Kultúra

Lenin: Mi az apja faszát gondolkozik annyit?

Van egy legendás fotó egy legendás sakkpartiról, melyet Lenin játszott politikai ellenlábasával, Bogdanovval. Vlagyimir Iljics Uljanov veszít, ellenfele meghal. Egy magyar grafikus, Orosz István regényt írt a sztoriból. Matiné.
Korábban a témában:

Filozofikusan és politikai síkon is föltehető a kérdés: Föl szabad-e adni a partit, amely biztos vesztésre áll? A feladás a gyengeség jele. Alkalmatlan vezető szerepre az, aki feladja a játszmát, aki elhagyja a süllyedő hajót, aki képtelen kitartani a végsőkig. De persze ott a másik nézőpont is. Mindenki számára világos, hogy elveszett a parti, látható, hogy nincs olyan húzás, amellyel menthető lenne a helyzet, vagy akár csak elodázható a vég. Ha ezt nem látja meg, ha képtelen észrevenni a nyilvánvalót, ha még bizakodna ebben a helyzetben, azzal csak a saját korlátait bizonyítaná. Innen már csak egy ostoba játssza tovább a partit, egy született „igyiot”. A tábla lesöprése a tanúk miatt nem valósítható meg, a véletlen feldöntés sem jó ötlet, ráadásul Al-Al talán még arra is képes, hogy visszaállítsa a bábukat, ettől még az is kitelik, hogy minden vacak paraszt pontos helyére emlékezzék. Sto gyélaty? Vajon eszébe jut-e az a híres szibériai játszma? Az, amelyről Lepesinszkij is annyit áradozott? Vagy eszébe jut-e valami más? Mit hihet ebben a helyzetben? Mire számíthat még? Hogy Bogdanov mellényúl egy bábunak, hogy rosszul lesz, váratlanul meghal, kitör a Vezúv, esetleg leszakad az ég. A Vezúv kitörését nehéz befolyásolni, de Al-Al még alakítható.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

– Mi az apja faszát gondolkozik annyit? – A mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a közelben tébláboló kibiceknek, vagy azoknak, akik már a szomszéd asztalnál durákoznak, hogy ha ő, Vlagyimir Iljics Uljanov is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor korántsem így állna a játszma. Lenin tehát nem üvölt, legfőképpen azért nem, mert tudja, hogy Bogdanov éppen erre vár. Fegyelmezettnek kell maradnia, még ha ez az adott helyzetben roppant nehéz is. A sakkpartit ugyan már aligha nyerheti meg, a köztük zajló játszma viszont még nem dőlt el. Abból akár győztesen is kijöhet. Ekkor jut eszébe az ásítás. Ezzel, egy mindenki által észrevett hatalmas ásítással jelezhető, mennyire nem fontos számára ez az egész, hogy mily mellékes, mennyire jelentéktelen, és hogy már módfelett unja. Bogdanov bizonyára mindent megtenne, hogy érdemi partiként vonuljon be a játszma a bolsevik párt történetébe, nem kétséges, az ő esetében ez komoly presztízsnyereség lenne. De csak akkor, ha ez tényleg egy komoly játék. Ha sikerülne nyilvánvalóvá tennie az ellenkezőjét, ha bizonyítottá válhatna, hogy csak álmos unaloműzésről volt szó, enervált, szóra sem érdemes bábutologatásról, kelletlen, apatikus időmúlatásról, talán még nevetségessé is tehető a túlbuzgó Bogdanov, aki egy ilyen semmiséget szeretne meglovagolni. Az persze kevés, ha csak a teraszon tébláboló néhány emigráns látja; a dolgot dokumentálni is kell.

Szeme sarkából figyeli a színésznő fiát. Hát nem szerelemgyerek, annyi biztos. Hogy lehet ilyen szép asszonynak ennyire ronda gyereke? Sántít, nyúlszája van, az orra olyan lapos, mint egy kavics és még a füle is pattanásos. Idegesítő a pedantériája, a körülményeskedése, az, ahogyan mindent kétszer is ellenőriz. Most éppen fényt mér, ki tudja hányadszor. A délelőtti felvételek óta jócskán megváltozhattak az értékek, pontosítja őket. A lencse körüli tárcsa elforgatásával csökkenti a megvilágítás idejét. A blendét is szűkíteni kell, de azzal jobb megvárni az élesre állítást. A kis bőrdobozból előhúzott utolsó filmtartó kazettát úgy helyezi le maga mellé, hogy könnyen kitapinthassa akkor is, ha már nem nézhet oda, aztán, mintha az Öreg gondolataiban olvasva maga is most ébredt volna csúfságának tudatára, újra a fejére borítja a fekete bársonyleplet. A mattüvegen megfordul minden, az asztal, a tábla, a sakkozók és nézők. Apró hajszálkeresztek jelzik, a látvány mekkora kivágata kerül majd át a negatívra. A kijelölt mezőben egy határozott vonalat kell találnia, amelyhez az élességet beállítja. Lenin arcéle, a sima koponya körvonala éppen megfelel. Finom csavarmozdulatokkal pontosítja az élességet, majd rögzíti a beállítást. Becsukja az aknát, kihúzza a gépből a mattüveggel együtt, majd kinyúl a kendő alól a filmtartó kazettáért. Odakint egyre erősebben süt a nap, óvatosan kell dolgoznia, nehogy beszűrődjön valahol a fény. Beilleszti a kazettát a fényképezőgép hátlapja helyére, és kihúzza a fedőlemezt. A mutató- és a középső ujja közé fogja a kioldózsinórt, a hüvelykujját a gombra illeszti és visszatartja a lélegzetét.

Leninnek egyáltalán nem esne nehezére az álmos pártvezér szerepének eljátszása, bármilyen jó hatással volt is rá az éjjeli ugatás, mégiscsak hiányzik a megszokott öt-hatórányi alvás. Most azonban ébernek kell lennie, egy álmos ember ásítását nem lehet pontosan időzíteni, csak higgadt, friss alakítás vezethet eredményre. Próba nincs, ismétlésre nem lesz lehetőség. Szerencsére az erős reggeli teák megtették hatásukat. Szibériai módon itta, forrón, a foga közé szorított cukron át szürcsölve. Most kifújja a levegőt és koncentrál. Hárásó! – csattan fel a megszokott kiáltás. És ebben a pillanatban fémes surrogással kinyílnak, majd összecsapódnak a fényképezőgép zárlemezkéi. Lenin hosszút és hatalmasat ásít. Arra is van gondja, hogy mozdulatlan maradjon, amíg a masina dolgozik. Az expozíció az erős fény miatt gyors, egyetlen megnyúló és elpattanó pillanat csupán. Vlagyimir Iljics szája kitátva. A látószög kifogástalan, a nézőpont tökéletes: egy ásítás profilból mutat a legjobban. Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat dacos pózában, Gorkijon pedig, aki a fényképezőgéppel szemben ül, látszik, hogy érzékeli a helyzet visszásságát, sőt, hiszen íróként ez a dolga, pontosan érti Lenin szándékát az ásítással.

Abban a tizenöt évvel későbbi memoárban viszont, bár elegendő idő múlt el ahhoz, hogy az emlékezet a valósághoz igazítsa a képet, mégis a dühöngő Lenin jelenik meg. Talán elővette Jurij Zseljabuzsszkij nagyításait is, és a nagy nyitott szájhoz az üvöltést társította. Színes kép esetén persze egyszerűbb lenne a dolgunk: ha kék a nyelve, akkor üvölt. Krupszkaja visszaemlékezése szerint Bogdanovékkal veszekedve „még a nyelve is megkékült”. A színes fotó azonban későbbi találmány. Kétségtelenül ásításnak és üvöltésnek egyaránt lehet látni a fekete-fehér fényképet, de Gorkijnak igazán tudnia kellett, hogy mi történt. Vajon a tétet, a teraszán zajlott parti fontosságát akarta fokozni azzal, hogy a veszteshez oly nagy érzelmi kitörést társított? Való igaz, sokkal érdekesebb egy üvöltő pártvezért mutató kép, mint egy ásítozót. Vagy csak kicsinyes bosszúról lenne szó? Vajon a kollektív capri vakáció elrontását torolta volna meg Gorkij? Nehéz eldönteni. Adjunk inkább neki egy esélyt, hogy elégtételt vegyen az irodalom nevében a fényképészeten. A fotózás legmegátalkodottabb esztétái, miután a festészet fölötti győzelmet már evidenciának tekintették, ferde szemmel kezdték méregetni az irodalmi ábrázolatokat is. A fotográfia mindig hitelesebb az irodalmi leírásnál – szólt az egyre gyakrabban hangoztatott tétel. A fénykép a valóság egy kiragadott darabja, nyers dokumentum, objektív tényálladék, nincs is módja köntörfalazni, alakítgatni az igazságot, mint a terjengős irodalmi szövegeknek, a részletező prózai leírásoknak. Na, most ásít vagy üvölt, ugyan melyiket „bizonyítja” megfellebbezhetetlen hitelességgel a híres fotográfia? Azt, amelyiket én akarom – dörmögte hatalmas bajsza alá az író. És kereszt nem volt, annyi szent!

Mi történt a grafikussal, aki bő harminc éve megrajzolta a legendás Tоварищи, конец! plakátot?
Portré a Kossuth-díjas Orosz Istvánról, aki híres plakátjával megnehezítette Horn Gyula dolgát, de még a hazaküldött szovjet katonák is megrohamozták érte a Bem téri raktárost. Később aztán egy zombi-Leninnel nyerte el az oroszok tetszését.

Való igaz, az ásításhoz hozzá kellett, hogy tartozzék az is, hogy az ásító keresztet vet a szája előtt. Faluhelyen ma sem ritka a szokás, akkoriban meg szinte automatizmus volt. Arra való, hogy az ördög – a nécsiszty – be ne röppenjen az ásítóba a tátott szájon át. Lenint, úgy látszik, csak a fényképet nézegető utókor érdekelte, pedig a dolog konfirmálására, hogy tudniillik itt egy valódi ásítás történt, nagyon is kézenfekvő lett volna a tátott száj elé hányt pravoszláv keresztecske. Talán röstellte az ilyen babonaságot, de valószínűbb, hogy az ösztönös mozdulat csak valódi ásításhoz társulhat, az eljátszott szájtátás mögül pedig lefelejtődik, vagyis akár bizonyítékként is értékelhetjük az elmaradt keresztvetést arra vonatkozólag, hogy Lenin ásítása hamis ásítás volt. A krónikás, bár szeretné hinni, hogy fontos események tanúja, mégsem meri állítani, hogy éppen annál az eljátszott ásításnál, abban a szent minutában költözött volna bele Belzebub az Öregbe, és bizonyára Gorkij sem vetemedne ilyesmire, bár azt, hogy valamikor és valahogy mégiscsak bejutott, azt többé-kevésbé biztosra vette.

– Rohadt unalmassá – tán durvábban is mondhatnám – vált már ez a parti! Alighanem az ásítás nyomatékosítását célozná a mondat, az éles fülű író azonban, akinek nem először tűnik úgy, mintha Lenin szájában összekeverednének a szavak, és másképp buknának elő, mint ahogy az a szándékában állt, szóval Gorkij a bajsza alatt elismétli: …unalmassá – tán …sá-tán. Ezt nem lehet durvábban mondani.

Akkoriban, amikor abban a bizonyos emlékiratban az üvöltözést megírta, vagyis a Lenin halálát követő nyáron, jár Gorkijnál Kosztolányi. Akkor éppen Sorrentóban lakik. Nem nehéz rátalálni az utcasarki graffiti nyomán: „Evviva Lenin!” Az ebédlőasztalnál a magyar író rákérdez: Milyen volt? „…összeráncolja homlokát, szemembe néz erősen, s szája szögletét gúnyos mosoly fodrozza, mely kimondandó gondolatát előre színezi.” Olaszul beszélgetnek, vagyis nem számíthat hosszadalmas válaszra a magyar író, de ennél azért többet remélt: „Nagy bolsevik volt.

Bogdanov memoárjaiban nincsen szó a Caprin játszott partit követő eseményekről, ha mégis írt volna róluk, azt hisszük, hogy üvöltésről talán szívesebben írt volna, mint a gúnyos, megalázónak szánt ásítozásról. Orvosként persze más a helyzet, úgy azt is el tudta volna képzelni, hogyan suttyan be az a bizonyos ördög az Öreg tüdejébe, hogy rugózik végig a spirálisan tekergő artériák szövevényén, hogy tolja be hosszú cinóber nyelvét a kapillárisok labirintusába, eljutván a sejtek leghátsó odvaiban megbúvó másik gonoszsághoz, a titkos betegséghez, amellyel valami sistergő fiziokémiai interakcióba lép, heveny fúzióba, hogy kioltsák egymást, ahogy az egymással összeszorzott negatív számok is pozitívumot eredményeznek. Mert Bogdanov, ha nem is nagyon hozza szóba, azért sosem tett le arról, hogy meggyógyítsa Lenint.

A fotográfus lehetne még mérvadó: vajon ő üvöltésként vagy ásításként emlékszik a jelenetre? Nos, az ifjú Zseljabuzsszkijt hiába faggatnánk, egyszerűen nem emlékszik. Képzeljük csak el, ahogy a fejére borított fekete kendő alatt próbálja megtalálni a keresőben a legjobb kivágást, hogy mindhárom szereplő benne maradjon a képben, és lehetőleg mindhárman statikus helyzetben legyenek, mert egy hirtelen mozdulat homályos, bemozdulós részletet eredményezhetne. Az egyensúly pillanatát várja, vagy épp azt a minutumot, amikor az egyensúly felbillen? Azt, amikor a valóság kiszolgáltatottá válik, amikor nem rejtőzhet tovább a tények paravánja, az objektivitás látszata mögött. Mintha csak sakkozna, a meglévő lehetőségek közt válogat. A kínálkozó legjobbat kell megtalálnia, vagy legalábbis azt, amit az exponálás pillanatában annak gondol. A látvány lényegére összpontosít és nem a felszínen zajló eseményekre. El kell felejtenie mindent, amit tanult, hogy a felvétel őszinte maradjon, hogy a fénykép természetes enigmája ne csorbuljon, és ki kell zárnia azokat a körülményeket, amelyek a fotó szempontjából indifferensek, leginkább tehát a hangokat, amelyeket úgysem örökít meg a kép. Indokolhatja persze a hangok törlődését, hogy abban a percben, épp az exponálás pillanatában, váratlanul föltámadt a szél. Gorkij haját felborzolta, a fotel szélén egyensúlyozó Bogdanovnak meg kellett támaszkodnia, Lenin pedig még a szokásosnál is jobban behúzta a nyakát. Lent az Augustus-kert lombjai felmorajlottak. Némi megilletődöttség is munkál a fiatalemberben, elvégre pont az a három férfiú látszik a képen, akikről a legtöbbet hallott édesanyjától. Figyelme szimmetrikusan oszlik meg köztük, egyikre sem koncentrálhat jobban a másiknál, és persze azt sem tudhatja még, hogy melyikük válik majd jövőformáló hőssé, és melyikük tűnik majd el a történelem süllyesztőjében. Hogy az egyikük ásít? Vagy hogy üvölt? Hogy piros vagy kék a nyelve? Tényleg nem emlékszik, bár ez az emlékezetkiesés is bizonyít valamit; egy ásítást ugyanis sokkal könnyebb elfelejteni, mint egy üvöltést. Az üvöltéssel járó erős hangtöbblet mégiscsak feltűnőbb, mint az ásítással járó hirtelen hanghiány. Ilyesmire tehát nem emlékszik Jurocska, a raccsoló, éktelen rikoltás viszont még mindig ott cseng a fülében: há-rá-só!

A retusálódás folyamata. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ne tévesszen meg bennünket, hogy a papagáj oroszul beszél, Makszim Gorkij és Marija Andrejeva Amerikából hozták magukkal Lorettát és nagy igyekezettel próbálták rávenni a beszédre. New York-i származású papagáj lévén a nevermore-t akarták megtanítani neki, amit ugyan inkább hollók szoktak mondani, de Gorkij azt hallotta valahol, talán éppen azon a fogadáson, amelyet ottlétükkor Mark Twain rendezett, hogy Poe híres versének első változatában holló helyett még egy beszélő papagájt szerepeltetett, így aztán irodalomelméleti problémaként is felfogható volt Loretta betanításának kísérlete. Bár a papagájok legalább olyan jól utánozzák az emberi hangot, mint a hollófélék (Twain szerint talán még jobban is), állítólag azért lett mégis holló a vers hőse, mert komor feketesége jobban illett a költemény gipszfehér Pallasz-szobrához, mint egy csiricsáré papagáj. A színes olasz környezetbe viszont csakis egy papagáj való. (Gorkij elkérte és egy darabig őrizgette is a bolond magyar festő rajzát, majd amikor eljött az ideje, a papagájok sem élnek örökké, a hetvenkedő Cesarénak megengedte, hogy kitömje a madarat.) Az ma már nem tudható, hogy a sohamárt oroszul akarták-e Loretta fejébe verni, így: nyikágdá, vagy angolul, hogy nevermore, mindenesetre a madár minden valamirevaló próbálkozását hangos ujjongással ünnepelték a szerelmesek: Jól van! Jól van! – kiáltották, ami oroszul így hangzik: Hárásó! Hárásó! Loretta így inkább ezt a szót tanulta meg, és többé-kevésbé minden szituációra megfelelően tudta alkalmazni a hárásót. Jól van, Ivan Gyemjanics – nyugtázta Gorkij a madár igyekezetét (mert néha valamiért, amit csak ő tudott, Ivan Gyemjanicsnak szólította Lorettát), és ebben az esetben a „jól van” inkább azt jelentette, hogy „nincs jól”, és különben is, ideje lenne már végre elhallgatni.

 

Orosz István: Sakkparti a szigeten

Borda Antikvárium, 2015

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.