Akár a Jack Nicholson főszereplésével készült filmre, akár Ken Kesey regényére gondolunk, a Száll a kakukk fészkére azon ritka esetek egyike, amikor a filmadaptáció van olyan jó, mint a könyveredeti, Mildred Ratched nővér hatalmas, megszállottságba hajlóan szigorú és az őrület és a gonoszság határmezsgyéjén egyensúlyozó alakja pedig a világirodalom egyik legborzongatóbb gonosza. Elfojtásoktól, frusztrációktól és ki tudja, milyen törésektől torz lelkivilágához hatalom, még több hatalomra való vágy és kontrollmánia társul, ráadásul valami olyan vakhit és ügybuzgalom, amihez hasonlóak nem egy népirtást vittek már véghez. Ha mindehhez hozzátesszük a mai szemmel elképzelhetetlenül embertelen, és nem mellesleg tökéletesen hatástalan eljárásokat és azokat az elméleteket, amelyekből azok kiindultak, gyakorlatilag tökéletes horrorkeretet kapunk, amelyben igazából bárkiből előbújhatnak a legsötétebb démonok is. Erre az ötletre játszik rá a Ratched címen érkezett Netflix-sorozat is.
A Száll a kakukk fészkére a ’60-as években játszódik, Ratched nővér hatalmának abszolút csúcspontján, amikor már réges-rég ő a helyszínül szolgáló elmegyógyintézet ura és parancsolója, a Netflix sorozata pedig prequel, előzménytörténet, mely azt meséli el, hogy Ratched nővér hogyan is került ebbe a hatalmi helyzetbe, és vajon mi vonzotta őt épp egy ilyen különös munkakörbe. Ezzel együtt furcsamód őt csak jó pár percnyi filmidő után látjuk először, a sztori nem vele indul, hanem egy ordítóan őrültnek látszó férfi döbbenetes tettével: a fiatalember bestiális kegyetlenséggel bántalmaz és legyilkol egy egész háznyi papot, egyetlenegy ifjú pap éli túl, de ő is súlyos traumákkal. A tettest gyakorlatilag azonnal elkapják, és a közvélemény nagy felháborodására a Luciába, egy mentális betegségekre szakosodott intézetbe viszik, hogy megítéljék, halál, börtön, gyógykezelés vagy mi legyen a sorsa. A fiatal férfinak, mint később kiderül, egyébként van köze Ratched nővérhez, aki mindezzel egy időben épp komoly küldetésen vesz részt: eltökélte, hogy épp a Luciában akar munkát vállalni nővérként.
Márpedig amit Mildred Ratched eltökél, az úgy lesz, ennek bizonyításáról szól a teljes első epizód, és még az azt követő részek is nagy hangsúlyt fektetnek rá. Ratched kőkemény, ördögien manipulatív, kimagasló a helyzetértékelése, és kiváló érzékkel találja meg azokat a labilis karaktereket, akiket könnyedén befolyásolni tud. Gyakorlatilag szótári szociopátiáról beszélünk, és ez akkor is egyértelmű lenne a néző számára, hogyha a sorozat nem rágná szájba ilyen erőltetetten, zord fúvósok tornyosuló dallamaival és a kép átszínezésével, hogy tényleg a vak is láthassa, hogy Itt Bizony Egy Fajsúlyos Horrorhősről Van Szó. Persze meg nem lepődünk ezen a kissé túl kontrasztos, túl direkt nyomasztáson – ami sokszor épp az ellenkező hatást éri el –, ha tudjuk, hogy a sorozat mögött álló író Ryan Murphy, aki ugyan meglehetősen sokszínű filmográfiával büszkélkedhet, de az utóbbi években mégis csak elsősorban az Amerikai Horror Story sötét világában merült el nyakig. Ami, tegyük hozzá, azért messze jobban sikerült, mint a Ratched, ami igazán rossznak ugyan nem mondható, de jócskán elmarad attól, amit várnánk ezektől a hozzávalóktól.
Hiszen van itt minden, amitől egy történet igazán ütős lehet: egy szuperizgalmas, már valamelyest megírt karakter, amit a néző is fog tudni hova kötni, egy önmagában is bizarr, sötét világ, egy sor iszonyatos testi-lelki nyomorúság, és a minden sarkon ott ólálkodó őrület. Ám ebbe az alapjában véve is izgalmas világba nem sikerült olyan előtörténetet rajzolni ehhez az alapvetően is érdekes karakterhez, ami úgy istenigazából a székhez szegezné a nézőt. Nem rossz, nem rossz, csak épp az a fajta élmény, amit az angol szleng olyan remekül összefoglal három betűvel: meh. Az sem segít a helyzeten, hogy nagyon nehéz elhinni a látottakat, azt, hogy Ratched nővér ilyen sikerrel szivárog a hatalom közelébe, ugyanis tetteiben nincs a világon semmi óvatosság, finom, lassú fonogatása a manipuláció hálójának. Épp ellenkezőleg: a főhős olyan szinten ördögi, és olyan átlátszóan az, hogy a néző csak áll és nem érti, hogy nem tűnik fel elsőre mindenkinek, hogy ez a nő nemhogy nem százas, de egyenesen közveszélyes. Nem elsősorban a szerepet alakító Sarah Paulson hibája ez, ő érzékletesen, sok-sok finom rezdüléssel formálja meg a karaktert, sokkal inkább Murphy forgatókönyve az, ami nem teremtett kellőképpen hihető, életszerű karaktert.
A brutálisan erős vizualitás szintén Murphy munkáinak jellegzetessége, és ez most sem hibádzik, sőt, ami azt illeti, itt is épp ugyanaz jellemző, ami a forgatókönyvre: túl sok. Minden túl sok, túlságosan sok az élénk, felfokozott szín, túl sok a festői derengés, túl sok a babaházszerűre hangolt képi világ még akkor is, ha jól érthető, hogy az épp az ábrázolt szörnyűségek ellenpontozásaként van jelen. Márpedig bőven van mit ellensúlyozni: ha nem is túl direkten, de a sorozat azért bőséggel tartalmaz gyomorforgató képsorokat, amelyek még brutálisabbnak tűnnek attól a vattacukros látványvilágtól, amelyben megjelennek. Gyakorlatilag a pin-up plakátok stílusában, harsogó rágógumiszínekben pompázik minden és mindenki, olyan makulátlan szabású, olyan fenséges anyagú ruhákban jár mindenki, mintha egy divatlapból lépett volna ki, a környék és az intézet meg olyan festői, hogy puccos wellnesshotelekben sem nagyon látni hasonlót, nemhogy egy alulfinanszírozott, isten háta mögötti elmekórtani intézményben. Mindezzel együtt Ratched menetelése a saját Messiás-komplexusa és elnyomott vágyainak mélyére és a hatalom magaslataira elég érdekes ahhoz, hogy a néző esélyt adjon neki, a jobbnál jobb színészek – Paulson mellett feltűnik Sharon Stone és Cynthia Nixon, de Finn Wittrock is remek – és a felvonultatott szörnyűségek is alighanem felkeltik néhány néző érdeklődését annyira, hogy látni akarják a végkifejletet. Még ha ismerve Ratched későbbi történetét, nagyjából sejtjük is, mi lesz az.
A Ratched (2020) nyolc darab ötven perces epizóddal a Netflixen nézhető. 24.hu: 6/10
Kiemelt kép: Netflix
