Trump pszichológus unokahúga kipakolt az elnökről

„MARY TRUMPOT KIRABOLTÁK!” – hirdették 1991 halloweenjének másnapján a New York-i bulvárlapok címlapjai csupa nagybetűvel és a rájuk jellemző kifinomultsággal. Habár én már tudtam, hogy mi történt, még így is felkavaró volt látni az újságokat a metrólejárat melletti standokon.

A nagyanyámat ugyanis nem csak kirabolták. A fiatalember, aki megragadta a tárcáját az élelmiszerbolt előtti parkolóban, miközben éppen bepakolt a Rolls-Royce csomagtartójába, olyan erővel verte a fejét a kocsi oldalába, hogy agyvérzést kapott, és részlegesen elveszítette a látását és a hallását. Amikor a betonra zuhant, megsérült a medencéje, és többszörös bordatörést szenvedett; ezek a sérülések a csontritkulása miatt eleve nagyon veszélyesek voltak. Mire bevitték a Booth Memorial Kórházba, az állapota válságosra fordult, és nem tudtuk, hogy megéri-e a másnapot.

Egészen addig bizonytalanságban voltunk, amíg kihozták az intenzívről, és bevitték egy magánkórterembe, de még további hetekre volt szükség ahhoz, hogy a fájdalmai elviselhetővé szelídüljenek. Amikor szép lassan visszatért az étvágya, én vittem be neki, amit éppen kért. Egy ízben vajkaramellás shake-et kortyolgatott, amikor felbukkant Donald.

Mindkettőnknek köszönt, majd gyors puszit nyomott az anyja arcára.

– Anya, remekül nézel ki.

– Már sokkal jobban van – mondtam.

Donald helyet foglalt, és feltette a lábát az ágykeretre.

– Mary mindennap meglátogat – mondta nagyi, és rám mosolygott.

Donald felém fordult.

– Nagyszerű lehet, ha valakinek ennyi szabadideje van.

A nagyanyámra pillantottam, aki felvonta a szemöldökét. Próbáltam nem elnevetni magam.

– Hogy vagy, drágám? – kérdezte tőle a nagyanyám.

– Ne is kérdezd. – Láthatóan emésztette valami.

Nagyi a gyerekei iránt érdeklődött, és megkérdezte, történt-e esetleg valami vele és Ivanával. Donald szűkszavúan válaszolt. Láthatóan unatkozott, és nagyjából tíz perc elteltével el is ment. Nagyi az ajtó felé pillantott, és amikor meggyőződött róla, hogy Donald hallótávolságon kívül van, azt mondta:

– Úgy tűnik, valaki morcosan ébredt. Most már végre szabadon nevethettem.

– Legyünk méltányosak, mostanában elég gondterhelt – mondtam. Az elmúlt tizenkét hónapban a Taj Mahal, Donald kedvenc kaszinója Atlantic Cityben, alig egy évvel a megnyitását követően, csődöt jelentett. A házassága, részben a Marla Maplesszel félig-meddig a nyilvánosság előtt folytatott viszonyának köszönhetően, zátonyra futott; a bankok lázas sietséggel vizsgálták felül a neki folyósított hiteleket; ráadásul a második könyve, a Túlélni a csúcson új, papírfedeles kiadása A túlélés művészete címmel jelent meg. Annak ellenére, hogy mindezt magának köszönhette, Donald becsapva érezte magát.

– Szegény Donald – élcelődött nagyi. Egészen elragadtatta magát, és már arra gondoltam, hogy a kórházi személyzetnek kevesebb fájdalomcsillapítót kellene adni neki. – Mindig is ilyen volt. Nem kéne beszélnem erről, de nagyon megkönnyebbültem, amikor elment a katonai akadémiára. Senkire sem hallgatott, rám főleg nem, és állandóan Robertet gyötörte. És, jaj, Mary! Olyan hanyag volt, el sem hinnéd. Az iskolában sorra kapta a kitüntetéseket, amiért rendet tart maga körül, de amikor hazajött! Egyszerűen semmit sem lehetett rábízni!

– És mit csináltál?

– Mégis mit tehettem volna? Sosem hallgatott rám. A nagyapádat pedig az egész nem érdekelte. – Megrázta a fejét. – Donald még egy gyilkosságot is megúszott volna.

Ez meglepett. Mindig is azt hittem, hogy a nagyapám mindent el tud intézni.

Ebben az időben nagyapám is megjárta a kórházat, hogy csípőprotézist kapjon. Azt hiszem, egészen addig csak egyszer kellett befeküdnie, amikor 1989-ben találtak egy daganatot a jobb füle alatt. Nem tudom, hogy a csípőműtétjére véletlenül került sor pont ebben az időben, vagy direkt úgy szervezte, hogy nagyinak ne kelljen a gondját viselnie, amíg lábadozik. A nagyapám szellemi állapota ekkor már évek óta romlott, és a kórházi tartózkodása alatt egyértelműen tovább gyengült. Az ápolók néha az éjszaka közepén találtak rá, ahogy a ruhái nélkül, alsónadrágban próbálja elhagyni az osztályt. Ilyenkor azt hebegte, hogy meg akarja keresni Mrs. Trumpot. Nagyi a jelek szerint nem bánkódott túlságosan amiatt, hogy nem találta meg.

Családi botránykönyv tehet keresztbe Trumpnak a választás előtt

Az amerikai elnök unokahúga egy hamarosan megjelenő kötetben tárja majd fel az ingatlanmágnás család belső ügyeit.

*

A nyilvánosság előtt sikeresnek beállított Grand Hyatt-projekt Donald előtt kikövezte azt az utat, amelynek a végén megépíthette a Trump Towert, hogy az végül 1983-ban fanfárok kíséretében megnyissa a kapuit. A projektet ugyanakkor számos botrány övezte, kezdve azzal, hogy a munkásoknak több hivatalos jelentés szerint is gyalázatos körülmények között (és nem mellesleg illegálisan) kellett dolgozniuk, egészen odáig, hogy állítólag a maffia is kivette a részét a beruházásból.

A mélypontot alighanem a szomszédos Bonwit Teller homlokzatát díszítő gyönyörű art deco domborművek szándékos elpusztítása jelentette. Donald ezt a művészettörténetileg is jelentős alkotást eredetileg a Metropolitan Múzeumnak ígérte, de amikor rájött, hogy az egy darabban történő elszállítása komoly pluszköltségekkel járna, és jelentősen lelassítaná az építkezést, inkább utasítást adott a megsemmisítésére.

Amikor a szemére vetették, hogy megszegte a bizalmi megállapodást, és egyébként is a jó ízlésre fittyet hányva járt el, ő csak megvonta a vállát, és kijelentette, hogy a szobrok egyébként sem bírtak „semmiféle művészeti értékkel”, mintha ő maga ezt jobban meg tudná ítélni a múzeum hivatásos szakembereinél. Idővel ez a magatartás – hogy mindent és mindig jobban tud mindenkinél – még szélsőségesebbé vált. Ahogy a tudása erodálódott, különösen, ami a problémamegoldó képességét illeti, úgy belső bizonytalanságának növekedésével párhuzamosan saját mindentudására vonatkozó megállapításai is erősödtek. A jelenlegi politikai helyzet mindezt igen jól illusztrálja.

Az igazi ok, amiért Donald első két projektjét viszonylag rendben és akadálytalanul sikerült megvalósítani, az volt, hogy Fred mindvégig ott állt mögötte, és mind az ingatlanfejlesztői, mind az üzletkötési tudományát latba vetette a fia érdekében. Egyik projekt sem jöhetett volna létre Fred kapcsolatai, befolyása, pénze és tudása nélkül, illetve ami a legfontosabb, anélkül hogy teljes körű támogatásáról biztosította volna Donaldot.

Korábban Donald teljes mértékben az apja pénzére és befolyására támaszkodott, habár ezt ő maga sosem ismerte el, és a nyilvánosság előtt következetesen úgy tüntette fel a vagyonát, mint amit kizárólag a saját dörzsöltségének és sikereinek köszönhet. A média pedig boldogan elfogadta ezt a magyarázatot, sőt a bankok is lelkesen mellé álltak, amikor Donald a fejébe vette, hogy New Jersey-ben bevásárolja magát a helyi kaszinókba. Atlantic City 1977-ben legalizálta a szerencsejátékokat, hogy ezzel javítson borús helyzetén, de ha a nagyapám szava ekkor még bármit is jelentett volna neki, Donald bizonyára sosem fektet be Atlantic Citybe. Manhattan Fred szerint is megérte volna a kockázatot, Atlantic Cityben azonban – a pénzét és a tanácsait leszámítva – nem tudott segítséget nyújtani a fiának, hiszen errefelé már nem voltak kapcsolatai, és nem ismerte elég közelről a helyi viszonyokat. De ebben az időszakban Donald már a saját feje után ment, és 1982-ben be is adta a kaszinók üzemeltetéséhez szükséges hivatalos kérvényeket.

Amíg a bátyja különféle befektetési lehetőségek után kutatott, Maryanne, aki az 1970-es évek közepe óta körzeti ügyészhelyettes volt New Jersey-ben, megkereste Donaldot, hogy ugyan volna-e kedves egy kis szívességet kérni Roy Cohntól a nevében. Cohnnak elég jó összeköttetései voltak a Reagan-kabinettel, többek közt hozzáférése volt az AZT-hez, egy kísérleti fázisban levő AIDS-gyógyszerhez, azonkívül befolyása volt a közigazgatási és bírói kinevezésekre is.

A New Jersey Körzeti Bíróságon éppen üresedés támadt, és nemcsak Maryanne érdeklődött a lehetőség iránt, hanem Donald is úgy vélte, hogy hasznos lehet, ha egy közeli rokona ül annak az államnak a bíróságán, ahol a jövőben komoly üzleti tevékenységet tervez.

Cohn természetesen boldogan segített, és megeresztett egy hívást Ed Meese főügyésznek. Maryanne-t szeptemberben kinevezték, októberben pedig már be is iktatták új pozíciójába.

*

Fred csökkenő befolyásának további jele volt, hogy Donald 1985-ben, alig egy évvel azután, hogy megvette a Harrah’st, amelyből aztán a Trump Plaza lett, az apja tudta nélkül megszerzett egy 300 millió dolláros kaszinót; ebből lett később a Trump’ Castle. Donald nem igazán volt híve a mondásnak, miszerint jóból is megárt a sok; épp ellenkezőleg, ő mindig is abból indult ki, hogy a jóból még többre van szükség. Meg volt győződve róla, hogy Atlantic City kimeríthetetlen lehetőségeket tartogat számára, úgyhogy két kaszinó értelemszerűen kifizetődőbbnek tűnt, mint csupán egy. Addigra Donald már milliárdos összegű adósságokat görgetett maga előtt (1990-ben még a saját becslése szerint is 975 millióról volt szó). Ettől azonban a legkevésbé sem zavartatta magát, és még abban az évben további 8 millióért szert tett Mar-a-Lagóra. 1988-ban megvásárolt egy jachtot 29 millió dollárért, majd 1989-ben egy Eastern Air Lines repülőgépet 365 millióért.

1990-ben majdnem 700 millió dollárnyi bóvlikötvényt kellett kibocsátania 14 százalékos hozamra, mindezt azért, hogy befejezhesse a harmadik kaszinóját, a Taj Mahalt.

Elképzelhető, hogy az óriási beruházások, az irtózatos árak és az üzletek vakmerősége volt az oka, hogy senkinek, még a bankoknak sem tűnt fel, hogy Donald mindeközben csillagászati összegű adósságot halmozott fel, ami önmagában is kérdéseket vet fel üzleti képességeivel kapcsolatban.

Akkoriban Donald kedvenc színkompozíciója a vörös, fekete és arany volt, úgyhogy az Atlantic Cityben uralkodó olcsó csillogás legalább akkora vonzerővel bírt számára, mint a könnyű pénz ígérete. Különben is mindenki tudta, hogy „a ház mindig nyer”, és logikusnak tűnt arra fogadni, hogy akinek van annyi a tárcájában, hogy be tudjon szállni, azt később sem érheti csalódás. Nem elhanyagolható körülmény, és szintén növelte Donald becsvágyát, hogy Atlantic City teljes mértékben kívül esett Fred látóterén. A kaszinók üzemeltetése a Grand Hyatt-tel és a Trump Towerrel ellentétben – ezeket az ingatlanberuházásokat végső soron mások intézték el neki – folyamatos jelenlétet követelt, és ennyiben ez volt Donald életében az első nagy lehetőség arra, hogy az apjától függetlenül is sikerre vigye egy vállalkozását.

Azzal, hogy szert tett egy saját kaszinóra, Donald lényegében egy óriási festővásznat kapott, amelyre a saját ízlése szerint mázolhatta fel a világképét.

És ha egy kaszinó jó ötlet, akkor kettő még jobb, három pedig egyenesen fantasztikus. Mindeközben persze a kaszinói nemcsak a konkurenciával, de egymással is kénytelenek voltak versengeni, és végül kannibálként felfalták a másik bevételeit. A dolog egyszerre volt abszurd és logikus, hiszen Donald mindig többet akart – érthető, hiszen ez a stratégia az apjának már bejött. Donald azonban nem értette meg, és később sem volt hajlandó megérteni, hogy egy kaszinó megszerzése és üzemeltetése mind az üzleti modellt, mind a fogyasztókat, mind pedig a dolog pénzügyi részét illetően gyökeresen különbözik egy brooklyni bérház megszerzésétől és üzemeltetésétől. Mivel képtelen volt meglátni ezt az egyébként napnál is fényesebb különbséget, könnyen elhitette magával, hogy Atlantic Cityben is az a követendő eljárás, ha minél többre törekszik, ahogyan a nagyapám is minél több telket felvásárolt New York külterületein. Ha egy kaszinó fejőstehén, akkor három már egy egész tehéncsorda. Donald tehát pontosan úgy tekintett a kaszinóira, ahogyan Fred a New York-i bérházakra.

Donald motivációi tehát érthetőek, ám van ennek a történetnek egy nehezen megmagyarázható mozzanata, mégpedig az, hogy azok a bankok és befektetők, akik beálltak az első két kaszinó megvásárlása mögé, vajon miért nem tiltakoztak valamivel határozottabban a harmadiknál, amelynek a megvétele már nyilvánvalóan a saját érdekeikkel is szembement. Még kevésbé érthető, hogyan találhatott Donald bárkit is, aki egyáltalán be akart szállni ebbe az üzletbe, hiszen elég lett volna egy futó pillantást vetni a számokra – illetve az adósságokra –, hogy még a legbátrabb befektetők is visszariadjanak az ötlettől. Csakhogy az 1980-as évek végén senki sem tudott nemet mondani Donaldnak, és ezzel hallgatólagosan legitimálták az újabb, már eleve téves feltevéseken alapuló vállalkozását.

Ennek ráadásul megvolt az a további következménye, hogy noha semmi esélye nem volt rá, hogy ezeket az üzleteket sikerre vigye, Donald egóját azért sikerült még nagyobbra fújni.

Ugyanezen év augusztusában megjelent a Túlélni a csúcson, a könyv témája és időzítése azonban olyan balszerencsésnek bizonyult, hogy akár paródiának is elmehetett volna.

1990 júniusában Donald elmulasztott kifizetni 43 millió dollárt a Trump’s Castle-ért.

Hat hónappal később a nagyapám elküldte a sofőrjét több mint 3 millió dollárnyi készpénzzel, hogy zsetonokat vásároljon a kaszinókban. Fred nem a szerencséjét akarta próbára tenni; a sofőr egyszerűen bepakolta a zsetonokat egy bőröndbe és elhajtott. És még ez sem volt elég, másnap ugyanis a nagyapám további 150 ezer dollárt juttatott a kaszinóba, feltehetően újabb zsetonvásárlás céljából. Habár ezek a húzások ideiglenesen segítettek a helyzeten, a nagyapámnak 30 ezer dolláros bírságot kellett fizetnie a szerencsejátékra vonatkozó törvények megsértéséért, amelyek értelmében illegálisnak minősült ismeretlen forrásból kaszinóknak pénzt kölcsönözni.

Vagyis ezen a ponton, amennyiben a nagyapám továbbra is hitelezni akart Donaldnak, hogy a felszín felett tarthassa a kaszinóit (márpedig így állt a helyzet), akkor neki is szerencsejátékos engedélyért kellett volna folyamodnia New Jersey-ben. Ekkor azonban már késő volt. Donald Atlantic City szerencsejáték-piacának 30 százaléka fölött ellenőrzést nyert ugyan, csakhogy a Taj Mahal lehetetlenné tette, hogy a másik két kaszinója is nyereséges legyen (a Plaza és a Castle együttesen 58 millió dolláros veszteséget termeltek a Taj megnyitásának évében). A három létesítmény összesen 94 milliós adósságot halmozott fel, és csak a Taj Mahalba naponta több mint 1 milliót kellett beleönteni, hogy nullszaldós maradhasson.

A bankokból egyre csak folyt el a pénz. A Taj Mahal megnyitását követően Donald és a hitelezői találkoztak egymással, hogy megbeszéljék, miként lehetne gátat szabni a hihetetlen költekezésnek. Mivel a láthatáron további problémák és csődeljárások fenyegettek, ezért olyan megoldásra volt szükség, amely Donaldnak segít megőrizni a sikeres üzletember imázsát – ami a bankoknak is valamiféle garanciát, egyúttal esélyt jelentett volna a pénzük visszaszerzésére. A bankok képviselői ugyanis attól tartottak, hogy ha Donald meginog, és sugárzó önbizalma (és amit mások visszasugároznak rá) elvész, akkor a már amúgy is válságos helyzetben levő kaszinók csak még többet veszítenek értékükből. Az egyetlen esélyük a vezetékneve, pontosabban a brandje volt, enélkül ugyanis nem remélhették, hogy újabb szerencsejátékosok, újabb bérlők vagy befektetők jelenjenek meg a színen, magyarán nem számíthattak további bevételekre sem.

Amellett hogy elegendő pénzt biztosítottak Donald számára, hogy fedezni tudja a vállalkozásai üzemeltetési költségeit, a bankok 1990 májusában még egy további megállapodást kötöttek vele, amelynek értelmében havonta 450 ezer dollárhoz jutott – ez évi 5,5 milliót jelent –, és mindezt azért, mert csúfos kudarcot vallott. Ez a pénz kifejezetten a személyi kiadásokra volt elkülönítve: a Trump Towerben levő lakásra, a magánrepülőgépre és Mar-a-Lago jelzálogkölcsönére. Ahhoz, hogy továbbra is fenntarthassa a sikeres üzletember mítoszát, Donaldnak fenn kellett tartania azt az életszínvonalat, amely ezt a mítoszt megalapozta.

Annak érdekében, hogy a bankok legalább minimális ellenőrzést gyakorolhassanak felette, Donaldnak minden pénteken találkoznia kellett a képviselőikkel, hogy beszámoljon a heti kiadásairól, illetve a meglevő értékei – többek között a jacht – eladásáról. 1990 májusában már senki sem tagadhatta volna, hogy milyen súlyossá vált a helyzet. Bármennyit panaszkodott Donald Robertnek arról, hogy a bankok „ki akarják csinálni”, az igazság az, hogy csupán elszámolással tartozott feléjük, ami teljes mértékben megfelelt a pénzügyi világ szabályainak, ám amit az apjával szemben sosem kellett megtapasztalnia, hiszen korábban sosem vetettek ki rá pórázt, és főleg nem ilyen rövidet. Érthető, hogy ez nem lehetett kellemes tapasztalat. Törvény kötelezte rá, hogy visszafizesse a bankoktól kapott kölcsönöket, és törvény nyomatékosította azt is, hogy amennyiben ezt elmulasztja, súlyos következményekkel kell szembenéznie. Legalábbis elméletben.

Annak ellenére, hogy egyre jobban összecsaptak a feje fölött a hullámok, Donald továbbra is úgy égette a pénzt, mintha nem lenne holnap. 250 ezer dollárt költött Marla eljegyzési gyűrűjére, és 10 milliót fizetett ki Ivanának a válásuk után. Kétlem, hogy valaha is eszébe jutott volna, hogy talán mégsem költheti el a világ összes pénzét minden alkalommal, amikor csak kedve szottyan rá. A bankok megdorgálták ugyan az egyezségük megszegéséért, de sosem tettek semmilyen válaszlépést, ami Donaldot csak még inkább megerősítette abban a hitében, hogy bármit megtehet – ahogy lényegében az egész életét is ebben a meggyőződésben élte.

Mary L. Trump: Túl sok és sosem elég, avagy hogyan teremtette meg a családom a világ legveszélyesebb emberét

Scolar, 2020