Kultúra

Így teltek egy kezdő brit kórházi orvos éjszakai ügyeletei

Adam Kay Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott hat évet, és mindvégig naplót vezetett: könyv lett belőle. Íme az első halál és az első életmentés vérfagyasztó története. Matiné.
Korábban a témában:

Az orvoslás mellett dönteni alapvetően olyan, mint amikor október elején e-mail jön, hogy nyilatkozz, mit kérsz majd a munkahelyi karácsonyi vacsorára a menüválasztékból. Nyilván csirkét, azzal biztosra megy az ember, nagy valószínűséggel minden jól alakul. De mi van, ha a Facebookra előtte való nap posztolnak egy szörnyű videót egy nagyüzemi baromfitelepről, és mire észbe kapsz, végignézted a tömeges csőrcsonkítást? Mi van, ha Morrissey elhalálozik novemberben, és emléke előtt tisztelegve hátat fordítasz addigi fő táplálékodnak, a húsnak? Mi van, ha életveszélyes hirtelensült-allergia lép fel nálad? Végső soron senki sem tudhatja, mire fáj majd a foga hatvan vacsora múlva.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Aki orvosnak megy, tizenhat évesen választ pályát, amikor további két évig még nem törvény adta joga a saját nemi szervéről képet megosztani. Az emelt szintű érettségi tárgyait beikszelve elindulsz az úton, amelynek végpontja a nyugállomány vagy a halál; itt nincs Janet a beszerzésiről, aki átpasszolja a grillsajtos nyársát a csirkédért: eszed, nem eszed, nem kapsz mást.

Tizenhat éves korában az orvosi pálya felé olyasmik terelik az embert, mint „Anyám/apám orvos”, „Eléggé bejön a Holby City sorozat”, vagy „Kutatom a rák ellenszerét”. Az első és a második indok vicc, a harmadik dicséretes – már ha őszinte –, csak hát az a tudományos kutatók reszortja, nem az orvosoké. Tegyük hozzá, nem túl méltányos ráolvasni az emberre az adott életkorban tett kijelentését; ugyanaz a kategória, mint kötelezvénynek tekinteni egy ötéves gyerek Űrhajós leszek című rajzát.

Én személy szerint nem úgy emlékszem, hogy aktívan törekedtem volna az orvosi pályára, inkább amolyan alapvetés volt az életemben, mint a marimbás csengőhang vagy a sablon hegylánc háttérkép. Zsidó családban nevelkedtem (bár kötődés főleg a koszthoz volt); az iskola, ahová járattak, leendő orvosok, jogászok, kormánytagok termelésére szakosodott hurkaüzemféle; meg az apám is orvos. Írás volt ez nekem a falon.

Mivel az orvosi fakultásokra tízszeres a túljelentkezés, szóbeli felvételin esik át minden jelölt, és a tűzpróbát legjobban állókat veszik csak fel. Minden jelöltről eleve feltételezik, hogy az emelt szintű érettségi tárgyakat színkitűnőre teljesíti, az egyetemeknek tehát nem a tanulmányi eredmény, hanem egyéb szempontok mérvadóak. Ez persze nem hülyeség: az orvosi pályához elengedhetetlen a pszichés alkalmasság – a képesség a félelmetesen nagy nyomás alatti döntéshozatalra, a rossz hírek közlésére a gyötrődő hozzátartozókkal, a halállal való szembesülésre nap mint nap. Olyasmi, amit nem lehet bemagolni vagy osztályozni: a nagy orvosnak a szíve is hatalmas, aortatágulata van, annyi részvét és emberi jóság kering benne.

Legalábbis így hinné az ember. Az orvosegyetemek igazából magasról tesznek erre. Még azt sem nézik, hogy bírod-e a vér látványát. Ehelyett az amatőrködésre koncentrálnak. Az ideális hallgató szerintük két sportban is csapatkapitány, a megye úszóbajnoka, az ifjúsági zenekar vezetője és az iskolaújság szerkesztője. Jófejség-verseny a szépségverseny mintájára, csak szalagmentesen. Elég a Wikipédián rákattintani valamelyik híres orvosra: „Ifjúsági ligákban kiválóan rögbizett. Végzős diákként iskolája hosszútávfutó-rekordere volt és az atlétikacsapat kapitányhelyettese.” A fentiek dr. Harold Shipman sorozatgyilkosról szerepelnek: felvetődhet, hogy a rendszer nem áll sziklaszilárd lábakon.

Az Imperial College London úgy találta, hogy nyolcadik osztályban elnyert dicséreteim zongora és szaxofonjátékomért, valamint az iskolaújságba kanyarított pár színikritikám tökéletes belépők a kórtermek világába. 1998-ban összecsomagoltam hát, és halált megvető bátorsággal nekivágtam a majd tíz kilométeres utazásnak Dulwichból Dél-Kensingtonba.

Minek ecsetelném, hogy az emberi test anatómiáját és élettanát, valamint ezek minden lehetséges működési zavarát a legapróbb részletekig eszünkbe vésni gargantuai vállalkozás? De fűtött a tudat, hogy egy napon orvos leszek – ami olyan óriási dolog, hogy a neved sem ugyanaz, mint egy szuperhősnek vagy egy nemzetközileg körözött bűnözőnek –, és hat hosszú éven át lankadatlanul tartottam a célom felé.

És íme, kisdoktor lettem. Benevezhettem volna tévés műveltségi vetélkedőre „az emberi test” kiemelt témakörben. A nézők a képernyő előtt biztosan öklüket rázva üvöltötték volna, hogy ez túl tág, inkább „érelmeszesedés”-re vagy „bütyök”-re kellett volna szorítkoznom, de nagyon nem lett volna igazuk. Simán elviszem akkor a fődíjat.

És eljött a perce jelenésemnek a kórházi osztályokon, hogy e kimerítő tudással felvértezve a gyakorlat mezejére lépjek. Belső rugóm pattanásig feszült. Így aztán sokkolt, hogy noha életem egynegyedét az orvosi egyetemen töltöttem, ott nem készítettek fel a rezidensi Jekyll és Hyde-üzemmódra.

A nappalokat ki lehetett bírni, bár a munka agyzsongító és eszelősen időfaló volt. Az ember reggelente befut vizitelni: az egész orvosi slepp végigvonul, ki-ki megáll a pácienseinél. Te meg sereghajtasz, mint egy hipnotizált kiskacsa, ügybuzgóan oldalt billentve a fejed, és jegyzed feljebbvalóid minden szavát – MRI-időpontfoglalás, átküldés a reumatológiára, beutaló EEG-re. Ezután a munkaidőd (általában további négy fizetetlen túlórával megtoldva) arra megy el, hogy ezt a több tucat, sőt néha több száz intézkedést foganatosítsd – űrlapokat töltögetsz, telefonálsz. Lényegében asszisztensi feladat – glóriával a fejed körül. Nem ezért tanultál, mint a güzü, na de egye fene.

Az éjszakai műszak viszont olyan volt, hogy ahhoz képest Dante pokla kész Disneyland – a folytatólagos rémálom közben nem győztem bocsánatot kérni a morgolódásomért, amiért képzettségem nincs kellően kihasználva. Éjszakára a rezidens megkapja a csipogónak becézett riasztót és a felelősséget a kórház minden egyes betegéért. Az összesért, a szentségit! Az éjszakás felsőfokú rezidens meg szakorvosjelölt a sürgősségin vizsgálnak és vesznek fel pácienseket, míg te egy szál magadban vagy a kórtermek hajósa. A hajód irdatlan méretű, ráadásul kigyulladt, sőt igazából meg sem tanított senki, hogy ez miféle üzem. Kiképeztek, hogyan vizsgáld egy beteg keringését, ismered a szívkoszorúér-rendszer élettanát, de még ha hibátlanul azonosítod is a szívroham összes jelét és tünetét, egészen más tészta első ízben ellátni egy ilyen esetet.

Osztály osztály után, nővér nővér után, vészhelyzet vészhelyzet után csipog rád – egész éjjel nincs megállás. Feljebbvalóidat a sürgősségin a betegek konkrét bajokkal – tüdőgyulladással, lábtöréssel – keresik fel. A te betegeidnél is vészhelyzet áll elő, de őket már korábban befektették, nyilván komoly okból. Az alapbetegséget tetéző egyéb kóros állapotok szeszélyes tünetegyütteseivel szembesülsz: a májbajjal felvett beteg tüdőgyulladásos; megint rohamot kapott, kiesett az ágyból és a lábát törte az epilepsziás. Egyszemélyes, lényegében avatatlan, mobil sürgősségi osztály vagy, úszol a testnedvekben (de korántsem kéjesen), újabb és újabb aggasztó állapotú beteget vizsgálsz, akit tizenkét órával korábban még egész orvoscsapat vett a gondjaiba. Visszasóvárgod a tizenhat óra adminisztrációt. (Ideális valami köztes feladat lenne: ne múlja vészesen alul vagy felül a képzettségedet.)

Adam Kay könyvével. Fotó: Tim P. Whitby/Getty Images

Ússz, vagy alámerülsz; és meg kell tanulnod úszni, különben a betegeket is elnyeli a mély. Tulajdonképpen valami perverz feldobottságot éreztem. Igaz, hogy kőkemény meló volt, igaz, hogy a munkaidő közel embertelen, igaz, hogy olyan látványokban volt részem, amelyek emléke máig kísért, de végre orvos lettem.

*

2004. augusztus 3., kedd

Az első napom. H. ebédet csomagolt. Új fonendoszkópom, új köpenyem és új e-mail-címem van: atom.kay@nhs.net. Jó tudni, hogy akármi történjék a nap folyamán, máris tényező vagyok a kórház személyi állományában. Csak egy atom, de az is számít.

Élvezkedem, hogy én aratok a sztorimmal este a kocsmapultnál, de Amanda kolléganőm jobbat tud. Az ő vezetékneve Saunders-Vest. Kiírták a kötőjelet az e-mail-címében, így: amanda.saunderskötőjelvest@nhs.net.

*

2004. augusztus 18., szerda

O. M. páciens hetvenéves nyugalmazott épületgépész-mérnök Stoke-on-Trent illetőséggel. De most este számodra egy őhült német phofesszoh a hihhetetlen akcentjével. Nem csak ma este, már ma reggel is, ma délután is, egész bentléte alatt; a húgyúti fertőzéstől a demenciája csak rosszabbodott.

O. M. phof kedvenc szokása a vizitslepp mögé szegődni a fordítva, orvosi köpeny módjára viselt hátul kötős kórházi hálóingben (néha van alatta alsónemű, néha nincs: egy kis német sütőkolbász reggelire okvetlenül), és közbekottyantani: „Aha!”, „Uty fan!”, időnként azt, hogy „Zseniál!”, valahányszor egy orvos mond valamit.

Ha főorvos vagy szakorvos vizitel, haladéktalanul visszatoloncolom az ágyába, és ráuszítom a nővéreket, hogy ne hagyják felkelni. Amikor szólóban rovom a köreimet, egy ideig elfogadom a díszkíséretet.

Nem nagyon tudom, mit csinálok, ezért nem határtalan az önbizalmam, úgyhogy elkel egy túlkoros német szurkoló a hátam mögött, aki sűrűn ordítja, hogy „Ratyogó!”

Ma a padlóra szart mellettem, úgyhogy fájó szívvel felmentettem az aktív szolgálat alól.

*

2004. augusztus 30., hétfő

A szabadidő-megvonásért úgy veszünk jócskán elégtételt a sorstársakkal, hogy eszmét cserélünk a betegekről. Ma a közös helyiségben, a közös slamasztikában arról sztorizunk az ebéd fölött, hogy milyen eszement „tünetekkel” képesek jelentkezni egyesek. Jönnek a példák az elmúlt hetekből, a panasz viszkető fog volt, vagy a hallás hirtelen javulása, vagy karfájás vizelés közben. Mindegyik után udvarias nevetés fut végig a társaságon, mintha diplomaosztáskor hallgatnánk az illetékes önkormányzati tisztviselő köszöntőjét. Mindenki szót kap az asztal körül, szőheti a tábortűznél a maga kísértethistóriáját, amikor is Seamusra kerül sor. Elmeséli, hogy reggel a sürgősségin egy fazon úgy érezte, csak a fél arca izzad.

Hátradől, várja, hogy fetrengjen a közönség, de néma csönd van. Aztán egyszerre kérdezi szinte mindenki: „Horner-szindrómás?” Seamus életében nem hallott még erről, nevezetesen hogy valószínűleg tüdődaganatra utal. Úgy pattan fel a székről, hogy csak úgy csikorog alatta a padló, rohan telefonálni, hozzák vissza valahogy a beteget az osztályra. Lecsapok az otthagyott fél Twixére.

*

2004. szeptember 10., péntek

Észreveszem, hogy a kórteremben az összes betegnek hatvanas pulzusszám szerepel a kórlapján. Lopva ellenőrzöm az ápoló mérési technikáját. Megfogja a beteg csuklóját, az órájára néz és egy percen át precízen számolja a másodperceket.

Fotó: Getty Images

*

2004. október 17., vasárnap

Annyi talán a javamra írható, hogy nem estem pánikba, amikor a kórteremben az általam épp vizsgált beteg egészen váratlanul vért kezdett okádni, egyenest a köpenyemre. Abszolúte nem írható a javamra viszont, hogy gőzöm sem volt, mit tehetnék. Szóltam a legközelebbi nővérnek, hívja át a szomszéd kórteremből Hugót, szakorvosjelölt mentoromat, addig is betettem egy kanült, megkezdtem az infúziót. Hugo addigra ott is volt, a legjobbkor, mert kifogytam az ötletekből. Hol keressem a dugaszt a páciensen? Konyhai törlőket gyömöszöljek a torkába? Egy kis bazsalikom, és tálalható a gazpacho?

Hugo nyelőcsői értágulatot állapított meg, őt igazolta, hogy a beteg sárgult, mint Homer Simpson a korai évadokban, amikor a kontraszt még sokkal élesebb volt, és csupa barlangrajz minden szereplő. Hugo Sengstaken-szondával próbálta uralni a vérzést. A beteg kapálózott, nem akarta a torkába ezt a rémséget, szanaszét lövellt a vér, rám, Hugóra, a falra, a plafonra. Olyan volt, mint a Lakás-varázs egyik kiváltképp avantgárd epizódja. A hangok voltak mégis a legelviselhetetlenebbek. Hallani, hogy a szegény pasi minden lélegzetvétellel vért szippant a tüdejébe és fuldoklik.

Mire benn volt a cső, elállt a vérzés. Idővel minden vérzés eláll, de most a legszomorúbb okból történt. Hugo halottnak nyilvánította a beteget, megírta a papírokat, és szólt a nővérnek, hogy értesítse a családot. Lehámoztam a véráztatta ruháimat, szótlanul vedlettünk műtősruhába a teljes műszak idejére. Hát tessék, az első halál, amelynek tanúja voltam életemben, horrorisztikusabb nem is lehetett volna. Semmi romantika, semmi szépség. Az a hang, Jézusom! Hugo kivitt a ház elé egy cigire – iszonyúan ráfért mindkettőnkre. Először dohányoztam életemben.

*

2004. november 9., kedd

Felcsipogtak hajnali háromkor az első félórányi alvásomból, amihez három műszak alatt jutottam, hogy rendeljek altatót egy betegnek, akinek az álma nyilvánvalóan sokkal fontosabb, mint az enyém. Nem hittem volna, hogy ennyit bírok – a kórteremben a beteget alva találom.

*

2004. november 12., péntek

Az egyik osztályon fekvő beteg vérképében az alvadási mutatók érthetetlenül kuszák. Hugo kideríti, honnan fúj a szél. A nő a szorongására rendszeresen szedi az egészségboltban kapható orbáncfűkapszulát. Hugo tudatja a nővel (és mi tagadás, velem is), hogy ez felboríthatja a warfarin-egyensúlyt a szervezetében, a véralvadásával valószínűleg minden rendben lesz, ha abbahagyja a szedését. A nő meg van lepve: – Én úgy tudtam, növényi gyógyszer. Hogyhogy megárthat?

A növényi gyógyszer kifejezéstől a szobahőmérséklet mintha hűlne pár fokot, Hugo alig bír elfojtani egy csüggedt sóhajt. Látszik, hogy ez a rodeó nem újdonság neki.

– A barackmagban köztudomásúlag cián van – feleli szárazon Hugo. – A gyilkos galóca esetében a halálozási ráta ötven százalék. Attól, hogy növényi, még nem biztonságos. A kertemben van olyan növény, hogy ha ön csak tíz percet alatta tölt, meghal.

Teljes siker, a nő a szemétbe hajítja a pirulákat. Hugótól később egy kolonoszkópia fölött megkérdezem, mi az a növény. Vízililiom.

*

2004. december 6., hétfő

A kórház összes rezidensétől aláírást kérnek az európai munkaidő-irányelv felmondásához, mert szerződéseink nincsenek összhangban vele. Ezen a héten kevesebb mint két órát töltöttem H.-val, munkával viszont összesen kilencvenhetet. Az összhangot hiányolni itt talán enyhe kifejezés. A szerződésem az irányelvet üvöltve rángatta ki az ágyából éjnek évadján, és víz alá nyomva megkínozta.

*

2005. január 20., csütörtök

Kedves Drogdíler, te kis pöcs!

Az elmúlt pár éjszakán három fiatal férfit és nőt is behoztak ide úgy kiszáradva, mint a szotyihéj, vérnyomásesés miatt kinyúlva, szétbaszott elektrolit-háztartással. Egyetlen közös vonásuk, hogy a közelmúltban kokaint fogyasztottak. A kokain kikezdheti a szívet, sorvaszthatja a szöveteket, de ilyen állapotot nem idéz elő. Igen határozottan merem állítani – és ha igazam van, számot tartok a Nobel-díjra, de legalábbis a Brit Büszkeség kitüntetésre –, hogy a drága jó nénikéd furoszemidjével turbóztad fel a kínálatodat.

Eltekintve attól, hogy teljes estéim és az osztályom férőhelyei mennek rá a kreténségedre, szerintem eléggé csapnivaló üzletpolitika a vevőkörödet kórházba juttatni. Szíveskedj krétaport használni, mint mindenki más!

Kiváló tisztelettel:

Dr. Adam Kay

*

2005. január 31., hétfő

Ma este megmentettem valakinek az életét. Csipogóztak egy hatvannyolc éves ápolthoz, aki szó szerint a halál kapujában volt – megnyomta a csengőt, és a tejüvegen át kémlelt már befelé a Nagy Kaszás előszobájába. Az oxigénszaturációja 73 százalékra esett – gyanítom, ha működik az automata, és megveszem belőle a Snickersemet, ahogyan terveztem, késő lett volna minden.

Másodperceim sem maradtak akár csak nagy vonalakban tervet készíteni – robotpilóta-üzemmódban intézkedtem, nem is tudtam, hogy van ilyenem. Oxigént neki, vénaszúrás, vérkép, vérgáz, vízhajtás, katéter. Az emberem szinte azonnal magához tért, a kötél visszarántotta, amikor milliméter választotta már csak el a betontól. Bocsi, Halál – az esti partidról egy meghívott hiányozni fog. Supermannek éreztem magam, mire Hugo befutott.

Furcsa belegondolni, hogy öt hónapos orvosi pályafutásom során most először valóban én mentettem meg valakit. A kívülállók azt hiszik, a kórtermeket pásztázva egyéni hőstetteket hajtunk végre zsinórban; sőt én is ezt képzeltem kezdetben. Pedig az igazság az, hogy a kórházak ugyan több tucat, ha nem több száz ember életét mentik meg naponta, de ez szinte mindig csapatmunka, rivaldafény nélkül. Nem egyetlen orvos egyetlen fegyverténye, inkább az értelmes terv a lényeg, amit tetszőleges számú kolléga kivitelez, folyton ellenőrizve, javul-e a beteg állapota, és módosítva a terven, ha nincs javulás.

De néha valóban egy személyen múlik minden, és ma először én voltam az illető. Hugo láthatólag örül, örömre való képessége korlátain belül persze. „Szereztél neki még pár hetet a földi létben.” Na de igazán – hadd sütkérezzen kicsit a szuperhős!

 

Adam Kay: Ez fájni fog – Egy fiatal orvos naplója

Athenaeum, 2019

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.