Staten Island New York városának legszegényebb és leggyérebben lakott kerülete. A város pöcegödre, ahogy a helyiek tartják, és nem is csak képletesen fogalmaznak: a kétezres évek elejéig itt működött a Fresh Kills szeméttelep, az Egyesült Államok legnagyobb szemétlerakója. Akkora volt, hogy az űrből is lehetett látni, ahogy a Staten Island királya egyik szereplője meg is jegyzi a filmben.
A film ennek a jobb sorsra érdemes környéknek állít mozgóképes emlékművet, miközben kiugrási lehetőséget biztosít egy Pete Davidson nevű fiatalembernek, akit egyelőre csak az amerikai stand-up comedy rajongói ismernek. A természetesen Staten Islanden született és jelenleg is ott élő Davidson a feltörekvő komikusok sorában is kivételes figura, a legfurább a fura bogarak között. Nagyon fiatalon futott be: ő az első, 1990 után született előadó, aki bekerült a Saturday Night Live alapcsapatába, és most ő az, aki 27 évesen kapott egy filmet Judd Apatow rendező-producertől, ami köré épült és szinte majdnem teljes mértékben az ő életéről szól.
Ahogy Davidson, úgy a film főhőse, Scott is gyerekkorában veszítette el tűzoltó édesapját, ezzel pedig az egész kamasz- és fiatal felnőttkorát meghatározó trauma érte. Igaz, a filmbe nem került bele, hogy Davidson apja éppen az összeomló Világkereskedelmi Központban lelte halálát – vélhetően az alkotók úgy érezték, ez elterelné a fókuszt a filmbeli Scottról. Viszont Davidson és Scott is kamaszkori depresszióval küzdöttek és az emésztésüket akadályozó, állandó hasi fájdalmat okozó Crohn-betegségük is van, ami miatt rengeteg füvet szívnak.
Minden szempontból nehéz esetek, de Davidson egy igazi ember, aki fellépésein keresztül képes feldolgozni hányatott gyerekkorát, Scott pedig egy film szereplője, akinek a Staten Island királyában kellene átmennie valamiféle személyiségfejlődésen. Úgyhogy innentől kezdve válasszuk is el egymástól a főszereplő élettörténetét a karakter sztorijától, még ha az alkotók (Apatow, illetve a forgatókönyvön is dolgozó Davidson) folyton össze is csúsztatják az önéletrajzi elemeket a fiktív ötletekkel.
Elég ránézni, hogy megjegyezzük az alkatát: hórihorgas és vékony, az arcberendezése, a fogszerkezete és a szeme alatt húzódó árkok alapján a Hétköznapi vámpírok bármelyik mellékszerepét smink nélkül ráoszthatnák. Ami pedig a leglátványosabb, hogy Scott – merthogy Davidson is – szénné van tetoválva, azon a szinten, ahol már a tetoválás többé válik a testünkön hordott dísznél vagy emléknél, és olyan állásfoglalás lesz, amiről tudja a viselője, hogy mindenki ez alapján fog első benyomást alkotni róla.
De Scott nem akar megfelelni az embereknek, sőt mindenkivel jókora seggfejként viselkedik, főleg azokkal, akik a legjobban szeretik őt, vagyis az anyjával, a húgával és azzal a haverjával, aki a barátnője is lehetne, ha a fiú egy kicsit jobban törné magát. Kiállhatatlan viselkedése miatt hamar fel is merül a kérdés, érdemes-e figyelemmel kísérnünk szolid kertvárosi ámokfutását, elég izgalmas-e a figura, és elég együttérzést vált-e ki belőlünk a tragikus háttértörténete ahhoz, hogy bizalmat szavazzunk neki. Az eredmény felemás: Scott még halmozott problémái és komplexusai ellenére is meglehetősen sótlan karakter marad egy közel két és fél órás film főhősének, szerencsére viszont a körülötte felbukkanó figurák és a hitelesen lepattant Staten Island-i miliő végül szép lassan egyedi atmoszférát kölcsönöznek a filmnek, amibe jó belefeledkezni, és a szereplőkkel együtt hagyni elillanni a nyári napokat.
Apatow ezúttal is ki meri hagyni a sztárokat a filmjéből, és ismeretlen arcokkal tölti fel a szereplőgárdát. Davidsonnak korábban csak filmes mellékszerepei voltak, úgyhogy a legtöbb mozinéző Marisa Tomeit fogja felismerni a filmből, ezt a csodás és mindmáig alulértékelt – noha Oscar-díjas – színésznőt, akire már jó ideje csak a főhős anyjának szerepét bízzák, de ezekből a sablonosnak induló figurákból is mindig ki tudja hozni az egyedi és vibráló személyiséget. Az anya új lovagját játszó Bill Burr, vagy Scott piti gengszterkedésbe belecsúszó haverjai is nagyon szórakoztató alakok – Apatow-nak mindig is erőssége volt a néhány vonással felskiccelt epizodisták ügyes egyénítése.
Ugyanilyen arcok veszik körbe Seth Rogent a Felkoppintvában, a történet idősebb figurái pedig akár a 40 és annyi középkorú házaspárjának barátai is lehetnének. De nemcsak a hasonló mellékalakok, hanem a visszatérő témák miatt is közelebbi kapcsolatban van ez a film a korábbi Apatow-rendezésekkel, mint a rendező előző munkája, a Kész katasztrófa. A felnőni képtelen férfihős A 40 éves szűzből és a Felkoppintvából, a mentális és szervi betegségekről folytatott őszinte beszéd a Ki nevet a végén?-ből ismerős. Éppen ezért lehet olyan érzésünk, hogy a Staten Island királya olyan Apatow-témákat és helyzeteket variál, amelyeket láttunk már élesebben, érzékletesebben, viccesebben kibontva is, izgalmasabb szereplőkkel.
Mindez nem jelenti azt, hogy a Staten Island királya kudarc lenne.
Vígjátékai aktuálisabbak, elevenebbek, életszagúbbak, mint a műfaj újabb hollywoodi darabjai, és éppen emiatt viccesebbek is. Ám korábban is egyértelmű volt, hogy a rendező nem mindig érzi, meddig érdemes kitartani a jeleneteket; ötletei, figurái nem minden esetben elég jók ahhoz, hogy indokolják a rendre két óra fölé kúszó játékidőt.
A Staten Island királyán bárki remekül szórakozhat, de igazán megjegyezni az említett problémák miatt főleg a rendező és Davidson rajongói fogják. Na meg persze azok, akik néhanapján maguk is Staten Islandre vágynak.
Staten Island királya (The King of Staten Island), 2020, 136 perc. 24.hu értékelés: 7/10
