.

„Ez itt a nevem, látja, John Cleese. Ugyanaz az ember.” Rám nézett, és azt mondta: „Ez így sajnos nem megfelelő.” Nem gyönyörű? Van valami szép az ostobaságban.

(…)

SMITH: A következő kérdést Stephanie Hesloptól kapod: „Meséljen életének legrosszabb első randevújáról!”

CLEESE: Nincs ilyen, mert mind az volt… Rég volt. Annyira reménytelen eset voltam a nőkkel – ahogy mondtuk valaha. Nőkkel. Nem szexizmus ezt így mondani?

SMITH: Nem.

CLEESE: Vigyázni kell, mit mond az ember. Olyan ügyetlen voltam a nőkkel, mert annyi mindent nem értettem. Anyámmal elég bizonytalan volt a kapcsolatunk. Érzelmileg nem volt jó viszony. A világ legneurotikusabb nője volt. Életemben senki mással nem találkoztam, aki minden egyes baját gondosan felírta, nehogy egyről is megfeledkezzen. Egész gyűjteménye volt a különféle szorongásokból. Úgy képzelte nyilván, hogy ha elég időt szán rá, hogy aggodalmaskodjon miattuk, akkor már azzal is kordában tudja őket tartani, hogy foglalkozik velük. Alighanem azt képzelte, hogy ha véletlenül megfeledkezik az egyik szorongásáról, akkor az hirtelen ott terem, és akkor neki vége. Ha az embernek ilyen anyja van, eltart egy kis ideig, amíg normális lesz. Ezért töltöttem életem egyik negyedrészét pszichiáterek karosszékében, másik negyedét meg fogorvosi székekben. Háborús gyerek vagyok, a világon nekem vannak a legrosszabb fogaim. Csapongok, mi? Mert már nagyon vén vagyok.

SMITH: Írod is valahol, hogy otthon apáddal folytonos veszélyben volt az életetek.

CLEESE: Hát valahogy úgy. Anyámnak elég cudar természete volt. Mindig úgy mesélem, hogy egy dologhoz, egyetlen dologhoz ragaszkodott: hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy ő akarja. És ha nem úgy lett, akkor nagy baj volt. Nagy hisztiket csapott, nagyon tudott haragudni, és apám, aki három és fél évig harcolt az első világháborúban, sokszor vágyott a lövészárok viszonylagos nyugalmára.

SMITH: Volt ott szó egy másik jó jelenetről, amikor meglátogatod a szüleidet, és felveted, hogy elviszed őket moziba.

CLEESE: Ó, igen, így volt. Ne felejtsük el, hogy az öregek – még aki csak ennyire öreg, mint én is – ki tudja, mi minden potenciális baj miatt is tudják izgatni magukat. Lejövök Weston-super-Mare-be, ahol laknak, hogy három-négy napot velük töltök – hát kemény munka volt. Egyik nap mondom nekik: „Mi lenne, ha délután elmennénk a moziba?” Ez komoly aggodalmat váltott ki. „Hogy akkor most… mikor is…” – kezdi anyám. „Most akkor uzsonna előtt menjünk, vagy  uzsonna  után?”  Apám az ablakhoz lép, kinéz, az időjáráson töpreng. Mintha azt javasoltam volna, hogy támadjuk meg Lengyelországot. Végül mondom nekik: „Jó, rendben, akkor ne menjünk moziba” – mert látom, hogy mennyi idegeskedést meg aggodalmat okoz.

Volt egyszer egy csodás pszichiáterem. Nemcsak hogy bécsi volt, nemcsak hogy zsidó, de ismerte Freudot. Tényleg, találkozott Freuddal. Valami problémámról mesélek neki, mire azt mondja: „Te John… könnyen mentek a dolgok a családodban?”

(…)

SMITH: És most mit dolgozol?

CLEESE:  Egy olyan műsort írok, ami bizonyos értelemben itt  a Cornellen kezdődött, amikor megismerkedtem David Dunninggal. David kiváló szociálpszichológus, akit mindig is érdekelt, hogy az emberek mennyire vannak tisztában vele, hogy miben mennyire jók, azaz milyen az önértékelésük. Egy sor tanulmányt folytatott egy Kruger nevű fiatal hallgatóval együtt, és arra jöttek rá, hogy azok a képességek, amelyek ahhoz kellenek, hogy tudd, mennyire vagy jó valamiben, szinte ugyanazok a képességek, amik ahhoz kellenek, hogy jó legyél az illető dologban. Micsoda nagyszerű összefüggés! Olyan sokat megmagyaráz a világból: ha tökéletesen alkalmatlan vagy valamire, akkor pontosan azok a képességeid nincsenek meg, amelyek ahhoz kellenének, hogy tudd, hogy alkalmatlan vagy rá. Ez sok mindent megmagyaráz bizony, mert ahogy öregszik az ember – isten bizony nem túlzok –, kezd rájönni, hogy úgyszólván senki nem ért a dolgához. Nagyon kis számú kivétellel. Itt a Cornellen az a jó, hogy jó néhányan akadnak, akik tényleg értik a dolgukat. Ritkaság.

De volt egy másik megvilágosodásom is. Két könyvet együtt írtunk Robin Skynner pszichiáterrel, aki rendkívüli ember volt. Bombázópilóta volt a háborúban. Gondolhatják, milyen kevés pszichiáter volt bombázópilóta. Nehéz elképzelni Freudot, amint a német gátakat bombázza. Megkérdeztem egyszer tőle: „Robin, a te szakmádban hány ember – mégis, a pszichiáterek hány százaléka – érti valóban a dolgát?” Tudják, mennyi? „Tíz százalék” – felelte. Megdöbbentett. Ettől kezdve, amikor olyan valakivel találkoztam, akiről gyanítani lehetett, hogy kiválóan ért ahhoz, amit csinál, mindig megkérdeztem, hogy a szakmájában hány ember érti igazán a dolgát. Sohasem kaptam húsz százaléknál magasabb becslést. Sokszor feltettem ezt a kérdést, de volt olyan válasz is, hogy öt százalék. A válasz általában tíz-tizenöt volt. Vagyis hét emberből hat nem igazán érti a dolgát. Megtanulnak folyamatokat, eljárásokat, de ha ezek nem működnek, akkor mint valami számítógép, lefagynak. Értik, ugye? Elég érdekes, ha hétből hat nem ért a dolgához. Szóval, ezért írom ezt a Miért nincs remény? műsort. Azzal kezdem, hogy tisztázom: sokan nyilván azért jöttek meghallgatni, hogy miért nincs remény, mert úgy gondolják, hogy viccből mondom. De hát nem. És aztán elmesélem, hogy miért nincs végképp remény. Sosem volt, de most még rosszabb a helyzet.

(…)

Mondhatok valami érdekeset? Találkoztam egy hónapja egy emberrel – sosem találják ki, hogy hol: Szarajevóban –, aki Amerika egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb marketingcégét vezeti. Úgy 185-190 millió ember profilja van az adatbázisában, listázva benne ezeknek a kedvelt meg nem kedvelt dolgai. Arról beszéltünk, milyen hosszú az átlagos figyelem. Azt mondta, amikor 1990-ben fiataloknál mérték a koncentrálóképesség időtartamát, körülbelül tizenöt másodperc volt. A mai, 2000 után születettek átlagban hat másodpercen át képesek odafigyelni valamire. Most tippeljék meg, mi az aranyhal figyelmének átlagos hossza. Kilenc másodperc. Ugyan hogy lehetne remény, amikor az ember rövidebb ideig tud koncentrálni, mint egy aranyhal? És amikor jól képzett szakértő értelmiségiek nem értenek a dolgukhoz.

(…)

Hát ilyenek történnek. És ezért mondom, hogy abszolút nincs remény. Jelenleg persze, Trump elnöknek hála is, kevesebb a remény. Trump elnöksége a legrendkívülibb dolog, ami az életemben történt. Nem tudtam elhinni, hogy emberek rá szavaztak. Az jutott eszembe, amikor tizennyolc éves koromban, életemben először láttam pankrációt a bristoli Colston Hallban. Kijöttek ezek a Shrek méretű faszik, csodálatos sportolók – de milyen pocsék színészek. Nevetséges… a legrosszabb színészi játék, amit valaha láttam. Az aggasztó a dologban az, hogy a nézők vagy negyven százaléka valódinak gondolta, amit lát. Ha a saját szemükkel nem látják, hogy fals, hogy átverés, hogy lehetne akkor elmagyarázni nekik? Ezt éreztem a Trumpra szavazóknál is. Nem látják, hogy reménytelen?

(…)

SMITH: Cynthia M. kérdezi: „Mi a boldog élet titka?”

CLEESE: Teljesen komolyan mondom: az, hogy szerény céljaid legyenek. A megfelelő társ megtalálásán túl a legfontosabb az életben az, hogy találj valamit, olyan munkát, ami érdekel. És legyél vele tisztában, mennyi pénzre van valóban szükséged. Van egy gyönyörű adat: az amerikaiak körülbelül harminchárom százaléka meg van győződve, hogy öt éven belül milliárdos lesz. Sokan csalódni fognak, nem gondolják? Úgyhogy ne a pénz vonzzon. Egy jó ismerősöm elbeszélgetett egyszer egy méregdrága New York-i lakóház portásával. Számos lakójuk milliárdos. A portás pedig, aki naponta látja őket jövet-menet, azt mondta, hogy soha nem tűnnek boldognak.

Amerikában van legerősebben jelen az az érzés, hogy ha nem vagy gazdag és híres, akkor elcsesztél valamit. Hogy lekéstél valamiről. Ez pedig a legártalmasabb megközelítés, mert évszázadokon át voltak olyanok, akik elégedett tagjai voltak ennek a közösségnek, örömmel végezték a munkájukat, barátkoztak, nevelték a gyerekeiket. Ezt hívták jó életnek. Ma ez nem elég. És ez azt jelenti, hogy a népesség 99,9 százaléka csalódni fog. Úgyhogy mindenekelőtt a céljaid legyenek elérhetők. A másik dolog: ne legyenek gyerekeid. Nevetnek most… de a világon a legtöbb nyomorúságot a gyerekek okozzák. Ha vannak gyerekeid, betegre izgulod magad miattuk, egy vagyonba kerülnek, aztán felnőnek, és olyanok lesznek, mint az anyjuk. Szóval, kerüld a gyerekeket. Legyenek helyettük macskáid. Igen, mert a macska fantasztikus. Csodálatosak, érző lények, amikor úgy hozza a kedvük; öröm, ha ott vannak veled/veletek. A feleségemnek meg nekem négy macskánk van, három maine coon fajtájú, egyikük nagyobb, mint a feleségem. Életemben nem láttam még egy ekkora macskát. A feleségem most csináltat neki egy nyerget, hogy jobban meg tudja ülni. És a legszebb a macskákban az, hogy amikor felnőnek, nem téged hibáztatnak mindenért.

(…)

SMITH: Mesélj az életed egy igazán boldog idejéről.

CLEESE: Most például boldogabb vagyok, mint bármikor. Csak éppen Angliában ezt nem mondom, mert csak felbosszantja a sajtót. Ha az újságok megorrontják, hogy boldognak mondtad magad, hogy jó a házasságod, akkor alig várják, hogy előkotorjanak valamit, amivel meg tudják cáfolni. A legfontosabb: több próbálkozás után olyan valakivel házasodtam össze, akit imádok. Annyira szerethető, hogy olyannal még nem találkoztam, és úgy szeret, ahogyan még senki nem. Úgy tűnik, elmúlt valami mély aggodalom, ami annyira jelen volt az életemben, mert ez a kapcsolat a munkámnál is fontosabb. És hát ahogy említettem, van négy macskánk.

Ha most valaki azt mondaná: „Ha ennek a szerepnek komolyan nekifeküdnél, Oscar-díjat kapnál érte”, azt felelném: „Mennyire komolyan kéne nekifeküdni?” Mert nem kell az Oscar. A szórakoztatóiparban a legtöbb embernek ez volna a csúcs. Pedig nem, nem erről szól az élet. Az én életem például most egész egyszerű dolgokról szól. Mostanában például különös élvezetet lelek abban, hogy fákat nézek. Ülsz, és nézed őket, és jólesik.

SMITH: Sok, fákról szóló könyvet adunk ki.

CLEESE: A fáknak szavazati jogot kéne adni. Amúgy is csak hárommal alacsonyabb az IQ-juk a Trump-szavazókénál. Ajaj… amikor Eric Idle-lal itt tartunk a műsorban, mindig kezdenek elszivárogni.

(…)

SMITH: Dan Zimmermann kérdezi: „Melyik a kedvenc pillanata a Waczak szállóból?”

CLEESE: Megmondom pontosan. Amikor Basil beautózik a városba a kacsáért, és véletlenül gyümölcstortát hoz helyette. Az étkezésre váró vendégek egy órája várják a kacsájukat. Basil leteszi, felemeli a tetőt, látja, hogy kacsa helyett mi van benne, de villámgyorsan visszateszi, mintha időt akarna nyerni. Aztán megint felemeli a tetőt, és széttúrja a tortát, hátha abban van a kacsa.

(…)

SMITH: Hiszel a túlvilágban?

CLEESE: Hiszek. Csak hát nem tudom, mi az. Kaliforniában egyszer tagja voltam egy csoportnak, évente egyszer egy hétig együtt voltunk. Én nyolc évig jártam. Tudós ember volt mind, a legtöbben pszichológusok meg szociálpszichológusok. Egyikük híres kvantumfizikus, aki nem látott ellentmondást a kvantumfizika és a túlvilág között – de voltak filozófusok és antropológusok is. Megvizsgáltunk minden rendelkezésre álló bizonyítékot. Nyolc év után azzal álltam fel, hogy igen, úgy hiszem, van túlvilág. A baj akkor van, ha megkísérled elmagyarázni, hogyan is működik. Sokan megpróbálják valahogy elképzelni, de én nem hinném, hogy az elménk be tudná ezt fogadni. De komolyan gondolom, hogy van benne valami. Lehet az is, hogy nem mindenkinek. Lehet, hogy el kell ahhoz végezni bizonyos mennyiségű spirituális munkát, hogy legyen túlvilági életed. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy segített a szokásos halálfélelmemen. Most úgy látom, ha majd a fekszem a halálos ágyamon, kétharmad rész pánik lesz bennem, egyharmad rész meg ez a gondolat: „Na jó, akkor lássuk, mi jön most!”

Kiemelt kép: Henning Kaiser/dpa

John Cleese: Elszabadult professzor – Évek a Cornell Egyetemen

Jaffa Kiadó, 2020

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.