„A sikoltozástól futott át rajtam, hogy úristen, mit csinálsz, te hülye fasz”

A fogház „túltevékenységtől” átfűtött unalmából fél év is sok volt. Ezért is fogadtam örömmel, hogy a pszichológus és a két gyógypedagógus mellé erősítésül a börtönbe helyeztek. Tudtam persze, hogy itt sokkal nehezebb dolgom lesz, mert a munkakörülmények összehasonlíthatatlanul rosszabbak, de vonzott a feladat, s nem utolsó sorban, ha már a Bahamákon voltam, szerettem volna a jéghegy víz alatti részeiből is a lehetőségekhez képest a legtöbbet megismerni. Mert az senki előtt sem lehetett egy pillanatra sem kétséges, hogy a fogházkörlet a Bahamák nevű jéghegynek csupán a csúcsa, még akkor, ha vonulásából ítélik meg a jéghegy egészének természetrajzát.

A börtön központi épületének földszintjére kerültem, a fogdasor folyosójának végén kaptam irodát, s közel kétszáz elítélt tartozott a kezem alá.

Az épület alsó szintjén két hatvanfős zárka – köztük a cukorbetegeké –, míg az emeleten további három cella (18-25 fővel) – nevelési–szociális–fegyelmi ügyeiért voltam felelős.

A zárkákban kivétel nélkül emeletes ágyak vannak, csak időnként kényszerülünk rá, hogy egy-egy ágysort a plafonig emeljünk. Ez még a cukrosoknál is elkerülhetetlen, pedig közöttük sok az idős, nehezen mozgó ember. Ők legfeljebb belső körletmunkát végeznek, kivételt csak az jelent, ha valamelyikük végzettségére hivatkozva önként kéri magát valamely adminisztrációs területre. A cukorbetegek szigorú orvosi felügyelet alatt állnak, számukra természetesen külön főznek. A tisztségviselőkhöz hasonlatosan ők is kerek, kis jelvényt viselnek, amelyen a felirat: CUKROS jelzi megkülönböztetett státuszukat. A cukrost nem lehet fogdába csukni, s neki senki sem szólhat, ha napközben az ágyon heverészik.

Napról-napra vegetációjukat látva felmerül az emberben a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme ezeket a betegeket börtönbe zárni. Közülük többen a szó szoros értelmében magatehetetlenek, csak fekszenek az ágyon, vagy a betonudvaron sétálgatnak, a padon ücsörögve élvezik a napsütést. Lehangoló közösség a cukrosoké, akár egy szociális otthon.

A másik földszinti zárkám a legzsúfoltabb. A szerdai szállítással érkező új befogadottakat helyezik el ide, így aztán persze itt akad a legtöbb balhé, verekedés is. A hatvan, vagy még ennél is több emberre mindössze három csap jut, amelyekhez egy hupikék színűre mázolt bádog vályú csatlakozik. Vécé is csak egy van. Az elítéltek a kétségbeejtő higiénés állapotok miatt folyton zúgolódnak, sőt gyakran maguk próbálkoznának azzal, hogy kibővítsék a mosdót és a toalettet, de helyszűke miatt erre alig van lehetőség. Ezért aztán hajnalonta, a félhatos ébresztő után óriási a mosdóknál a tolongás.

Az emelet, a hozzám sorolt zárkákat leszámítva a pszichológus és a két gyógypedagógus birodalma. Itt működik a gyógyító-nevelő csoport, amelyben azon elítéltek terápiás kezelése folyik, akiknek a bíróság, bűncselekményükkel összefüggő alkoholista életmódjuk miatt, kényszergyógyításukat is elrendelte. Ugyancsak itt helyezték el azokat a személyiségzavarban szenvedő férfiakat, akiknél a bíróság korlátozott cselekvőképességet állapított meg, s ennek megfelelően elítélte őket, de egyúttal kényszergyógykezelésükről (kgyk) is rendelkezett.

Átlagosan hatvan-hetven kágyékás – az alkoholisták mellett egyre több narkomán – részesült a hathónapos kezelésben, függetlenül attól, fogházas, avagy börtönös fokozatban töltötték-e büntetésüket. A gyógypedagógusok hanyag nemtörődömsége folytán mindennapos gyakorlatnak számít a Bahamákon, hogy a terápia idejének eltelte után a fogházas elítélteket is a börtönben „felejtik”. A törvénysértő gyakorlat láthatóan senkit sem zavar, jómagam is csupán azért teszem szóvá, hogy ezáltal csökkenteni próbáljam csoportom abszurd létszámát. Még elöljáróink közömbösségénél is meglepőbb, hogy a fogházas raboknak eszük ágában sincs panaszkodni emiatt, mert ahogy mondják, jobban érzik magukat a börtönben, itt kevesebb a „túltevékeny macera”.

Amikor kézhez kapom alkoholelvonót megjárt elítéltjeim személyi lapját, örömmel látom mindannyiszor, hogy a terápia maradéktalanul elérte célját. A delikvensek mindegyike makulátlan absztinenssé vált. Azt hiszem, hogy világviszonylatban is nálunk a legeredményesebb a kúra, hiszen a normál (italtól tartózkodó!) elítéltek közé visszakerült terápiás – csodák csodája – az elvonó után hónapokig, sőt gyakran évekig nem ivott egy korty szeszt sem. Legalábbis a szabadulásig.

Hogy pontosan miből is állt ez a terápia, arról sajnos nem áll módomban részletesen beszámolni. Jószerével az elítéltek maguk sem tudták, mint ahogyan arról sem igazán hallottak harangozni, hogy ők eredményesen estek át ezen. Mi több: a kényszergyógyítást irányító pedagógus – képzettségére nézve logopédus – maga ismerte el, hogy humbug az egész, nem folyik náluk semmiféle terápia. Mivel a tanár úr gyakori egyetemi elfoglaltságai miatt nem szorgalmazta ezeket a foglalkozásokat, boldog semmittevésben telt el az előirányzott hat hónap. Vizsgaidőszak idején egy-egy értelmesebb narkós vezette az adminisztrációt, a gyógypedagógus és a kényszergyógyítósok legnagyobb megelégedésére.

Hogy nem csak megátalkodott gonosztevők követhetnek el súlyos bűncselekményeket arra példa egy székesfehérvári alkoholista, hajléktalan férfi esete. A büntetett előéletű, 58 éves „Laci úr”, ahogy a többiek nevezték, úgymond viccből rabolt, no meg azért, hogy a telet a börtönben tölthesse. A vicc olyannyira rosszul sült el, hogy a korábbi felfüggesztett büntetését is hozzácsapták ahhoz a három évhez, amit a rablásért kapott.

A vádirat szerint este fél hatkor körül érkezett a fehérvári Skála áruházhoz a 26 éves sárszentmihályi fiatalasszony, hogy bevásároljon. Alig fél óra alatt végzett, az árucikkeket a csomagtartóba pakolta, majd beszállt a kocsiba. „Már sötét volt, de a lámpáktól jól lehetett látni. Nagy volt a jövés-menés, ezért aztán semmi gyanúsra nem figyeltem föl.  Éppen el akartam fordítani a slusszkulcsot, amikor észrevettem, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó, és beül valaki.  Hátrapillantva először csak a lábát láttam az ajtónyitáskor kigyulladó belső világításnál. Azt gondoltam, hogy valamelyik falubeli ismerősön szállt be hozzám, amire máskor is volt példa. Mikor újra hátranéztem, egy vadidegen embert láttam, de még akkor sem gondoltam rosszra. Az futott át rajtam, hogy véletlenül biztos másik autóba ült be. Annyit mondott csak, hogy Jó estét kívánok…”

– Hogy köszöntem volna, arra nem emlékszem. Borzasztóan ideges voltam. Dehogy is készültem én arra, hogy kirabolok valakit… – tördeli idegesen az ujjait Laci úr befogadásakor, amikor a balhéjáról faggatom. – Nem tudom, mi ütött belém. Soha nem loptam, 58 éves vagyok, eddig csak káemkáért és tartásdíj-tartozás miatt vittek be. Martonvásáron és Robozban ültem több hónapot. Meg volt egy év felfüggesztettem lopásért.

„Arra már nem volt időm, hogy megkérdezzem tőle, hogy mit keres a kocsimban, mert egy műanyag szigetelésű drótot átvetett a nyakamon. Két kezébe fogva vetette át hátulról a fejemen – folytatja a sértett a vádiratban.

– Nem tudom, mi ütött belém. Alighanem a kannásbor tett be… – kommentálja lehajtott fejjel az elítélt. –  Elvesztettem az eszemet. A zsebemben volt az a vékony kábel, a szatyromat szoktam összekötni vele, dehogy is akartam én azt a nőt bántani.

„Ahogy éreztem, hogy a nyakamhoz ér a műanyag drót, igazából fel sem fogtam, mi lehet, elkezdetem sikoltozni. Szerencsére nem szorította erősen, nem fulladoztam, úgyhogy az ajtót is ki tudtam nyitni – olvasom tovább a fiatal nő vallomását – Segítségért kiabáltam. Abba is hagyta, lehet, hogy azért, mert automatikusan a nyakamhoz kaptam a kezem.”

– A sikoltozástól futott át rajtam, hogy úristen, mit csinálsz, te hülye fasz… – idézi fel a fojtogatást Laci úr. – Próbáltam a nőt nyugtatgatni, hogy csak vicceltem, nem akarok semmi rosszat. Aztán kiugrottam az ülésről, és elindultam kifelé a parkolóból.

„Nem futott, szaporán lépkedett, aztán eltűnt a sötétben. Az áruház dolgozói hívták a rendőrséget. Tudtam róla személyleírást adni: őszülő, bajszos, ötven-hatvan év közötti férfi. Amikor kiszálltam, egy családnak szóltam, akik ugyanabba az irányba akartak elhajtani, hogy vigyázzanak, mert engem most támadott meg valaki, aki arra menekül – mesélte a rendőröknek a fiatalasszony. – Ők mentek utána, de mire odaértek, már a rendőrök elkapták. Negyedóra sem telt el. A szembesítéskor felismertem. Az öltözékéből nem gondoltam volna, hogy hajléktalan. A nyomozó, aki kihallgatott, mondta, hogy régóta csöves a támadóm, egy ismerőse garázsában lakik.

Laci úr mindent megbánt: – A bíróságon találkoztunk a hölggyel, bocsánatot kértem tőle. Mondtam neki, el vagyok keseredve a helyzetem miatt, nincs munkám, a családom kitette a szűrömet, alkoholista vagyok, és az járt a fejemben, hogy a hideg garázsnál a börtön is jobb. Ott fűtenek, és naponta háromszor adnak enni.  Ezért csináltam. A tévében, a Kékfényben láttam, hogy így be lehet kerülni… Hogy akkor miért mondtam azt a rendőröknek, hogy arra gondoltam, hogy tudok pénzt szerezni tőle? Ők rögtön ezt kérdezték, hogy ki akartam-e rabolni, én meg bepánikoltam.

Hogy mennyiben merítik a bűnözők ötleteiket film- tévé- és olvasmányélményekből, idehaza nem folynak (legalábbis az Országos Kriminológiai Intézet honlapján fellelhető publikációk tanúsága szerint) vizsgálatok.

Az országos rendőr-főkapitányság egyik tapasztalt bűnügyi fővizsgálója szerint (aki neve elhallgatását azért kérte, mert hivatalosan csak a szolgálati út betartásával nyilatkozhatna) saját gyakorlatában több esetben is hivatkoztak az elkövetők inspiráló filmélményekre. Több pénzszállító kocsi ellen elkövetett fegyveres rabláskor elmondták, akciófilmekből lesték el, hogyan is kell csinálni. Mások olasz filmekben látták, miként lehet robogóval, motorral valaki mellett elhúzva kitépni a kezéből táskáját, retiküljét. A hazai kriminológiai zsargonban „startos balhé”-nak elnevezett módszert nálunk inkább gyalogosan követik el. Kifigyelik, hogy a bankban nagyobb összeget vesz föl valaki, és az utcán mellette elfutva ragadják el tőle a táskáját. A fehérvári rablási kísérlethez hasonló, sajnos tragikusan végződő egyik, egy évvel későbbi taxis-támadáskor a tettes a lengyel Krisztof Kielkowski Rövidfilm a gyilkolásról című alkotását emlegette, amit az előző este látott a tévében. A filmben a taxisofőrt egy műanyag zsineggel fojtotta meg az utasa. A világhírű rendezőt persze nem „Laci úr” meneküléssel végződő akciója ihlette, hanem egy varsói gyilkosságról beszámoló újsághír.

Nívósabb delegációk látogatásakor Varázsló, a nyugdíjas pszichológus is leereszkedik a körletig, máskor ugyanis munkaidejét teljes egészében a parancsnoknál vagy annak helyettesénél, odafönt az irodában tölti.

A lélek derék gyógyászainak más irányú elfoglaltságainak köszönhetően háborítatlanul telnek a Bahamák e kies szegletében a napok. Legfeljebb csak a többségükben jólelkű és vidám személyiségzavaros fiúk, vagyis a bolondok visznek némi színt ebbe a sivár idillbe.

A legsúlyosabb esetnek Macis tűnik. Neki a pszichológus hozott egyszer ajándékba egy játék mackót, amitől azóta egy pillanatra sem hajlandó megválni. Azzal alszik, s napközben, ha csak éppen nem dajkálgatja, ágyba fekteti, mesél neki. Zárkatársait pedig folyton pisszegve inti csendre, nehogy a maci fölébredjen.

Topi a süketnéma, értelmi fogyatékos fiú a börtön legszeleburdibb állampolgára. Minden munkára elsőnek jelentkezik, s szívós megszállottsággal dolgozik, miközben a vigyor mindig ott ül a szája sarkában. Köszönni, némasága ellenére ő is megtanult, méghozzá kitűnő artikulációval. Büszke is erre a tudományára, és lesi az alkalmat, hogy sapkáját lekapva, arcán széles mosollyal üdvözölhesse az embert. Topiról az a fáma járta, hogy egymás után erőszakolt meg egy asszonyt, és annak a lányát. Kopaszra nyírt feje, kalimpáló járása itt, a börtönben sokkal inkább komikus, mintsem félelmetes színben tünteti föl. Idebent egyébként is meglehetősen fölborul bűn és büntetés értékrendje. A laikus azt gondolhatná, hogy idebent a húsz évre ítélt rablógyilkos örvend a legnagyobb tekintélynek, holott ez általában nincs így. Az elítéltek között tabu témának számít, hogy ki miért van bent. Legföljebb a legközelebbi haverok, a rinyósok avatják be egymást viselt dolgaikba, de ők sem mindig. Ez a sitten egyszerűen nem téma, itt – nem úgy, mint a szabad életben – valóban tiszta lappal indul mindenki. Attól még önmagában senkinek nem nő meg az ázsiója, hogy rendőrökkel verekedett, vagy bankot rabolt. A zárkán, a körleten belül kell bizonyítani, a börtön sajátos szabályai szerint. Ezek a törvények pedig egyértelműbbek és kegyetlenebbek, mint a kinti élet normái. Az összezárt embereknek nemigen maradhat titkuk egymás előtt. Akire például a közösség rásüti a vamzer billogot, annak már annyi, nincs több dobása. Ugyanakkor a becsületes egyenesség – az elítéltek között nem egy nyílt, szavait és tetteit mindenkor vállaló férfival találkoztam –, kivált ha férfias keménységgel párosul, tekintélyt parancsol, s követésre talál.

A börtönközösség Topit meglehetősen mindennapi módon minősítette. A mérlegelés az ő esetében csak odáig ment el, hogy megállapították róla, bolond. Márpedig a bolondtól csak a legritkább esetben kell félni. Topi pedig hálásan mosolyog, és elfogadja a szerepet. Szemmel láthatóan jól érzi magát itt, ahol külsőleg ugyanolyan, mint a többiek, sőt egyike a legnépszerűbbeknek, akit egyformán kedvel smasszer és rabtárs.

De nem csupán Topinál figyeltem meg ezt a tökéletes alkalmazkodást és otthonosságot, ahogy sorsát viselte. Majd’ minden személyiségzavarosnál észrevehető volt ez, hiszen a börtönben azonos jogokat vindikálhattak maguknak a többiekkel, ami a civil életben nem adatott meg nekik. Nincs erre találóbb mondás: a bolondok az intézetben éltek, mint hal a vízben.

Janika például, akire negyven rendbeli (tettes híján felderítetlen) biciklilopást vertek rá a nyomozók, a parancsnokhelyettes egyik fő bizalmasává küzdötte föl magát, s még jelvényt és szabad mozgót is kapott. Ő egyébként, amellett, hogy Öreg alezredes konyhakertjét gondozta, bonyolult levelezést folytatott a mezőgazdasági minisztériummal a vízben lévő nitrát hasznosításának tárgyában.

Míg Topi és Janika valóban betegnek tűnt, Maciról nem is beszélve, addig Zokni személyiségében több a rafináltság, mint a zavar. Hasonlóan a Száll a kakukk fészkére hallgatásával tüntető Indiánjához, Zokni, a cigányfiú is minimálisra redukált kommunikációjával marad kívül az egészen. Felügyeleti személlyel való találkozáskor, mintegy köszönés helyett jelenti ki mindannyiszor, hogy: beteg vagyok, mire ilyenkor a játék íratlan szabályai szerint illik őt megkérdezni, hogy mi baja van tulajdonképpen. Agyilag zokni vagyok – hangzik az elmaradhatatlan válasz. Másról és máshogy képtelenség Zoknival szót váltani.

Tódor János: Börtönhakni

Dodeskaden Kiadó, 2020