Kultúra ismeretlen budapest

Hatvan évet élt moziból lett lakóház a főváros peremén

A kertes házak közt megbújó, furcsa kúriára emlékeztető épület története. Ismeretlen Budapest.

Az 1950-ig önálló Rákoshegy ma a főváros XVII. kerületének része, története azonban ennél évtizedekkel korábbra nyúlik vissza: a hosszú időn át a Podmaniczky család birtokához tartozó területen 1892-ben született meg az újdonsült tulajdonos, Fuchs Ignác felesége nevét viselő Zsuzsánna-telep, ami lassan méretes településsé nőtte ki magát: saját vasútállomása (ez 1913 óta a Rákoshegy nevet viseli), majd iskolaépülete (1908), végül pedig víztornya (1912) lett, 1922-ben pedig önálló nagyközséggé vált.

A kisebb-nagyobb családi otthonok és hétvégi lakok szegélyezte utcákban néhol a fővárosi művészeti élet legfontosabb alakjai tűntek fel, hiszen 1912-1920 közt Bartók Béla (1881-1945), az 1927 és 1944 közt eltelt közel két évtizedben pedig a költeményeivel és regényeivel Ady Endre, Bródy Sándor, és számos kortársa művészetére is ható Erdős Renée (1878-1956) is itt élt.

A település a tízes évek derekán. Fotó: Pest-Buda Aukciósház

Rákoshegy református imaháza 1934-ben, katolikus temploma 1937-ben, evangélikus társa pedig a második világháború kitörése előtt néhány héttel, 1939 májusában született meg – mindezeket megelőzte azonban a kor legfontosabb modern kulturális intézménye, a mozi.

A budai Lövőház és Fény utcák sarkán – a mai cukrászda helyén – száz évvel ezelőtt már vendéglőt üzemeltető Dutka Gyula 1927-ben hívta életre a Rákoshegyi Mozgószínházat, ami azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen az alig ezerhatszáz fős településen csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy rendszeresen beüljenek egy-egy előadásra. A tulajdonos két év után lehúzta a rolót,  élete hátralévő részében pedig inkább maradt a vendéglátásnál. Étterme 1942-ben már a Fehérvári út 44-ben működött, itallapján többek közt a Dreher fűszeres, barna Téli-sörével.

in. Nemzeti Ujság, 1942. augusztus 12. Az Arcanum Digitális Tudománytárból

Utódja, Szélessy Imre sem járt nagyobb sikerrel, így 1931-ben elcserélte a helyet a nagykátai mozi két vezetőjével, Katona Ferenccel és Vacsek Ilonával, akik a Rákoshegyi Szemle (1931. március 28.) szerint eldöntötték, hogy

rövid időn belül hangos mozit csinálnak a jelenlegi néma moziból. Ebben az ügyben eredményes tárgyalásokat folytattak a hangos vetítőképeket készítő gyárakkal és minden remény megvan rá, hogy már ebben a hónapban hangos filmek is műsorra kerülnek.

Az írás arról is megemlékezik, hogy korábban egyetlen tulajdonos sem tudta elérni, hogy a filmszínház jövedelmező üzletté váljon, de remélték, hogy ezúttal minden másként alakul majd. A gyér érdeklődés nem változott: a gyakori, legalább részben hangos vetítések helyett egy idő után már csak vasárnap, illetve ünnepnapokon kapcsolták be a vetítőgépet, a kapuk pedig rövidesen újra bezártak. A két tulajdonosnak azonban eszébe sem volt szedni a sátorfáját, hiszen egy nagy átalakítás után, 1934-ben más néven, Apolló Mozgószínházként nyitottak újra.

A harmincas évek derekán, már Apollóként. Fotó: Erdős Renée Ház / Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.)

A négyszáznegyven (más források szerint háromszáznegyven) férőhelyes mozi még egy évig Katona kezében maradt, üzemeltetője azonban Vacsek István lett, aki 1935-ben már igazgatóként, míg Vacsek Ilona tulajdonosként szerepelt a Filmművészeti Évkönyv vonatkozó lapjain. A nagy átépítés meghozta a várva várt sikert: előbb csak heti három, majd négy napon rohantak a filmkockák a nézők szeme előtt, akik nemcsak a mozgóképeket élvezhettek itt, de a szünetekben egy kis színpadon artisták és bűvészek szórakoztatták a második tekercs indulására várókat.

Vacsekéknek mindez nem volt elég, hiszen 1939 októberére az Apolló újra megújult: az új mozigép beszerelésével egy időben a vászon mindkét irányban egy-egy métert nyúlt (4 x 5 m), a terem pedig kétszer ennyivel lett hosszabb (20 m). Nevét 1942-ig, a mozinevek magyarosítási hullámáig tartotta meg, akkor ugyanis az utca nevét vette fel:

Jókai Mozgó lett belőle.

A tulajdonosi jogot Vacsek Ilona továbbra is megtarthatta, sőt a kommunista hatalomátvétel után sem vették el tőle, bár a műsort, illetve az üzembentartói feladatokat előbb a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete, majd a közelben élő Székely Ferenc vette át, míg a tulajdonos a Vacsek házaspár által alapított Sarló Könyv- és Film Szövetkezet volt – egészen az állami Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat (MOKÉP) 1948-as megszületéséig, hiszen az új vállalat az erőszakos államosításnak köszönhetően jött, látott, és győzött.

A nézőterén már csak háromszáz székkel rendelkező Jókai tehát állami kézbe jutott, a szigorúan szabályozott, csak keleti, illetve baráti országok alkotásaira nyitott filmimportnak – az 1950-es bemutatók száma öt évvel korábbi szint harmadára csökkent – betudhatóan  pedig minden esélye megvolt arra, hogy bezárjon, főleg, hogy a közelben egy másik filmszínház, a Maros is működött.

Az egykori Maros Mozi vetítéseknek néhány éve otthont adó, egykor szecessziós épülete 2019 karácsonyán. Fotó: Globetrotter19

Ez már csak azért sem lett volna meglepő, mert a mai külső kerületek fővároshoz csatolásával 1950-ben létrejött Nagy-Budapest egy év alatt elveszített harmincat a százharminc mozija közül, hiszen azok a gyér kihasználtság vagy az állapotuk miatt semmit sem hoztak a konyhára. A Jókai Filmszínház azonban megmaradt, irányítását a Fővárosi Tanács (1950-1951), majd annak Kerületi Mozivállalatai (1951-1954), végül pedig a Fővárosi Moziüzemi Vállalat (FŐMO) vette át, utóbbi az előcsarnok és a gépház 1956-os felújítása után úgy döntött, hogy a hely (csütörtöki szünnappal) napi két előadással vígan elketyeg majd.

A hatvanas évektől szép lassan a vasfüggönyön belülre férkőző nyugati filmek is helyet kaptak itt, bár a zavartalan életet egy 1964 őszi, az elavult tetőszerkezetet érintő három hónapos foltozgatás és az 1965-re elkerülhetetlenné váló, kétéves felújítás hátráltatta. A munkákat a pénzhiány is nehezítette: 1966 júniusában kiderült, hogy a FŐMO-nak nincs erre kerete, a tulajdonosi jogokat gyakorló HKI pedig csak a lakások felújítására szánt keretből csíphetne le a projekt kedvéért, erre azonban nem volt lehetősége, így a mindkét vállalatot kézben tartó Fővárosi Tanácsnak kellett megoldania az ügyet. A műsorszerkezettel is gondok voltak, és a különböző filmeket is vetíthették volna hosszabb ideig, hogy a jobb darabok híre szárnyra kelhessen a környéken, még több nézőt vonzva az előadásokra.

Mindez semmi volt azonban a nagy ellenség,

az egyre megfizethetőbb televízió fenyegetéséhez képest.

Egy pillanat 1962 nyaráról. Az épület itt még alig nyúlik be a Szilárd utcába. Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár / Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.)

A mozi történetének számos részletét feltáró Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.) által megtalált felmérés szerint 1960 és 1972 közt

43,8 százalékkal esett vissza a fővárosi mozilátogatók száma, köszönhetően a kanapén marasztaló tévének, illetve a nézői igények változásainak: a jegyvásárlók ugyanis büfére, ruhatárra, illetve jól szellőző, kényelmes moziteremre vágytak, ezeket azonban számos helyen nem kapták meg.

A nyolcvanas években, láthatóan sokkal rosszabb állapotban, vakolathiányokkal, sarkánál a két punk-ikon, a Dead Kennedys, és az Exploited nevével. Fotó: Budapesti Mozitörténeti Alapítvány / Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.)

A hetvenes évek végén a fővárosban már csak hetvenegy mozi működött, azok pedig nemcsak az aktuális filmeket, hanem a korábbi klasszikusokat is vetítették, remélve, hogy ezzel megállítják a nézőszám csökkenését.

Kevesebb szemét

1979 augusztusában a FŐMO eltörölte a moziban a számozott helyeket, így már csak egy drágább és egy olcsóbb kategóriás jegyet vehettek az emberek, akik a nézőtéren – természetesen a saját kategóriájukhoz tartozó helyek közül – oda ültek, ahová akartak. Hiába vett tehát valaki idejében jegyet, az még nem szabadította meg a legjobb helyekért való harc lehetőségétől, a több fős csoportban érkezők pedig jó eséllyel csak egymástól távol ülhettek le.

 

És hogy mi volt az indok? Hát a papírtakarékosság, hiszen az el nem kelt jegyeket másnap friss dátumbélyegzővel újra ki lehetett adni.

A próbálkozások dacára a nyolcvanas években már néhány hetes nyári szünetre is vonuló Jókai az egyik nyári szünet után, 1987-ben egyszer csak nem nyitott ki újra.

Nyomós oka volt: az ugyanebben az évben született FŐMO-előtanulmány (S. Nagy KatalinTanulmányok a filmterjesztéshez) szerint a fővárosban vizsgált mozik

legalább egyharmada elavult, korszerűtlen, szégyellni való állapotban van. Kb. egyötödükben mintha a harmincas évek állapotát rögzítették volna az ötvenes évek elején, és e kettő különös hibridje felett megállt volna az idő. S az idő áll kb. huszönöt-harminc éve a mozik további egyötödében. Talán csak 10-15%-ukra mondható, hogy korszerűek, modernek, jól karban tartottak, megfelelnek a nyolcvanas évek követelményrendszerének.

Nem kérdés, hogy a Jókai melyik csoportba tartozott, így érthető, hogy a főváros már nem látott benne lehetőséget. Szerződéses működtetésre magánkézbe adták, az új tulajdonos pedig másfél éves szünetet követően, 1989. február 2-án újra megnyitotta az épületet.

A hirtelen jött lendület azonban hamar elfogyott: december 18-án, a Vámpírok Velencében, illetve Az erdő kapitánya vetítése után a mozi örökre bezárt.

Az 1966-os légifelvétel középpontjában a belső átalakulásra váró épülettel – jól látszik, hogy a környék képét sokszor méretes kerttel rendelkező családi házak uralták. Így van ez ma is, bár a Kádár-kockákat sok helyen modern csodák váltották. Fotó: Fentről

A rendszerváltás hozta változások a mozikat is kifújták a településekről: az 1990-ben létező 1598 játszóhelyből 1995-re csak 494 maradt meg, az évtizedes történelmű mozik mellé pedig az azóta eltelt huszonöt évben tucatjával csatlakoztak a különböző méretű, legtöbbször plázákba épített multiplexek. Rákosmente önkormányzata nyilvánvalóan örült volna, ha az épületben újra filmeket vetítenek, erre azonban a kilencvenes évek hajnalán nem nyílt esély, hiszen senki nem kívánt megküzdeni a felújítással, illetve a modernizációval járó méretes kiadásokkal.

Az egykori mozi képe 1996-ban. Fotó: Budapesti Mozitörténeti Alapítvány / Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.)

A legutolsó bérlő 1996-ban adta vissza az addigra már igen rossz állapotúnak látszó, befalazott jegypénztári ablakokkal sorsára váró, a környékbeliek elmondása szerint egy időben hajléktalanok által is lakott épületet a kerületnek, ami bízott a csodában:

olyan vállalkozó felbukkanását várták, aki ipari, vagy akár szolgáltatói tevékenységet költöztet a falak közé, munkahelyet, vagy szórakozási lehetőséget adva a környékbelieknek.

Erre talán sosem került volna sor, így végül az eladást választották. Új tulajdonosa a szükséges felújítási munkák után, az egykori vetítőtermet nem darabokra szabdalva garázsfelszerelési szaküzletet nyitott az épületben, néhány évvel később azonban túladott rajta, majd az egykori mozi társasházzá vált.

A szerző felvétele

A gyökeres átalakulás az évtizedeken át formálódott sarokház egyetlen elemét tartotta meg: az oszlopcsarnokot, arra azonban dísz nélküli timpanon került – épp úgy, mint a Szilárd utca felé néző oldalhomlokzat középvonalára, de ablakok egész sora is megjelent ugyanott. A Rákosi- és Kádár-kor határán született oszlopok hatását a klasszikus formák felé kacsintgató, de modern korlátok tovább erősítették, az utólagos erkélyek, illetve részletmegoldások azonban örökre megbontották a harmóniát.

Ha az ezredfordulón létezett egy kézről kézre járó kézikönyv ahhoz, hogy miként kell gazdagságot és felsőbbrendűséget sugalló családi házat építeni, akkor

ebben az esetben kínosan ügyeltek arra, hogy minden feltétel teljesüljön, bár néhány gipszoroszlán azért még hiányzik a kapuk mellől.

A Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.) tanulmánya felhasználásával.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik