Kultúra

Menekülés a milánói dóm konténerkasszájába

Ott dolgozva végre szabadnak érezte magát a magyar lány. Czakó Zsófia első regényével matinézunk, a magyar kisvárossal, ahol felnőtt a főhős; a hellyel, ahol szembefutunk a körmenettel, hogy aztán ugyanabba az irányba sétáljunk, ahonnan jöttünk. Könyvajánló.
Korábban a témában:

A bézs alapon kék virágos kötényruha szorított a hónaljamnál. Anyukám húga hozta Amerikából, ahol egy gazdag zsidó családnál volt házvezetőnő. Szerettem, amikor hazalátogatott, mert nagyon izgalmas ajándékokat hozott, olyan csokikat, ruhákat, meg illatos dobozokat a nővéremnek és nekem, amilyeneket még sose láttunk, továbbá woki-tokit, elektromos műanyag gitárt meg batman figurát az öcsémnek, és a nővérem egyszer azt mondta neki, hogy én csak azért szeretem, amikor itthon van, mert ajándékokat hoz, de erre nem mondhattam mást, minthogy közönséges hazugság, szerettem, ha nálunk volt, még akkor is, ha nem beszéltem vele, mert ő olyan szép, napbarnított volt, olyan nőiesen nevetett a hófehér fogaival, olyan jókat mondott, és olyan vidám volt, hogy úgy gondoltam, nem lehetek számára elég izgalmas. Mindig vidám volt, és én olyan szerettem volna lenni, mint ő. A papáék is nagyon örültek, amikor hazajött, pedig a nénikém, akinek nem voltak gyerekei, nem szeretett átmenni hozzájuk, hiába tett úgy, mintha, hiába mosolygott, hallottam, amikor egyszer azt mondta anyukámnak, teljesen rosszul lett a szagoktól a szülői házban, és akkor valamiért eszembe jutott, amit apukám kiabált, amikor mérges volt anyukámra, hogy olyan vagy, mint az apád, az is elűzte a húgodat az országból.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A nénikém egészen más volt, mint anyukám. Nagyon érdekesen beszélt, állandóan nevetett, mindenkivel viccelődött, azokkal is, akik ennek egyáltalán nem örültek, olyankor eltorzította az arcát, szigorúan nézett, de a szája sarkában mégis megjelent az elégedett mosoly, és nem értettem miért, de miután sóhajtott egy nagyot, mindig azt mondta, csodálatos ez az ország. Mesélte, hogy egyszer, amikor kicsit idősebb volt mint én, elindult biciklivel Olaszországba, de Ausztriában úgy döntött, inkább Kanadába megy, pedig Kanada sokkal, de sokkal messzebb van mint Olaszország, és oda nem is lehet biciklivel menni, én pedig elmeséltem neki, hogy én is voltam már egyszer távol egy hétig hittantáborban, és nagyon messze voltam a házunktól, mert két órán át buszoztunk, mire a táborba értünk, és első este nagyon hiányzott nekem az anyukám, és ő megsimogatott és azt felelte, neki is leginkább, és egyedül az én anyukám hiányzott, senki más.

Nem mertem megmondani neki, hogy szerintem a mamáéknál nemhogy büdös nincs, de nagyon jó illat van, és engem senki ki nem űzne onnan soha, mert imádok ott lenni, még akkor is, ha a mama egy ideje nem főz már olyan jól, mint szokott. Egy héttel korábban mindannyian ott ültünk a konyhaasztalnál, apukám, anyukám, nővérem, öcsém, papa és én, és a mama boldogan szedegette a tepsis burgonyát és a húst a tányérokra, aztán jó étvágyat kívánt és leült, de egyedül ő látott hozzá a szénné égett hús és krumpli elfogyasztásához, azt mondta, nagyon finom, nagyon jól sikerült, és akkor anyukám felállt, megnézte a tűzhelyen pihenő rizskochot, ami szintén teljesen odaégett, és akkor a papa elkezdett kiabálni a mamával, Mara, mindent odaégettél, de a mama nem válaszolt, evett tovább, és csak akkor nézett fel, amikor anyukám odament hozzá, és a mama azt mondta, nahát Julika, de megnőttél, hol vannak a szüleid, kérdezte tőle, pedig anyukámat egyáltalán nem Julikának hívták, és a szülei, vagyis a papa, meg a mama, ott ültek a konyhában. A papa sem volt a régi, mert elesett a biciklijével, és eltörött valamije, amit combnyaknak hívtak, de nem a combján és nem is a nyakán van, és apukám azt mondta, a papa már fél lábbal a sírban van, az Isten bassza meg, de csak azért beszélt ilyen csúnyán, mert a baleset óta neki is át kellett járnia naponta többször, amikor telefonáltak a mamáék, hogy a papa leesett az ágyról vagy valahonnan, és akkor apukám és anyukám elindultak, hogy segítsenek, de a papa mindig kiabált, hogy neki csak ne segítsen senki.

Szomorú voltam a papa miatt, vagy legalábbis próbáltam szomorúnak látszani, mert igazából örültem, hogy már nem vezet, és nem jön értem a bogárral az iskolába. A Balatonon nem zavart, hogy a mérsékelt fogyasztás érdekében a papa borzalmasan lassan vezetett, sokáig össze is kevertem a fogyasztásmérőt a sebességmérővel, de a városban kínos volt, egyszer, amikor még ráadásul szerettem volna, hogy a padtársam legyen, Dani mellett hajtottunk el, és a papa annyira lassan ment, hogy Dani lehagyott minket a járdán, aztán a papa picit rálépett a gázra és újra Dani elé kerültünk, és aztán megint Dani előzött meg minket, és amikor láttam, hogy Dani felénk fordul, a papára néztem, a kalapjára, az anyósülésen pihenő botjára, és inkább gyorsan lebuktam, a fejemet bedugtam az anyósülés alá, de tudtam, hogy az iskolatáskám kilátszik, az ülés az arcomat, a táska a hátamat nyomta, és meg akartam kérni a papát, hajtson már gyorsabban, az isten szerelmére, de nem kértem, mert apukám szerint hiába kér tőle a mama is bármit, nincs az az Isten, hogy a papa teljesítse azt.

Abban az évben, életemben először, nem a papáéknál tartottuk a húsvéti vacsorát. Anyukám a konyhában készülődött, tojást és sonkát főzött, segítettem neki retket és újhagymát vágni, az újhagyma végét vékonyan bevagdosva pici seprűket faragtam belőlük, de nem ehettem bele semmibe, mert azzal elrontottam volna anyukám csodálatos húsvéti kompozícióit, amihez hasonlót a mamáéknál soha nem láttam, a sonkát salátaágyon, egy hatalmas fehér edényben tálalta, köré a retket csillag alakúra vágva, a tányér szélét pici paradicsomokkal díszítve föl. Kis színes, műanyag tojásokat aggatott a bejárati ajtó fölé, amin kívülről, mosolygós nyuszival a közepén, egy száraz koszorú lógott, és én biztos voltam benne, hogy a papának ez egyáltalán nem tetszik majd, hiába figyelt oda anyukám nem pusztán a díszítésekre, hanem az egész pereputty, még az apukám öltöztetésére is, a papát már semmivel sem lehetett boldoggá tenni.

Anyukám azt mondta, nagyon csúnya ruhái voltak gyermekkorában, karácsonykor soha nem díszítették fel szépen a fát, ezért aztán nálunk karácsonykor sokkal több dísz került a fára, mint például a szegényes templomi karácsonyfákra, a hívők nem dobtak a perselybe elég pénzt, viszont a kocsma szerencsére jól ment, apukám sokat dolgozott a bányájában, a fánk roskadozott a díszektől, és mindig rengeteg ajándékot kaptunk, gondolom azért, mert anyukám kiskorában alig kapott valamit a csúnya fa alatt, nem lovagolt, nem zongorázott, nem korcsolyázott, nem kosárlabdázott, nem teniszezett, minket viszont, éppen ezért mindenre beíratott és mindenhova elvitt. A korcsolyát utáltam leginkább, még a zongoránál is jobban, egyszer egy egész délutánon keresztül sírtam a zongoraóra előtt, hogy ne kelljen elmennem az órára, de anyukám azt mondta, majd később megköszönöm neki, hogy akkor is el kell mennem, ha nem akarok. Amikor kosárlabdázás közben kis híján eltörtem az egyik ujjamat, tíz egész napig nem kellett se zongoráznom, se kosárlabdáznom, és nem kellett Edit nénit hallgatnom, aki zongoraóra után minden egyes alkalommal azt írta az ellenőrzőmbe, a körmeit le kell vágni, minden órán ott kiabált a metronóm mögött, kék-zöldre ütöd a zongorát, te lány, és megkért, ne járjak teniszre, mert attól teniszkönyököm lesz, a teniszedző viszont azon a véleményen volt, hogy Edit néni hülyeségeket beszél, mert a tenisznek semmi köze a teniszkönyökhöz. A jégkorcsolyapályán körözni kellett a többi gyerekkel, míg anyukám a korlátnak támaszkodva várt minket. Minden kör után felnéztem az órára, és azt remélem, már legalább tíz perc eltelt az előző kör óta, de csak kettő, akárhogy próbáltam lassítani a tempón, mindig csak két perc telt el, de nem adtam fel, folytattam a visszaszámlálást kitartóan, és vártam, hogy hat órakor lemehessek a pályáról és megkaphassam a gofrimat, mert szerencsére anyukám gofrit sem ehetett kiskorában.

Anyukám soha nem kapcsolta el a csókolózós jeleneteket. Tisztában voltunk vele, mert el is mondta nekünk, hogy gyerekkorában szinte semmit sem nézhetett meg a televízióban, és nem beszéltek vele felnőtt dologról, ezért anyukámmal több olyan jelenetet is végignéztünk a televízióban, amelyben egy férfi meg egy nő csókolózott, és én vártam, hogy anyukám elkapcsolja a tévét, de ő eltökélten ült a virágos kanapén, látszott rajta, esze ágában sincs csatornát váltani, aztán, amikor a csókolózó pár vetkőzni kezdett és fogdosta egymást, éreztem, nekem ezt egy pillanatig sem szabadna néznem, a papa már bizonyára kihajította volna a tévét az ablakon, de anyukám, kezében a távirányítóval, mozdulatlanul ült a kanapén, mint egy szobor, a lélegzetét sem lehetett hallani, csak az én szívem dobogott, izzadtam, szégyelltem magam, és nagyon vártam, hogy végre ne a meztelen embereket mutassák, akik nyögdécselnek, mert addig sem a nővérem, sem anyukám, sem én nem mozdultunk, nem beszéltünk, a szobában megállt a levegő, még a légy is, ami addig bent zümmögött, a tévét bámulta, és amikor végre, nagyon sokára véget ért a jelenet, mindannyian egyszerre sóhajtottunk fel, a légy is újra zümmögni kezdett, és anyukám is nagy levegőt vett, letette a távirányítót, halványan elmosolyodott és halkan azt mondta, na.

A húsvéti körmenetet a mise kivételével nagyon szerettem. A lassú és unalmas misével ellentétben a körmenet azért jó, mert annyiféle utcazaj vegyül az énekekkel és imákkal, hogy nem kell azon izgulni, ami az iskolában meg a miséken általában problémát jelent, hogy mindig minden szünet alkalmával hangosan korog a gyomrom. Ebben az évben elégedett lehettem, mert bekerült a rajzom azok közé, amiket a tizennégy stációról az aulában kiállítottak.

A kiállítást a tantermektől az ebédlő felé haladva tekinthették meg az érdeklődők, minden oszlopon egy-egy stációt. Én a nyolcadikat csináltam, Jézus a síró asszonyokhoz beszélt, a rajztanár azt mondta, egészen művészi a megoldásom, és ennek igazán örültem, bár tudtam, el kell mennem gyónni, mert a rajztanárnak nem árultam el, hogy az alkotásomon azért ábrázoltam csak a sirató asszonyokat, Jézus helyére pedig azért festettem sötét foltokat, mert míg sirató asszonyokat kiválóan, addig Jézust egyáltalán nem tudtam ábrázolni, és ettől egy idő után olyan mérges lettem, hogy átsatíroztam az egészet, aztán összemaszatoltam. Jézusnál mindig megakadtam. A képeken szép és hosszú hajú, az én rajzomon viszont furcsa és csúnya volt, mint egy meztelen, hosszú hajú kisgyerek, egész biztos nem tetszett volna sem Vica néninek, sem a rajztanárnak, sem Jézusnak, ezért először azt terveztem, hogy Jézus helyére bárányt rajzolok, mert – ahogy azt a misén hallottam – Jézus az Isten báránya, de aztán olyan idétlenül mutatott az a bárány ott a síró asszonyokkal, nem jött át a fájdalom, nem lehetett érteni, miért sírnak, ki az a bárány, kik azok az asszonyok, hogy inkább elvetettem. Sokszor elképzeltem, hogy is lehet az Isten báránya Jézus, akiről hittanórán még az is kiderült, hogy zsidó, amit aztán végképp nem értettem, mert a papa ki nem állhatta a zsidókat, de Jézust nagyon is szerette, és találtam egy képet is a tankönyvben Jézusról, ahogy egy báránykát ölelt szomorúan, és a bárányt igen, de Jézust egyáltalán nem tudtam lerajzolni, művészi rajzom végül mégis biztosította számomra az év végi ötös osztályzatomat mind a hittan, mind a rajz tantárgyából.

Mindenből ötös voltam, az olyan tantárgyakból is, mint a hittan, testnevelés, ének, amikből nem kellett készülni. Ha Vica néni feltett egy kérdést hittanórán, és arra nem tudott válaszolni az ember, az valahogy kevésbé volt kellemetlen, mintha matekórán történt ugyanez, a világon senkit nem érdekelt, ha hittanból nem tudtuk a választ, talán, mert nem is lehetett tudni a választ, hittanon teljesen mást mondott Vica néni a világ és az emberiség keletkezéséről, mint Zoli bácsi földrajz- és biológiaórán, kétszer kettő négy, ez biztosnak mondható, de az már korántsem biztos, hogy Jézus az Isten báránya. Amikor Fazekas Bence azt kérdezte Vica nénitől, miért kell szegény Jézusnak ilyen borzalmas arckifejezéssel szenvednie érte a kereszten, ő nem érzi magát ennyire bűnösnek, Vica néni, azon kívül, hogy átvitt értelemben, egyáltalán nem tudott válaszolni, a hittanban csak kérdések, megválaszolatlan kérdések voltak, és Vica néni azt mondta, ez a hit lényege, ez a hit alapja, kérdés és kétely nélkül elfogadni a tanítást.

Ekkor már a B osztályt is Vica néni tanította, mert a testvérek elmentek az iskolából. Az év végén még láttuk őket, még játszhattunk velük, az évnyitón azonban kiderült, már nincsenek az iskolában, ezért új iskolai egyenruhát kaptunk, már nem kéklett a nyakkendőnkön a három ibolya, a szerzetesrend szimbóluma, és én nagyon sajnáltam, hogy elmentek, Danielo testvér tetszett nekem, szép volt és vidám, de annak azért örültem, hogy már nemcsak nekünk, hanem a béseknek is rossz, mert az sokkal jobb, ha nemcsak nekem, hanem mindenkinek rossz.

Hiába vettem fel időben a bézs, virágos ruhát, nagy késésben voltunk. A telefon állandóan csöngött, a papa vagy háromszor telefonált, és tudtuk, hogy már csak a körmenetre érhetünk oda, mert a mise már félórája elkezdődött, anyukám pedig még mindig a sonkával bíbelődött, ráadásul még a papáékért is el kellett menni.

Mérges voltam, nem értettem, miért nem lehet elkerülni, hogy veszekedés legyen, miért nem készül el mindenki időben, és rettegtem, nehogy a sonka miatt lemaradjunk még a körmenetről is, ahol a legfontosabb ministránsok tarthatják a keresztet meg a szentképeket, és Gábor atya azt a furcsa, láncos függőt eregeti, amiből tömjénillat árad, és még hazafelé menet is érezni, a koratavasz illata ez, és féltem, hogy nem megyünk, és nem fogom érezni, mert anyukám még nem pucolta meg a tojást, még nem adott új inget a konyhában atléta trikóban tébláboló apukámra, könyörgött, legalább mi öltözzünk fel csinosan, pedig én már rég elkészültem, sőt apukám is rászánta magát, hogy egyedül válasszon magának inget. Az egész világ rád vár, inkább átviszek egy hordó sört a kocsmába, mert lefogyott a Dreher, mondta apukám fél ötkor, miközben én már az ajtóban várakoztam, anyukám a papáékat hívta, hogy most indul értük, és tíz perccel később már a Lőrincz utcán rohantunk a körmenet felé, ott ment Gábor atya a láncos függővel, a ministránsok a kereszttel, lassan meneteltek és énekeltek, mi pedig szemből kanyarodtunk ki eléjük. A körmenet, élén a pappal, lassan közeledett felénk, és akkor mi is lelassítottuk a lépteinket, nem szóltunk egymáshoz, de érezhető volt a feszültség és a szégyen, így sétáltunk kínos csendben szótlanul, szemtől szembe a körmenettel, aztán, amikor már nagyon közel értek hozzánk, félrehúzódtunk a járdára, hogy mögéjük kerülhessünk, és beleolvadhassunk a körmenetbe, a tömeg rosszalló pillantásainak kereszttüzében lapítva elosontunk a kerítések mentén, a bimbózó fák alatt, aztán kiléptünk az úttestre, hogy csatlakozzunk a körmenethez, és mindenki föllélegzett, a papa, a mama és anyukám is, és mehettünk tovább lassan, ugyanabba az irányba, ahonnan az előbb még futva érkeztünk.

 

Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni

Scolar, 2019

Ajánlott videó mutasd mind

Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő

Nincs egységes protokoll, a tesztelési gyakorlat kaotikus, a karanténkötelezettség megállapítása pedig következetlen – ilyen körülmények között zajlik az őszi tanév első hónapja számos magyar iskolában. A pedagógusok nem értik, velük miért nem törődik senki, a szakszervezet pedig sötét jövőt vizionál, ha nem lesz változás a szabályozásban.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.