Kultúra

Ausztrál bennszülöttek elégették egy amerikai orvosnő ruháját, ékszereit

Aki még csak nem is tiltakozott. És a következő négy hónapban élete legnagyobb kalandját élhette át. Világhírű, harmincéves bestsellerrel matinézunk, ami a mának is üzen: találjunk vissza a természetbe, vigyázzunk a Földre.

Ha voltak is intő jelek, én nem észleltem semmit. Az események megindultak a maguk útján. A ragadozók már ott ültek mérföldekkel távolabb, zsákmányra várva. A csomagra, amelyet egy órával korábban kipakoltam, holnap reggel rákerül a „nem kézbesíthető” címke, és hónapról hónapra ott porosodik a raktárban. Úgy tűnt, csupán az idegen országban eltűnt amerikaiak számát fogom gyarapítani.

Tikkasztó októberi reggel volt. Az ötcsillagos szálloda bejárata előtt ácsorogtam az ismeretlen vezetőt keresve. Gyanútlanul, nem észlelve baljós jeleket, szívem valósággal ujjongott. Remekül éreztem magam, izgatott és elszánt voltam. Úgy éreztem: ez az én napom.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Nyitott dzsip hajtott be a kör alakú bejárat elé. Emlékszem a gumik surrogó hangjára a gőzölgő járdán. A rozsdás járgányra finom permet szóródott az utat szegélyező bíborvörös virágokkal teli bokrok mögül. Az autó megállt, a sofőr pedig, egy harminc körüli bennszülött, egyenesen rám nézett. „Jöjjön”, intett felém fekete karjával. Ő egy szőke amerikait keresett, én meg arra vártam, hogy elkísérjenek a bennszülött törzshöz. Az egyenruhás ausztráliai portás szigorú és rosszalló szemében illettünk egymáshoz.

Már akkor nyilvánvaló volt, hogy túl vagyok öltözve, amikor magas sarkú cipőmben felügyetlenkedtem magam a terepjáróra. A jobbomon ülő vezető sortot, elnyűtt trikót viselt, meztelen lábán pedig tornacipőt. Amikor arról volt szó, milyen járművel jutok el a találkozóra, másra számítottam, mondjuk egy Holenra, az ausztrál autógyártás büszkeségére. Nem gondoltam volna, hogy vezetőm egy ilyen teljesen nyitott alkalmatosságon érkezik elém. Mindenesetre inkább legyek elegáns, mint nem megfelelően öltözött az ünnepélyes fogadáson, a rám váró díszlakomán, gondoltam.

Bemutatkoztam. A férfi csak bólintott, úgy tett, mintha pontosan tudná, ki vagyok. A portás zordan nézett ránk, amint elhajtottunk előtte. Végigmentünk a tengerparti város utcáin, elhagytuk a verandás házsorokat, a tejivókat és gyorsbüféket, majd a kopár, csupa beton parkolókat. Amikor rákanyarodtunk a hatfelé elágazó körforgalmú útkereszteződésre, megkapaszkodtam az ajtó fogantyújában. Miután kikeveredtünk belőle és a nekünk megfelelő irányban autóztunk már, a nap a hátamra tűzött. Megállapítottam magamban, hogy az újonnan szerzett barackszínű kosztüm és a hozzá illő selyemblúz is kezd nagyon meleg lenni. Találgattam, merre lehet az épület, ahova hivatalos vagyok. Azt hittem, a külvárosban, de tévedtem. Rátértünk a tengerparttal párhuzamos főútra. A találkozó valóban a városon kívül volt, jóval messzebb a szállodától, mint ahogy vártam. Levetettem a kabátomat és arra gondoltam, milyen ostoba voltam, hogy nem tájékozódtam idejében. De legalább volt egy hajkefe a táskámban, és vállig érő szőkített hajamat divatosan befontam és feltűztem.

Kíváncsiságom nem hagyott alább attól a pillanattól, amikor az első telefonhívást kaptam, bár nem mondanám, hogy igazán meglepődtem. Végtére több helyről, szervezettől kaptam elismerést, és a program, amelyen dolgoztam, igazi sikert aratott. Munkánknak előbb-utóbb fel kellett tűnnie: félreérthetetlenül öngyilkos magatartást tanúsító városi félvér felnőtteket karoltunk fel, akik számára értelmes célt és anyagi feltételeket próbáltunk találni. Azon azonban meghökkentem, hogy a törzs, amely jelentkezett és fölvette velem a kapcsolatot, kétezer mérfölddel távolabb él, a kontinens túlsó partján. Az általánosságoknál is jóval kevesebbet tudtam az ausztráliai bennszülött népekről, hacsak nem számítom a fülembe jutott felszínes megjegyzéseket.

Fogalmam sem volt róla, hogy zárt, egységes népcsoportról van-e szó, vagy az amerikai őslakókhoz hasonlóan nagy különbségek, nyelvi eltérések jellemzőek az itt élőkre.

Valójában arra voltam kíváncsi, hogy vajon mit fogok kapni: újabb fából faragott dísztáblát, amelyet hazaküldhetek Kansas Citybe, vagy csupán egy csokor virágot. Azt talán mégsem ebben a százfokos melegben. Túl körülményes lenne fölszállni vele a visszafelé induló gépre. A vezető pontosan érkezett, ahogy megbeszéltük, déli tizenkettőkor. Ebből legalább tudhattam, hogy ebédre vagyok hivatalos. Találgattam, mivel kínál a bennszülött tanács. Reméltem, hogy nem a szokványos vendéglői ausztrál étellel. Talán összeütnek valami házi kosztot, és életemben először végre megízlelhetem a bennszülött konyha ételeit. Képzeletemben színes tálakkal megrakott asztal jelent meg.

Az előttem álló események különleges élménynek ígérkeztek, és várakozással tekintettem a feltehetően emlékezetessé váló nap elé. A mai alkalomra vásárolt táskámban velem volt egy 35 mm-es filmfelvevő és egy magnó. Mikrofont vagy reflektorfényt ugyan egyetlen szóval sem említettek, sem azt, hogy beszédet kellene tartanom, én mindenesetre felkészültem. Egyik legnagyobb erényem mindig is az előrelátás volt. Végtére betöltöttem az ötvenedik életévemet, éppen elég kellemetlenség és csalódás ért már életemben, hogy változtatni tudjak terveimen, és feltaláljam magam. Barátaim megállapították, hogy gyakorlatiasan önálló vagyok. Mindig tartogat egy második megoldást is a tarsolyában, szokták mondogatni.

Egy több pótkocsit vontató kamionszerelvény húzott el a szemközti sávban. A kocsik bodrosan gomolygó, forró füstfelhőket püfögtek ki az úttest közepére. Hirtelen abbahagytam az elmélkedést, mert a sofőr megrántotta a kormányt, és letértünk egy göröngyös földútra, ahol mérföldeken át vörös port vertünk fel magunk mögött. Egyszer csak a két kikoptatott kerékcsapás is eltűnt, s rájöttem, hogy nincs út előttünk. Bokrokat kerülgetve bukdácsoltunk a hepehupás, homokos kietlenségben. Időnként megpróbáltam beszélgetni, ám a nyitott autó állandó zúgása, a hangos súrlódás, ahogy az alváz leért a földre, és a le-föl zötykölődés meghiúsította kísérleteimet. Össze kellett szorítanom a számat, hogy ne harapjam meg a nyelvemet. A vezető sem mutatott hajlandóságot a beszélgetésre.

A fejem úgy billegett, mint egy rongybabáé. Egyre jobban szenvedtem a hőségtől. Harisnyanadrágom olyan érzést keltett, mintha ráolvadt volna a bőrömre, de nem mertem levenni még a cipőmet sem, mert attól tartottam, hogy röpül, bele a rőtszínű pusztaságba, amely körülvett bennünket, ameddig a szemünk ellátott. Nem hittem volna, hogy hallgatag vezetőm megállna. Bepárásodott szemüvegemet gyakran törölgettem ruhám szélével. A legkisebb mozdulattól is patakzott rólam a veríték. Éreztem, ahogy megolvad rajtam a festék, és az orcámra kent rózsapír a nyakamra folyik. Bizakodva tűnődtem, talán kapok majd húsz percet, hogy rendbe szedjem magam a bemutatkozás előtt. Ragaszkodni fogok hozzá!

Ránéztem az órámra: már két órája zötykölődtünk a sivatagban. Emlékezetem szerint évek óta nem volt ilyen melegem. A sofőr még mindig hallgatott, legfeljebb véletlenül hümmögte el magát. Egyszeriben rádöbbentem: be sem mutatkozott. Talán nem is azon az autón ülök, amelyiken kellene! De hisz ez ostobaság. Most már amúgy sem tudnék kiszállni, és a vezető annyira biztosnak látszott benne, hogy én leszek az utasa.

Néhány óra múlva megálltunk egy hullámbádogból készült tákolmány közelében. Előtte kis tűz parázslott, amely mellől két bennszülött asszony állt fel közeledtünkre. Mindketten középkorúak voltak, alig viseltek valamit magukon, de barátságosan mosolyogtak ránk. Az egyiken fejpánt volt, amelytől göndör fekete haja furcsán szétállt, és ez szélesítette arcát. Karcsúak voltak és izmosak, arcuk kerek és széles, barna szemük csillogó. Miközben lekászálódtam a terepjáróról, sofőröm odaszólt hozzám: – Errefelé egyébként én vagyok az egyetlen, aki beszél angolul. Én leszek a tolmácsa és a kísérője.

Nagyszerű, gondoltam magamban. Hétszáz dollárt költöttem repülőjegyre, szállodára és új ruhákra, hogy megjelenjek az ausztráliai bennszülöttek előtt. Erre kiderül, hogy még csak nem is beszélnek angolul, és nem törődnek a divattal.

Ám ha már itt voltam, meg kellett próbálnom beilleszkedni, bár a szívem mélyén úgy éreztem: nem fog menni.

A két asszony idegen csengésű, tompa hangokat hallatott, önálló szavaik nem kerekedtek ki mondattá. Kísérőm hozzám fordult és elmagyarázta, hogy csak azután kerülhet sor a fogadásra, ha megtisztítottak engem. Fogalmam sem volt, mit értett ezen. Igaz, több réteg por lepett, megizzadtam az úton, láthatóan nem erre célzott. A kezembe adott valami ruhafélét, amelyet kibontottam, és kiderült róla, hogy egy darab anyag, amelyet a test köré kell tekerni. Azt mondta, vetkőzzek le, és ezt öltsem fel. – Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve. – Komolyan mondja? – Erre szigorúan megismételte az utasítást. Körülnéztem, hol öltözhetnék át, de nem találtam alkalmas helyet. Mit tehettem volna? Túl messzire eljöttem, túl sok kényelmetlenséget elszenvedtem ahhoz, hogy most meghátráljak. A fiatalember arrébb ment. – A mindenségit, legalább nem olyan meleg, mint a rajtam lévő göncök – gondoltam. Így hát amilyen ügyesen és gyorsan csak tudtam, levetettem vadonatúj, de bepiszkolódott ruhadarabjaimat, takarosan összehajtogattam őket, majd fölvettem a bennszülött viseletet. Holmimat rátettem a közelben egy nagy, gömbölyű kőre, amely nemrégen még a két várakozó nő ülőalkalmatosságául szolgált. Sutának éreztem magam a fakó rongyban, hiányzott jó benyomást keltő öltözetem. Kísérőm újra előkerült. Ő is átöltözött. Az ágyékkötőt leszámítva meztelenül állt előttem, és mezítláb volt, akárcsak a két nő a tűz mellett. A férfi további utasításokkal látott el: vessek le mindent, cipőt, harisnyát, fehérneműt, ékszert, még a hajamat összefogó csatokat is szedjem ki. Kíváncsiságom fokról fokra csökkent, balsejtelmem egyre nőtt, de engedelmeskedtem neki.

Emlékszem rá, hogy ékszereimet eldugtam a cipőm orrába. Ösztönös női mozdulattal, melyet senkitől sem tanultam, fehérneműmet a kupacba rakott ruhám közé rejtettem.

Sűrű, szürke füstoszlop szállt föl a parázsló szénről, amikor nyers zöld ágat tettek a tűzre. A fejpántos nő nagy, fekete sólyomszárnyra emlékeztető tárgyat vett elő, és legyezőszerűen kinyitotta. Tetőtől talpig legyezni kezdett vele. A füst gomolyogva fölszállt, a torkomat fojtogatta. Ekkor az asszony mutatóujjával kört rajzolt a levegőbe, és én azonnal megértettem, hogy meg kell fordulnom. A szertartás a legyezővel megismétlődött a hátam mögött is. Ezután a füstön keresztülhatolva át kellett lépnem a tűzön.

Végül azt mondták: megtisztultam, és engedélyt kaptam, hogy beléphessek a bádogbódéba. Miközben bronzbőrű kísérőmmel a bejárathoz léptünk, láttam, hogy a nő, aki a szertartást végezte, felkapja összes holmimat és a lángok fölé tartja. Rám nézett, elmosolyodott, és amikor tekintetünk találkozott, elengedte a kezében tartott kincseket. Amim csak volt, mind a tűz martalékává vált!

Egy pillanatra megállt a szívverésem: nagyot sóhajtottam. Máig sem értem, miért nem tiltakoztam kiabálva, miért nem kaptam ki azonnal a lángok közül a tárgyaimat. Nem tettem semmit. Az asszony arckifejezése elárulta, hogy nem rosszindulatból tette, amit tett; mintha így jelezte volna az idegennek járó vendégszeretetet. Egyszerűen tudatlan – mentegettem magamban. Fogalma sincs a hitelkártyákról és a fontos iratokról. Még örülhettem, hogy a repülőjegyemet a szállodában hagytam. Szerencsére maradtak ott más ruháim, és tudtam, hogy valahogyan majd csak végigmegyek a szálloda hallján ebben az öltözékben is, ha eljön az ideje. Gondolatban így vigasztalódtam: „Ugyan, Marlo, egy olyan rugalmas nő, mint te, nem fog belebetegedni ebbe a vacak kis esetbe.” Ám titokban mégis az járt az eszemben, hogy legalább az egyik gyűrűmet később kikotrom a hamu alól. A tűz előbb-utóbb kialszik, és remélhetőleg kihűl, mielőtt a terepjáró visszaindul velük a városba. Mégsem így történt.

Csak utólag értettem meg, mi volt a jelentése annak, hogy levettem értékes, mindaddig szükségesnek tekintett ékszereimet. Meg kellett tanulnom, hogy ezek az emberek nem olyan drágaköves órával mérik az időt, amilyet most örökre elnyelt a föld.

Még később azt is megértettem, hogy meg kell szabadulnom a tárgyakhoz és bizonyos hiedelmekhez való ragaszkodásomtól, ez fontos lépés a lét értelme felé vezető emberi fejlődésemben.

 

Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak

Partvonal, 2019

Kiemelt kép: Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.