Boldogságot árulunk – de nem ostobaságot
A sokat emlegetett tévéforradalom nyomán a műsorra került sorozatok mennyisége és minősége ugorhatott akármennyit, az már húsz évvel ezelőtt is igaz volt, hogy amennyiben a forgatókönyv első oldalán nem kerül elő egy holttest, akkor abból a könyvből aligha lesz mozgókép. Ezért is volt kisebbfajta csoda, hogy 2000. október 5-én a Warner Bros tévécsatornáján útnak indul a nálunk szokásosan rémes magyar címmel futó Szívek szállodája, azaz a Gilmore Girls. A Gilmore-lányok története ugyanis nemhogy gyilkosságot nem vonultatott fel, de még halálesetet is alig, és a szövevényes intrikák sem voltak rá jellemzők. A Szívek szállodája képes volt melegséggel, humorral és emberszeretettel mesélni erről úgy, hogy ne is unjuk halálra magunkat.
Persze, azért jót tesz a nézői élménynek, hogy a sorozat világában ezek a kihívások mind megugorhatók, és összességében mindig minden rendben van, vagy legalábbis rendben lesz a belátható jövőben. Ez a derűs és megengedő hangulat az egyik legkomolyabb vonzereje a Szívek szállodájának, és ez ugyanúgy igaz ma is, mint húsz évvel ezelőtt. A sorozat a legjobb fajta eszképizmust kínálja, melyben a néző kiszakad kicsit a saját küzdelmei közül, és pihentető kirándulást tehet egy aranyfényekbe burkolt pihepuha világba, ami épp annyira idilli, hogy balzsamként hasson, de mégsem annyira agyatlanul problémamentes, hogy az irritáló legyen. Feelgood – így hívja az angol az efféle tartalmakat, amelyektől egyszerűen csak jól érezzük magunkat, és amelyeknek a Szívek szállodája az egyik toplistás versenyzője.
Hogy ezzel a derűs felütéssel a sorozat ekkora siker lett, mi több, egyáltalán elkészülhetett, azon egyébként maga az ötletgazda Amy Sherman-Palladino is meglepődött. Az író a Guardiannek néhány éve arról beszélt, hogy ma már valószínűleg nem is kapna zöld utat egy ilyen ötlet, „hacsak anya és lánya nem tudnak repülni, vagy nem oldanak meg közösen bűntényeket”. Sherman-Palladino épp a Roseanne című sorozat írócsapatában dolgozott, amikor felmerült, hogy álljon oda a Warner tévés fejesei elé a saját sorozatötletével:
Be kellett mennem egy megbeszélésre egy rakás éhes felsővezető közé – épp közeledett az ebédidő – egy csomó részletesen kifejtett, átgondolt sorozatötlettel, amelyektől elálmosodtak vagy a mosnivalóra gondoltak. Aztán az utolsó percben azt mondtam, »ja, van még ez az ötletem, amit még nem dolgoztam ki igazán, de mindig is tetszett a gondolat, hogy van egy anya és a lánya, akik sokkal inkább barátok, mint amennyire anya és lánya«. Mire ők: »Nagyszerű, legyen ez, menjünk ebédelni.«
Kifelé menet vallotta be a főnökének, hogy az ötlet tényleg nincs még rendesen átgondolva, mire a főnöke csak annyit mondott, hogy akkor találja ki. Hát, kitalálta.
Girlpower before it was cool
A Szívek szállodája azzal együtt, hogy olyan édes-kedves-idilli, számos tekintetben megelőzte a korát, és meglehetősen progresszívnak bizonyult, jelezve, hogy nem csak kiáltvány jelleggel lehet bizonyos értékeket mozgóképen kommunikálni. Naná, hogy a sorozat nőképére gondolok: Sherman-Palladino a két főhőssel két olyan nőalakot tett elénk, akik kilométerekre voltak a 2000-es években jellemző nőábrázolások többségétől és – ami azt illeti – a maiak jó részétől is.
Annak idején a nőket a tévében két csoportra osztották: voltak a népszerű, jó csajok meg a dühös csajok katonai bakancsban. Ahogy aztán jöttek a sirámok, hogy tegyék erősebbé a nőket, a filmesek mindössze annyit tettek, hogy fogták ugyanazt a jó nőt, fegyvert adtak a kezébe, majd azt mondták neki, hogy rohangáljon tűsarkúban. Az erős nő mint koncepció még ma is, akkoriban meg pláne, ijesztő gondolat volt a legtöbb tévétársaság számára, mert attól tartottak, hogy az emberek nem akarják ilyennek látni a nőket. De ez volt az, ahogy a nők látni akarták a nőket
– mondta erről Sherman-Palladino a már idézett Guardian-interjúban hozzátéve, hogy ő valójában nem akart konkrétan úttörő lenni, egyszerűen csak olyan nőalakokat akart írni, akiket kedvelni tudott. Lorelai vagány, önálló, céltudatos, saját pénzét megkereső felnőtt, akinek azért nagyon is megvannak a maga romantikus vonzalmai, és a férfigyűlöletet véletlenül sem lehet ráfogni, még ha az elköteleződéssel kapcsolatban vannak is nehézségei. Rory ugyanez pepitában: szorgalmas és céltudatos könyvmoly, akinek okos, erős nők a példaképei, és a leckéje lényegesen jobban érdekli, mint a körömlakkja. E mellett persze a tévés varázslatot nem ússzuk meg, hisz ez a két nő úgy tud hét évadon keresztül egy dekát sem hízni, hogy életükben nem ettek semmi normálisat, vagy sportoltak önszántukból, de még ezzel a valószerűtlenséggel együtt is üdítő látni két olyan nőt, akik nem paráznak éjjel-nappal a testükön, nem dimenzionálják túl a külsőt vagy a divatot, és akik emellett esendők ugyan, de tanulnak, küzdenek, és alkotnak.
És ez csak a két főhős: a Szívek szállodája a mellékszereplők terén is csupa izgalmas, sokrétű nőalakot vonultat fel, akik ráadásul mind fényesen teljesítenek a Bechdel-teszten – azaz a szövegeik jelentős részében nem pasiügyekről diskurálnak, problémáik nem a férfiakban gyökereznek és nem férfiak révén oldódnak meg. A szerelem és annak keresése jelen van, de nem egyedüli célként, és a problémák is inkább a tradíciókban, a neveltetésben, a félreértésekben, a hibákban és a kommunikációs baklövésekben gyökereznek, mintsem abban, hogy „szeret vagy nem szeret”. A Szívek szállodája már azelőtt sokszínű volt, hogy a diverzitás menő lett volna, nem csak a nők terén: van benne bevándorló, van benne kövér, van benne feminin férfi és maszkulin nő, van benne mindenféle fura szerzet, és a státusszal, származással és pénzzel járó privilégium megléte vagy hiánya is szépen kidomborodik.
Popkultúra-túladagolás
A Szívek szállodája méltatása gyakorlatilag lehetetlen anélkül, hogy a sorozat legfőbb jellemzőjét kiemelnénk: a folyamatos, nagy fordulatszámon pörgő párbeszédeket és azok tartalmát, olyannyira, hogy a sorozat egy korai szlogenje az volt: „Az élet rövid. Beszélj gyorsan.” Ez a sorozat egy popkulturális géppuskaropogás, melyben olyan sebességgel árad a filmes, zenei, irodalmi és egyéb kulturális utalásokkal telezsúfolt szöveg, hogy azt elég követni. Ami azt illeti, soha nagyobb szükségét nem éreztem mozgóképnél a profi és tűpontos fordításnak és szinkronnak, mint a Szívek szállodája esetében, a szereplők ugyanis olyan iszonyú sokat és iszonyú gyorsan beszélnek, hogy az még a legerősebb angoltudással is kínál némi kihívást, és bizony, a Wikipédia is jól jön egy-egy utalás visszafejtéséhez. Már azon kockáknak, akiknek erre igényük van, mert egyébként abszolút élvezhető ezek nélkül is a sorozat – de a humorfaktort azért mégis csak az utalások zápora adja meg. Sherman-Palladino arra is ügyelt, hogy a sorozat kedves legyen, de ne szirupos, mert szerinte az emberek közötti szeretetet nem azzal lehet kimutatni, hogy mennyit ölelkeznek, vagy mondják egymásnak, hogy szeretlek, hanem azzal, ahogy egymással bánnak.
Szívügyek
Jó-jó, tagadhatatlan, a Szívek szállodája rajongói a pergő dialóg, a humor és a hangulat mellé kaptak egy jó nagy adag romantikát is: a két főhős gyakorlatilag folyamatosan valami pasiügyben van, így vagy úgy, még ha ez nem is uralja el az életük egészét.
Ez a szikra már a legelső részben megérezhető, és fokozatosan válik egyre egyértelműbbé a történet előre haladtával, és bár a tisztelt publikum sokszor már a fejét verné a falba, hogy mikor jönnek már végre össze, valójában halálosan élvezi a bénázás minden percét. A tökéletesen lefordíthatatlan shipping, ahogy egy történet két szereplőjének egymásra találásáért drukkol a néző, a tévésorozatok rég ismert alapeszköze – emlékezzünk például a Jóbarátokban Rachel és Ross eleve elrendelt szerelmére, de sorolhatnánk a további példákat napestig. A Szívek szállodája csak tökélyre fejlesztette és csúcsra járatta ezt, néhol szinte az irritáló szintig, amikor már tényleg a boldogság kapujában jött valami szappanoperai fordulat – de a közönség imádta, mert hát semmi sem szórakoztatóbb annál, mint amikor másvalaki nem látja a teljesen egyértelmű megoldást.
És ha már a Gilmore-lányok szerelmi élete, meg kell említenünk a sorozat másik, hasonlóan erős húzását, mellyel diskurzust generált a széria körül, még ha nem is feltétlenül tudatosan, jelesül azt, hogy Rory esetében jóval kevésbé tette egyértelművé, ki lenne az a fiú, akivel a leginkább egymáshoz valók. Rory a sorozat hét évadja alatt három barátot fogyasztott, és mindhárom fiúnak megvan a maga rajongótábora, amit az alkotók ügyesen észrevettek és becsatornáztak a 2016-os netflixes visszatérés, a Gilmore Girls: A Year in the Life forgatókönyvébe. Mindenkit újra látunk, sőt, a kérdés, hogy melyik ex az igazi, új lángot kapott a visszatérés cliffhangeres zárómondatával, amit most nem leplezek le azok kedvéért, akik esetleg még nem látták. És mivel ekkor már több mint egy évtizede beszélt arról, hogy ez a négy szó lesz a történet vége, aligha számíthatunk rá, hogy újabb évadot kapnánk a sztoriból. Teszem hozzá, minden rajongásom ellenére szerintem nem is kellene – bár egyébként az alkotók nem zárkóznak el a lehetőségtől.
Amerika legszebb ruhája
A Szívek szállodája a hétköznapi, kisvárosi Amerika legszebb arcát festette fel, kívül a Los Angeles-i gazdagok és szépek szürreális világán, de a gettók farkastörvényein is. Mára mindehhez némi furcsa nosztalgia is hozzá adódott: a sorozat ugyanis még az okoseszközök korszaka előtt született, amikor még a mobiltelefon sem volt hétköznapi – Luke-tól, ugye, ki is volt tiltva –, és a széles sávú internet is túl gyors Lorelai ízlésének. Ám az idők szavától függetlenül is külön bájt ad a sorozatnak az a közeg, amelybe helyezték, ez a barátságos, vállaltan meseszerű kisváros, ahol trubadúr zenél az utcán, és minden évszakhoz különbözőképpen dekorálják a köztereket. Ahogy Scott Patterson, a sorozatbeli Luke fogalmazott egy interjúban, Stars Hollow a legboldogabb hely a földön, ahol megférnek egymás mellett a legkülönfélébb fura alakok is, ahol tényleg az egész település neveli a gyerekeket.
Sherman-Palladino fejében egyébként a helyszín megtalálásával került a helyére a történet, ami addig csak vázlat volt: miután azon a bizonyos ebéd előtti megbeszélésen zöld lámpát kapott az ötlete, férjével Connecticutban töltötték a hétvégét, ősz volt, minden tele tök-dekorral és kedves emberek kérdezősködtek, hogy merre van a szüreti mulatság – az író ekkor jött rá, hogy egy tizenhat éves leányanya alighanem valami efféle kedves, biztonságos helyen telepedne le. Így született meg Stars Hollow mint helyszín.
Amely helyszínt aztán Sherman-Palladino fergetegesen sokszínű, válogatott lököttekkel teli lakossággal zsúfolt tele. Mrs. Kimtől, Rory legjobb barátnőjének szigorú édesanyjától az őrültebbnél őrültebb városvezetési ötleteivel zsibbasztó Tayloron, a csúcskülönc Kirkön, az egykori revücsillag Miss Pattyig csupa jól kitalált, őrült vicces karakter tölti meg élettel az egyébként túl tökéletes kisvárost, ami már csak azért is üdítő, mert mást sem hallunk a vidéki Amerikáról, mint hogy milyen kisstílű és unalmas.
Az amerikai sikerorientáció és privilégium étosza – és kritikája
Mondhatnánk, hogy ez már csak az esszéisták analitikus agyának fontos, de valójában
Ezt egyébként meglepően sok néző elhitte: tömegek jelentkeztek a Harvardra, a Yale-re a sorozat hatására. Lorelai iskoláit félbehagyó, egyedülálló leányanyából sikeres, vezető beosztású dolgozó, majd saját vállalkozását sikerrel vezető üzletasszony lehetett. Lánya, Rory elkötelezett, érdeklődő, okos és szorgalmas, de nem törtető, nem kellemetlen, mindig kedves, népszerű, csinos és szép, de nem túlspilázott, aki mindig a leghelyesebb fiúkkal jár, és bejut három elitegyetemre: az amerikai rendes lány ideálképe ő. (A hozzá meglepő mértékig hasonlító amerikai egyetemi szobatársamat is, akinek az egyetemi órarendje mellé két dolog, a közelben tartott angol nyelvű misék helye és időpontja, valamint a budapesti múzeumok nyitvatartása volt kiragasztva, csak Rory Gilmore-ként emlegettem.)
Ez így túl szép, hogy igaz legyen – nem is az, hiszen ezen sikerek egy jelentős részét, főleg Rory esetében egyértelműen a nagyszülők által biztosított anyagi biztonság teszi lehetővé, ők fizetik a menő magángimnázium és az egyetem tandíját, a kocsit, minden nagy kiadást, és segítségükkel eleve olyan ajtók nyílnak meg, amelyek a kevésbé szerencsések előtt sohasem. Az eredeti hét évadban ennek kevés hangsúlyt ad a sorozat, ám Sherman-Palladino a visszatérésben már revideálja magát, és bizony finom kritikával illeti saját korábbi állításait, főleg, ami a privilégium által determinált jó döntéseket, és az elitegyetem által garantált sikeres karriert illeti. A visszatérés épp azért lépett sok egykori rajongó tyúkszemére, mert kicsit közelebb ment a valósághoz, ahol igenis vannak anyagi nehézségek, kölcsönök, igazságtalanságok és kudarcok, no meg eleve, a világ is rémes irányba változott, és Rory, a millenniumi generáció díszpéldánya kénytelen szembenézni azzal, hogy az ígéretek, amelyeket a generációja kapott, nem feltétlenül vannak kapcsolatban a valósággal. Keserű pirula, de épp ez az, amitől Rory felnőtté vált, és amivel a Szívek szállodája, mint történet, maga is felnőtté érett. A történelem ugyanis, míg nincs valódi szembenézés, valóban ismétli önmagát, ha máshogy nem, hát a hibákban, amelyeket nemzedékről nemzedékre újra és újra elkövetünk.
Kiemelt kép: Warner Bros.
