Kultúra

Woody Allen: Apám és anyám Hitlert és az iskolai bizonyítványaimat kivéve a világ minden kérdésében ellenkező véleményen voltak

Megjelent Woody Allen életrajzi kötete, isteni. A szülőkkel matinézunk.
Korábban a témában:

Az apám akkor született Brooklynban, amikor az még farmokkal volt tele, és a régi Brooklyn Dodgers labdaszedője volt, meg magát ügyetlennek kiadó, billiárdasztal melletti szélhámos és bukméker, vagyis kisember, de kemény zsidó, aki tarka ingeket és olyan hátrafésült, lenyalt hajat viselt, mint George Raft. Semmi középiskola, tizenhat évesen ment a haditengerészetbe, és Franciaországban tagja volt egy kivégzőosztagnak, amely végrehajtotta az ítéletet egy helyi lányt megerőszakoló amerikai tengerészen. Olyan pontosan lőtt, hogy kitüntették, mindig szívesen húzta meg a ravaszt, és haláláig pisztolyt hordott – még akkor is tökéletesen látott, amikor már sűrű, ősz haja volt. Az első világháború idején valahol az európai partokhoz közeli jeges vizeken jártak, amikor a hajóját egy éjjel bombatalálat érte. A hajó elsüllyedt, és mindenki a tengerbe fulladt, kivéve három fickót, akinek sikerült több kilométert úszva kijutnia. Ő volt az egyik a három közül, aki lenyomta az Atlanti-óceánt. Hát ilyen közel jártam hozzá, hogy ne szülessek meg.

Fotó: Archives du 7eme Art /Photo12 /AFP

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A háború véget ért. Az apja, aki gyűjtött egy kis vagyont, mindig elkényeztette, és szemérmetlenül kimutatta, mennyivel jobban szereti a két féleszű testvérénél. Tényleg féleszűek voltak. A nővéréről gyerekkoromban mindig egy apró fejű torzszülött jutott eszembe, akit a cirkuszban mutogatnak. A bátyja, aki gyenge volt, holtsápadt, és degeneráltnak tűnt, a Flatbush körüli utcákat járta, és újságot hordott ki, amíg el nem olvadt, mint egy darab ostya. Fakó, még fakóbb, nincs sehol. Apa apja vett a kedvenc, tengerész fiának egy igazi, klassz autót, hogy nyugodtan kocsikázhasson az első világháború utáni Európában. Amikor hazajött, az öreg, mármint a nagyapám, megtoldotta néhány nullával a bankszámláját, miközben Double Corona méretű szivarokat szívott. Egy nagy kávés cég egyetlen zsidó utazó ügynöke volt, apám ügyeket intézett a számára, és egy nap, amikor néhány zsák kávét cipelt éppen valahova, elment egy bíróság előtt, amelynek a lépcsőjén Kid Dropper, egy akkoriban nagymenő gengszter sétált le. Kid beszállt egy autóba, erre egy Louie Cohen nevű jelentéktelen alak odaugrott, és az ablakon keresztül négy golyót eresztett bele. Apám meg ott állt, és nézte. Sokszor mesélte ezt elalvás előtt, és én sokkal izgalmasabbnak találtam, mint Tapsit, Fülest, Pamacsot és Pétert.

Videók a témában:

Közben az apám apja nagymenő akart lenni, és vett jó néhány taxit, több mozit, köztük a Midwood Theatert, amelyben a valóság elől menekülve olyan sok időt töltöttem gyerekkoromban – de ez már később történt. Előbb meg kellett hozzá születnem. De még e kozmikus méretű véletlen előtt apám apját sajnos magával ragadta valami vad eufória, egyre többet kockáztatott a Wall Streeten, és önök talán már sejtik is, mindez hova vezetett. Egy bizonyos csütörtökön a piac nagyobbat zuhant, mint Brodie, az a híres öngyilkos a Brooklyn Bridge-ről, és a nagyapám nagymenősége azonnal koldusszegénységgé változott.

Ugrottak a taxik, ugrottak a mozik, és a kávés cég főnökei szintén: ki az ablakon. Apámnak hirtelen egyedül kellett gondoskodnia a napi kalóriabeviteléről, így kénytelen volt összekapni magát; taxit vezetett, biliárdtermet üzemeltetett, válogatott szélhámosságokkal próbálkozott, és bukmékerkedett. Nyaranként azzal keresett pénzt, hogy Saratogába ment, és Albert Anastasia, a maffiózó kétes lóversenyügyeit segített intézni. Az ottani nyarakból is sok esti mese született. Nagyon szerette azt az életet. Elegáns ruha, jó napidíj, szexi nők, csak aztán valahogyan megismerkedett az anyámmal. Őrület. Hogy hogyan kötött ki Nettie mellett, az legalább olyan rejtélyes, mint a sötét anyag. Körülbelül annyira különböztek egymástól, mint Hannah Arendt és Nathan Detroit; Hitlert és az iskolai bizonyítványaimat kivéve a világ minden kérdésében ellenkező véleményen voltak. De az összes verbális vérengzés ellenére hetven éven át házasok maradtak – gondolom, csak hogy a másikat bosszantsák. Azért biztos vagyok benne, hogy a maguk módján – azon a módon, amelyet talán csak néhány borneói fejvadász törzs ismer – szerették is egymást.

Anyám védelmében el kell mondanom, hogy Nettie Cherry csodálatos nő volt; okos, dolgos, önfeláldozó. Hű volt, kedves és szerény, de hogy is mondjam, nem túl vonzó. Amikor évekkel később azt mondtam, hogy az anyám Groucho Marxra hasonlít, mindenki azt hitte, viccelek. Utolsó éveiben demenciával küzdött, és kilencvenhat éves korában halt meg. A vége felé már tévképzetei voltak, de az örökös panaszkodás képességét egy pillanatra sem veszítette el, sőt, művészi magasságokba emelte. Apámnak, aki a kilencvenes éveinek közepéig virgonc maradt, aggodalom vagy szorongás soha életében nem zavarta az álmát. Ébren töltött óráit pedig semmilyen gondolat. A bölcsességének csúcsa az volt, hogy „az egészség a legfontosabb”, márpedig e meglátás mélyebb, mint a teljes nyugati filozófia, és frappáns, mint egy szerencsesüti. De egészséges is maradt. „Engem semmi sem zavar” – büszkélkedett. „Mert hülye vagy hozzá, hogy zavarjon” – próbálta neki anyám türelmesen elmagyarázni.

Anyának öt lánytestvére volt, az egyik csúnyább, mint a másik, de valószínűleg ő volt köztük a legcsúnyább. Hogy is magyarázzam? A Freud-féle Ödipusz-komplexus, amely szerint tudat alatt minden férfi meg akarja ölni az apját, hogy feleségül vehesse az anyját, az én anyám esetében teljesen kizárt.

Sajnos, hiába volt jobb szülő, felelősségteljesebb, őszintébb és érettebb, mint a nem túl erkölcsös, szoknyabolond apám, én apámat szerettem jobban. Ahogy mindenki más. Gondolom, azért, mert helyes fickó volt, kedves és feltűnően érzelmes, miközben anyám nem ismert kegyelmet. Egy virágárus könyvelőjeként dolgozott, vezette a háztartást, főzött ránk, befizette a számlákat, és gondoskodott róla, hogy mindig friss sajt kerüljön az egérfogókba, miközben az apám húszdollárosokat lopott tőle, mert neki nem volt, és míg aludtam, a zsebembe dugdosta őket.

Ha nagy ritkán sikerült nyernie valamit, mindannyian szép részesedést kaptunk. Akár esett, akár fújt, apám kivétel nélkül mindennap lottózott, az életében ez a szokás volt a legközelebb a valláshoz. És mindegy, hogy egy vagy száz dollár volt a tárcájában, amikor elment otthonról, mire hazaért, mindent elköltött. Hogy mire? Hát, ruhára és más nélkülözhetetlen dolgokra, például olyan becsapós golflabdára, amely csálén gurul, és át tudta verni vele a haverjait. És rám meg a húgomra, Lettyre is sokat áldozott. Ugyanazzal a nagyvonalú hányavetiséggel kényeztetett minket, amivel az apja őt. Egy példa: egy ideig éjszakánként a Boweryn pincérkedett, fizetést nem kapott, csak jattot. Mégis minden reggel, amikor felébredtem – akkoriban már középiskolás voltam –, találtam az éjjeliszekrényemen öt dollárt. Más ismerős srácok ötven cent vagy egy dollár zsebpénzt kaptak hetente. Én meg napi öt dolcsit! Hogy mihez kezdtem vele? Étteremben ettem, bűvésztrükköket vettem, kártyán vagy kockán veszítettem el.

Tudják, azért lettem amatőr bűvész, mert mindent imádtam, ami varázslattal függött össze. Minden tetszett, amit egyedül lehet csinálni, folyton bűvészmutatványokat meg az írást próbálgattam, vagy a klarinétomon gyakoroltam, a lényeg az volt, hogy ne legyen közöm másokhoz, mert minden különösebb ok nélkül utáltam és megbízhatatlannak tartottam a Föld összes lakóját. Azért mondom, hogy ok nélkül, mert nagy, népes, szeretetteli családból származom, amelynek az összes tagja kedves volt hozzám. Talán eleve ilyen nyominak születtem. Magamban ültem, és kártyalapokkal meg pénzérmékkel gyakoroltam, ügyeskedtem a paklival, az átverős keveréssel, a hamis emeléssel, az alulról osztással, a tenyerembe rejtéssel. Viszont még egy született nyomingernek is rövid út vezetett a cilinderből előcibált nyúltól addig a felismerésig, hogy hamiskártyásként sem rossz. Örököltem az apám tisztességtelenséggénjeit, hamarosan már pókerrel kopasztottam meg a gyanútlanokat: nem a következő lapokat osztottam, vagy ugyanúgy tettem vissza őket, ahogy keverés előtt voltak, és besöpörtem a többiek zsebpénzét.

De most nem rólam van szó, sem arról, milyen veszélyes bűnözőként kezdtem. A szüleimről szeretnék mesélni, és még nem jutottam el odáig, hogy anya világra hozza az ő kis gonosztevőjét. Apám burokban élt, az anyám pedig – aki napról napra kénytelen volt az életben maradás összes igazi problémájával megküzdeni – jobb híján praktikus maradt, és nem lehetett sem szórakoztató, sem érdekes. Intelligens volt, de nem tanult, és ezt soha nem is tagadta, mert büszke volt a józan paraszti eszére. Őszintén szólva, én túl szigorúnak és rámenősnek találtam, de csak azért, mert arra vágyott, hogy „vigyem valamire”. Öt- vagy hatéves koromban kitöltettek velem egy IQ-tesztet, és amikor meglátta az eredményt – amit nem árulok el –, majd kiugrott a bőréből. Azt javasolták neki, hogy adjon be a Hunter College-be, az okos gyerekeknek fenntartott speciális képzésére, de a Brooklynból Manhattanbe vezető hosszú metrózás túl fárasztónak bizonyult anyámnak meg a nagynénéimnek, akik felváltva vittek iskolába. Úgyhogy visszapottyantam a buta tanárok számára fenntartott 99. számú állami iskolába. Az összes iskolát utáltam, valószínűleg akkor sem tanultam volna semmit, vagy csak nagyon keveset, ha a Hunterben maradok. Anyám folyton szidott, és azt kérdezgette, ekkora IQ-val hogy lehetek az iskolában ilyen idióta. Egy példa az idiotizmusomra: a középiskolában két éven át jártam spanyolra. Amikor felvettek a New York-i Egyetemre, kiharcoltam, hogy a kezdő csoportba kerüljek – mintha még semmit sem tanultam volna. Ha hiszik, ha nem, ott is megbuktam.

Mindegy, a lényeg az, hogy az anyám okos volt, de műveletlen, és így sem ő, sem az apám, akinek az iskolázottsága csupán a kosárlabdára, a kártyára meg a Hopalong Cassidy-filmekre terjedt ki, nem vitt el soha, de tényleg soha színházba vagy múzeumba. Tizenhét éves koromban láttam először a Broadwayn egy előadást, sőt, a festészetet is magamnak fedeztem fel, amikor lógtam a suliból, és egy meleg helyen szerettem volna eltölteni az időt: a múzeumok ingyen voltak, vagy nem kerültek sokba. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az apám és az anyám egész életében egyszer sem ment színházba vagy galériába, és nem olvasott egyetlen könyvet sem. Apámnak egy könyve volt, a New York bandái. Gyerekkoromban kizárólag azt lapozgattam, és közben egyre nőtt bennem a gengszterek, a bűnözők és a bűn iránti csodálat. Úgy ismertem a maffiózókat, ahogy a legtöbb srác a kosarasokat. Én őket is ismertem, de nem olyan jól, mint a Véres Csalót, Zsíroskezű Jake Guzikot és Tik-tak Tannenbaumot. Ja, és a filmsztárokról is sokat tudtam, hála Rita nevű unokahúgomnak, aki a Modern Screenből kivágott színes képekkel tapétázta ki a szobája falát. Itt most szándékosan nem írok róla, mert a gyerekkorom egyik fénypontja volt, megérdemli, hogy külön foglalkozzam vele.

De Bogart és Betty Grable mellett, meg amellett, hogy hányszor dobott jól Cy Young és hányszor futhatott Hack Wilson egy szezonban, vagy ki dobott kétszer egymás után visszaüthetetlent a Cincinnatinál, azt is tudtam, hogy Abe Reles, az áruló bérgyilkos csicseregni tudott, de repülni nem, és „kiesett” egy ablakon, hogy hol végezte Owney Madden, és miért a jégcsákány volt a pittsburgh-i Phil Strauss kedvenc fegyvere. A New York bandáin kívül kizárólag képregényekből állt a könyvtáram. A kamaszkorom végéig csak képregényeket olvastam. Nem Julien Sorel, Raszkolnyikov vagy Yoknapatawpha megye egyszerű lakói voltak az irodalmi példaképeim, hanem Batman, Superman, Flash, a villám, Sub-Mariner és Hawkman. Ja, és Donald kacsa, Tapsi Hapsi meg Archie Andrews. Emberek! Egy mogorva, gengsztermániás analfabéta önéletrajzát olvassák! Egy magányos és műveletlen alakét, aki a hármas tükör előtt ülve azt gyakorolta egy pakli kártyával, hogy minden irányból észrevehetetlenül tudja a tenyerébe rejteni a pikk ászt, és vigye a bankot. Igen, később Cézanne súlyos almái és Pissarro esős párizsi boulevard-jai ragadtak magukkal, de mint már mondtam, ennek csupán az volt az oka, hogy lógtam, és havas téli reggeleken meg akartam húzni magam valahol. Tizenöt éves voltam, és amikor szembekerültem Matisse-szal, Chagall-lal, Noldéval, Kirchnerrel és Schmidt-Rottluff-fal, a Guernicával, a frenetikus, egész falat betöltő Jackson Pollockkal, Beckmann triptichonjával és Louise Nevelson sötét, fekete szobraival, horogra akadtam. Azután megebédeltem a MOMA büféjében, és lent, a vetítőteremben megnéztem egy régi filmet. Carole Lombard, William Powell, Spencer Tracy. Hát nem jobb mulatság ez, mint az undorítóan mogorva Miss Schwab, aki mindenáron tudni akarja, hogy mikor hozták a bélyegtörvényt, és mi Wyoming fővárosa? Azután jöttek az otthoni hazudozások, a kifogások másnap az iskolában, a szélhámoskodás, a kötéltánc, a hamisított aláírások, az újabb lebukás, a szülői kétségbeesés. „De hát olyan magas az IQ-d!” Egyébként, kedves olvasó, nem olyan magas, bár anyám elkeseredett kiáltásairól hallva valószínűleg mindenki azt hiszi, hogy el tudnám magyarázni a húrelméletet. A filmjeim is ezt bizonyítják: néhány talán szórakoztatóra sikerült közülük, de egy olyan ötletem sem volt, amire vallást alapítanának.

Ráadásul – nem szégyellem bevallani – nem szerettem olvasni. Ellentétben a húgommal, aki élvezte a könyveket, én lusta voltam, és semmi örömet nem találtam a betűkben. Miért is találtam volna? A rádió és a mozi sokkal több izgalommal kecsegtetett. Hozzájuk nem kellett megerőltetnem magam, és élettel voltak tele. Az iskolában egyáltalán nem tudták, hogyan csináljanak kedvet az irodalomhoz, mitől szeretheti meg őket az ember. Azok a történetek, amelyeket ott tukmáltak rám, unalmasak, szellemtelenek és sterilek voltak. A fiúk és lányok számára gondosan kiválogatott szövegekben senki sem hasonlított Plastic Manre vagy Marvel kapitányra. Vajon kinek a fejében fordult meg, hogy egy ébredező szexualitású srác (ismétlem, Freudot cáfolva, nekem sosem volt lappangási periódusom), aki imádja Bogart és Cagney gengszterfilmjeit meg az olcsó, szexi szőkeségeket, majd beleszeret A háromkirályok ajándékába? A nő eladja a haját, hogy vehessen karácsonyra egy óraláncot a pasinak, az meg eladja az óráját, hogy fésűt vegyen a nőnek, na és? Én ebből azt a tanulságot vontam le, hogy biztosabb készpénzt ajándékozni. A képregényeket szerettem, habár kevés volt bennük a szöveg, és amikor később Shakespeare-rel próbálkoztak, azt is sikerült úgy lenyomni a torkunkon, hogy mire a végére értünk, már senki sem akarta még egyszer életében azt hallani, hogy hallga, esdek, vagy de csitt.

A lényeg, hogy a középiskola legvégéig egyáltalán nem olvastam, akkor viszont vadul beindultak a hormonjaim, és észrevettem azokat a hosszú, egyenes hajú lányokat, akik nem rúzsozták és alig festették magukat, fekete garbót, szoknyát és fekete harisnyát viseltek, a nagy bőrtáskájukban pedig Az átváltozás egy példányát cipelték magukkal, de olyat, amelyet saját kezűleg láttak el margószéli jegyzetekkel, például azzal, hogy „igen, nagyon igaz”, vagy „lásd Kierkegaard-nál”. Ki tudja, milyen irracionális, érzéki véletlennek köszönhetően nekem e típus lopta be magát a szívembe, és amikor randizni hívtam valamelyiküket, és megkérdeztem, hogy moziba vagy kosármeccsre szeretnének-e inkább menni, ők viszont inkább Segoviát akarták meghallgatni, vagy pont el szerettek volna csípni az Off-Broadwayn egy Ionesco-előadást, akkor hosszú, zavart csend következett, majd azt mondtam, „oké, hamarosan jelentkezem”, és rohantam, hogy utánanézzek, ki az a Segovia meg Ionesco. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezek a nők nem várták türelmetlenül az Amerika Kapitány következő számát, sem az új Mickey Spillane-t, az egyetlen költőt, akitől idézni tudtam.

Amikor végül tényleg randiztam az egyik ilyen csodálatosan bohém kis ínyencfalattal, az mindkettőnk számára kegyetlen élmény maradt. Neki azért, mert már az este elején rájött, hogy egy analfabéta imbecil tapadt rá, aki még azt sem tudja, milyen pozícióban játszott Stephen Daedalus, nekem meg azért, mert megértettem, hogy valóban agyatlan vagyok, és ha valaha szeretném megcsókolni ezeket a rúzsozatlan ajkakat, vagy még egyszer találkoznék a tulajdonosukkal, akkor még a Csókolj halálosannál is mélyebbre kell merülnöm az irodalomban. A Lucky Lucianóról vagy Rube Waddellről való sztorizgatás itt nem volt elég. Ahhoz, hogy beszélgetni tudjak a kiszemelt csajjal, bele kellett néznem Balzacba és Tolsztojba és Eliotba, mert így váratlanul azt kezdte követelni, hogy kísérjem haza – valószínűleg megrázta, amit Rézbőrű Johnról meséltem neki. Én meg mehettem a Dubrow’s Cafetériába, hogy a szombat este többi áldozatával együtt sajnáljam magamat.

Woody Allen: Apropó nélkül

Fordította: Dési András György

Jaffa Kiadó, 2020

Ajánlott videó mutasd mind

Orbán Viktor: Hétfőtől új világ kezdődik

A kormány lezártnak tekinti a „beszoktatást” a maszkviseléssel kapcsolatban, hétfőtől büntetni kell. A miniszterelnök szerint januárban a krónikus betegeknek és a legveszélyeztetettebb időseknek beadhatják a koronavírus-vakcinát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.